Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
6 Szabad ÚJSÁG 1992. március 28. táncház Becsben Magyar Szombat este van. Az osztrák főváros utcáin sűrű emberáradat, ilyenkor virul ki igazán, él, zsibong a hajdani császárváros. Színházba, operába indul a művészetpártoló polgárság, mozik előtt ácsorognak a fiatalok, csoportokba verődött emberek hallgatják egy-egy kapualjban zenélő gitáros, harmonikás esti koncertjét. Hangulatos nagyon a Stephans-dóm és környéke. Jó lenne elidőzni még kicsit, de visz tovább a kíváncsiság, barátaim szerint ugyanis a legkedvemrevalóbb „kultúrműsor” ma minden bizonnyal Bécs 18. kerületében, a Gentzgasse 22—24 szám alatt fogad. Befordulva a kapun, már a kis udvaron keresztülmenet halkan kiszűrődő, ám ismerős dallamokat hallok. Benyitok. Mintha otthon lennék! Teljes hangerővel köszönt a dunántúli csárdás, egy jókedvű zenekar húzza a talpalávalót, s vagy harminc pár forog, táncol a parkett közepén. A bécsi magyar táncházba kerültem. 1987 óta havi rendszerességgel találkoznak itt a Bécsben élő, már itt született vagy Erdélyből és más tájakról ide menekült magyarok. Egy estényi haza, otthon azok számára, akik nem akaiják teljesen felszámolni a múltjukat, akik számára fontos nyelvük, zenéjük, mozgáskultúrájuk megőrzése. Felszabadultan, oldott légkörben szórakoznak, örülnek egymásnak, a találkozás lehetőségének. Nincsenek sokan. Legalábbis a Bécsben élő magyarok létszámához mérten. Általában ugyanaz az ötven-hatvan ember gyűlik össze, nekik viszont foltos, hogy itt legyenek. A este mindig a kicsik táncházával kezdődik, mert általában a gyermekeikkel érkeznek a szülők: ismerjék meg egymást, s egyébként sem rossz elfoglaltság a tánctanulás! Szabó Barna és felesége Erdélyből települtek át Bécsbe, ők az elmaradhatatlan résztvevők közé tartoznak. Ma is négy gyermek van velük, mert a sajátjaikon kívül a barátaik két csemetéjét is elhozták, mondván: „A szülők elfoglaltsága miatt a gyerekek ne hagyják ki azé havi találkozót sem. Tanulják meg hogy varnak gyökereik, legyen identitástudatuk'" A férj — nem tudom utcai viseletként is ezt a feltöltőt hordja-e — a táncházban azonban rendszeresen sújtásos erdélyi zekében jelenik meg. Látszik rajta, akkor él igazán, amikor táncol... Neki nagyon sokat jelenthet a szülőföld, a magyarsághoz való tartozás érzése. Egy másik fiatal párral a büfé mel-A Kaláris-lemez lett beszélgettek. Gyorsan isszák az üdítőjüket, mert közben beindult az erdélyi lassú, és ezt a kört — ugye? — nem szabad kihagyni! ők — Táncos Tibor és felesége, Erika — itt, a táncházban ismerkedtek meg, visszajárnak hát a „tett” színhelyére. Tőlük tudom meg azt is, hogy magyarországi látogatói is vannak a táncháznak, Jávor Mónikát például szeptembertől minden hónapban Bajáról húzza ide a szíve. A hangulat fokozódik... A zenekar kitűnő, a játékukon érződik, hogy lazán, a maguk örömére muzsikálnak — és nem akármilyen szinten! „Hate, hate, ha, muzsikál a szárazfa /Három éjjel, három nap, nem elég a lábomnak / Három éjjel, három nap kimulatom magamat...” — csujogatja az énekes, s már jómagam is táncolok, a jókedv ragadós... De kik ők, e jókedv csiholói? Bármennyire is hihetetlen, ez egy bécsi magyar zenekar, a Kaláris! Lemezüket már korábban is ismertem, így „élőben” azonban most hallgatom őket először. Valóban élmény! A zenekar megalakítója, irányítója, mindenes Németh László. Higanyemberként szervezi, irányítja a Kaláris munkáját, csodálatos, hogy orvos létére talál időt a rendszeres táncházak, külföldi szereplések megszervezésére. A kérdésre, hogy miért vállalja mindezt, nevetve válaszol: mert szeretek brácsázni! Gyerekkorától Bécsben él, a magyarországi táncházmozgalom nem érinthette hát közvetlenül. Saját bevallása szerint nála tíz évvel idősebb nagybátyjának, az akkor még Nyugatnémetországban élő Juhász Andrásnak, az ottani Pendely zenekar prímásának a hatására került közel a népzenéhez. Megalakította az „ős” Kalárist cigányzenészekkel, de ők már elég idősek voltak ahhoz, hogy stílust váltsanak, nem sikerült az óhajtott parasztzenét megtanulniuk. Németh László gondját végül is a történelem oldotta meg. A Ceausescu-rezsim idején rengetegen menekültek ki Romániából Bécsbe, köztük azok a fiúk is, akik a jelenlegi Kalárist alkotják. Az I. bécsi magyar táncház 1987januárjában indult, a Kaláris pedig 1987. február 15-én alakult. Azóta ők e összejövetel szervezői, hangulatteremtői. Idén sok vendéggel közösen ünnepelték fennállásuk 5. évfordulóját. Vendég szólóénekesekkel működnek, Gyenis Katalin Budapestről, Écsi Gyöngyi pedig Pozsonyból jár a próbákra. Gyöngyi neve minden bizonnyal ismerős sok olvasónk előtt, hiszen a pozsonyi Ghymes zenekarral rendszeresen járja az országot. A Kaláris tagjai, Németh László, Ruszu László, Harai László, Gáspár Endre, Écsi Gyöngyi és Gyenis Katalin idén februárban részt vettek a IV. Dél-amerikai Magyar Táncháztalálkozón, s velük volt a két párból álló, halottaiból újra feltámadott Sziget tánccsoport. Ámulva kérdem Németh Lászlót, hogy sikerült eljutniuk az óceánon túlra? —Az összeköttetéseimet, ismeretségeimet fiatalkorom cserkészéveinek köszönhetem. Kölley György Münchenben élő katolikus páter 17 éves koromban elvitt az Egyesült Államokba, két évre rá Brazíliába. A cserkészetnek köszönhetően Sydneytől Észak-Amerikán keresztül Dél-Amerikáig mindenütt vannak barátaim, életre szóló kapcsolatok alakultak ki. Ez volt a hatodik dél-amerikai utam. Most pár évig felhagytam a cserkészettel, a gyerekeink még kicsik, de néhány év múlva velük ismét beállók a szövetségbe. A táncházakat azonban a jövőben is megrendezzük. A legközelebbi összejövetelünk április 11-én lesz, május 30-án magyar bált szervezünk, ahol fellép a Kaláris és a Sziget tánccsoport, az azt követő táncházat pedig június 6-ra tervezzük. Örülünk, ha vendégeink vannak, gyertek el ti is! CSANAKY ELEONÓRA ... és a zenekar tagjai, Ruszu László, Németh László, Harai László, Gáspár Endre, Ecsi Gyöngyi, Gyenis Katalin For Transsylvania IVk ntt-profit of this mord will W wxd for ti* íuf>f*rt of imtfUiú purpoxo in Ti-zmssyimutA. A vágy villamosa V. Galamb Gabriella A „JO PALÓCOK” A kassai Thália színházat teremtett végre a csehszlovákiai magyarságnak. Talán merésznek tűnik ez a mondat azok számára, akik nem látták a Thália Színház losonci, március 19-ei előadását, Tennesse Williams darabját, A vágy villamosát. Megrázó élmény volt végigélni ezt a vibráló színpadi produkciót. Igen, a szó szoros értelmében „elektromos szikrák” pattogtak az egyre növekvő feszültségben. Kövesdi Szabó Mária Blanche-t, a lecsúszott úrilányt alakítja kitűnően. Az ember, a nő, aki nem tud kiszabadulni „vágyai esztelenül robogó villamosából”, s aki ugyanakkor minden erejével menekülni igyekszik sorsa, a valóság, a szembenézés Pólós Árpád és Kövesdi Szabó Mária elől. Mindannyiunk ismerőse, sőt, talán egy kicsit mindannyiunkban ott él ez az ábrándos vágyakozó. Blanche nem tud megbirkózni a gondolattal, hogy vágya, a nagy boldogság elérhetetlen: mielőtt megfogná, kisiklik az ujjai közül. Végül — lelkierő híján — beleőrül ebbe a szélmalomharcba, a tehetetlenségbe, hogy a kék madár elrepült, s ő nem tudta visszatartani. A Stella (Dósa Zsuzsa) és Stanley (Pólós Árpád) között fel-fetvillanó ellentétről jutott eszembe Márai Sándor egyik kisregényének, A gyertyák csonkig égnek címűnek a főhőse, aki keserűen állapítja meg házassága (és talán a világ) egyik tragédiáját: van valami, ami két pártra szakítja az emberiséget: szellemi emberekre és azokra, akik nem hallják (mert nem tudják meghallani) a szellem szavát. Ez a két embertípus, ha találkozik, mindig magányos marad egymás mellett. Ez az ellentét feszült láthatatlanul Stella és Stanley között is, s került felszínre Blanche megjelenésével. A kitűnő darab színvonalát csak emelte a jó színészi játék, az eltalált szereposztás, a hatásos díszlet és a különös hangulatú, swinges zenei aláfestés. A rendező ugyan elkövetett egy aprócska hibát azzal, hogy a darab végén egy „élőképet” alakított ki, ami némiképpen banálissá tette a pár másodperccel azelőtt lejátszódott emberi tragédiát Talán szerencsésebb lett volna a darabot a végkifejletnél befejezni. Az élmény így is katartikus volt. POKSTALLER LÍVIA V. Galamb Gabriella Néztél Néztél már tükörbe? s láttad az arcodat s láttad az arcodban ARCOMAT? Töröld le Töröld le homlokod, gondoktól tisztogasd sebed, én ápolom s védem a szived melyben verdesve lüktet magányom egyre VELED ( Közlemény ) A Csehországba deportált magyarok sorsáról, életéről, megpróbáltatásairól „Mint fészkéből kiűzött madár avagy Szülőföldön hontalanul” címmel irodalmi összeállítás hangzik el 1992. március 29-én vasárnap 16 órától a pozsonypüspöki Vesna Művelődési Házban. Az előadás után dr. Vadkerti Katalin történész, az 1945—1948-as évek szakértője elmondja, milyen jogtalan sérelmek érték a csehszlovákiai magyarságot csak azért, mert hű maradt önmagához, mert nem tagadta meg gyökereit. Ismerteti a kassai kormányprogramnak a kollektív bűnösség elvét kimondó — és máig vissza nem vont — határozatait, melyek évtizedekre megpecsételték az itt élő magyarok sorsát. ,A Palóc Társaság magyar hagyományápolók önkéntes művelődési társasköre, amely a közművelődés, a szabad véleménynyilvánítás, a közhasznú eszmecsere és a kellemes társalgás igényével jött létre.” — olvasom az 1989 nyarán megalakult társaság alapszabályában. A kulturális hagyományok és az irodalom szerelmeseit tömörítő, közel 40 tagot számláló társaság székhelye Nagykürtös, hatásköre pedig a történelmi Nógrád és Hont palócok lakta vidéke. Mint az az alapszabály tevékenységi formákat és módokat tárgyaló cikkelyének egyik pontjából kiderül, a kitűzött célok elérése érdekében a Palóc Társaság tevékenységét bemutató kiadványt jelentet meg. A Jó Palócok nevet viselő első időszaki kiadvány tavaly márciusban jelent meg. A szerkesztő, Urbán Aladár az előszóban többek közt ezt úja: „Nevünkhöz méltóan, jó palócokként, vállalva értéket, felelősséget s nem tagadva hibát, hiányosságot bízzuk magunkat a Tisztelt Olvasóra. Megmérettetünk Nem félünk tőle. Tudjuk■ nekünk tennünk kell szülőföldünkért, melynél a ’Kelet gyöngyei sem bájolóbbak ’ Tudjuk barkácstnűhelyünk nem a tudomány és művészet csarnoka. ” Egy év elteltével ugyancsak a salgótarjáni Mikszáth Kiadó Kft gondozásában és dr. Németh János ügyvezető igazgató odaadó igyekezetének köszönhetően a FOCUS Kisszövetkezet rétsági üzemében elkészült a Jő Palócok újabb példánya. A fiatal tehetségeknek bőséges teret adó KOPOGTATÓ-ban Árvái Hajnalka, Hrobík Béla, V. Galamb Gabriella és Villant József versei és elbeszélései olvashatók. A LÁDAFIA rovatban ezúttal özv. Csernyik Sándomé önéletúásáből találunk részletet „Az egész világ terhe rajtam” címmel. Két időszerű írás olvasható a NAPLÓBAN. E sorok írója azt vizsgálja, milyen esélyei vannak a túlélésre a Nagykürtösi járásban megjelenő Palóc hetilapnak, míg Szalay Ferenc arról ír, hogy községükben, Kőkesziben mind a mai napig nem sikerült nyélbe ütni a kétnyelvű helységnévtábla ügyét. Alsósztregován a tatarozás alatt álló Madách-kastélyról készített elszomorító fotókat Gyurgyík Tibor. A TÁJ-KÉP rovatban közölt fényképekhez Urbán Aladár út csipkedő sorokat. Popély Gyula Népfogyatkozás címmel megjelent könyvét Terebessy Teréz ismerteti a KÖNYVEK KÖZÖTT-ben. Majdnem három oldalnyi hút, közleményt, felhívást tartalmaz a kiadványt záró TÁRSASÁGI ÉLET rovat. A V. Galamb Gabriella grafikáival illusztrált Palóc Társaság szemléjéről elmondható, hogy hasznos kiadvány annak ellenére is, hogy csak 500 példányszámban jelent meg és ennélfogva csak egy szűk olvasóréteghez juthat el. BODZSÁR GYULA
