Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. március 28. Az egyiknek kopp, a másiknak hopp! Hadifogságban illilill Szlovákgyarmaton alig pár háznyira lakik egymástól két korosodó ember: az egyikük, az 1920-ban született Bállá István orosz fogságban sínylődött, a másik, Árvay József pedig, aki 1919-ben látta meg a napvilágot, amerikai fogolytáborban töltött jó néhány hetet... I. rész A második világháború alatt vén kontinensünkön százezrek kerültek hadifogságba. A Vörös Hadsereg vérszomjas, barbár martalócai azonban - fittyet hányva mindenfajta nemzetközi jognak és egyezménynek, a győző jogán - még jóval a világégés befejezése után is „zsákmányoltak“ maguknak (hadi) foglyokat. Az elcsigázott, holtfáradt áldozatokat zsúfolt marhavagonokban a Szovjetunióba szállították. A szerencsétlenek között szép számmal akadtak fegyvert talán nem is látott civilek, meg tizenéves fiatalok, sőt nők is. „Őrei mellett csoltam“ ekevasakat ková-Állati sorban tartott csontsovány hullajelöltek tízezrei kezdték a világ legdemokratikusabbnak hirdetett rendszergazdáját, az évtizedeken át esztelenül dicsőített, majmolt Szovjetuniót újjáépíteni. Az ukrajnai mocsarak vidékén meg a Szibériában felépített, hevenyészett, a világ elöl féltve őrzött, szigorúan titkolt lágerfaluk barakkjaiban nap mint nap százak és százak pusztultak el. Sokuknak még jeltelen sír sem jutott. De mindez (ott és akkor) nem igen számított. „Csupán hadifoglyok“ voltak, „büdös ellenség“, az ilyenekért pedig, tartották a fogvatartók, nem kár! A szerencsés túlélők mindenre emlékeznek. Még jól emlékeznek! Aki a nyugati szövetségesek, vagy közvetlenül az amerikai csapatok fogságába esett, jól járt. Az amerikai fogság valóságos hízókúrának számított. A lágerélet - a háborús bűnökért nem felelős foglyok számára - maga volt a földi paradicsom. kai“ üdvözölték a váltásra érkező magyar honvédeket. Több találat is érte a vonatot. Még szerencse, hogy mindenkinek sikerült időben kiugrani a vagonokból. Többfelé megfordult a csapat. Pontonhidakat építettek, meg aknákat raktak le. Rendszerint az út mentén vertek tanyát és egyetlen tábori sátorlap alatt pihentek. Ősszel az oroszok fergeteges támadásba kezdtek. Vészesen nyomultak előre, az utászszázad egyre hátrált, majd valósággal menekült a vérzivatarból. A németek egyre kevésbé bíztak meg a magyar alakulatokban. Csak Huszton állapodott meg a csapat, de sokáig nem pihenhettek a katonák. Ezerkilencszáznegyvennégy október tizenötödikén „német bajtársaik“ csőre töltött fegyverrel rontottak rájuk. „Horthy kormányzó fel akarta rúgni a szövetségeseivel kötött egyezséget, ki kívánt ugrani a háborúból - rikácsolta az egyik tiszt szinte magából kikelve -, ám Szálasi és hűséges gárdája, német segédlettel, átvette az országban a hatalmat. Ezért elvárjuk, hogy mindannyian felesküdjetek a vezéretekre...“ Megdöbbentek az emberek.- Azt már nem - tagadták meg a parancsot -, haza akarunk menni, elegünk volt a pusztításból. Bállá István sem tett hűségnyilatkozatot. Ezzel persze fejére hozta a bajt... Éljen Szálasi? Bállá István 1941 októberében vonult be a ma Romániához tartozó Szatmárnémetibe, a 3. gépkocsizó utászszázadhoz tényleges katonai szolgálatra. Alakulatuk a Szamoson gyakorolta a hídverést... A fiatalember 1944 tavaszán indult a frontra. S mindjárt az első vonalba került. Túl a Kárpátok fennséges bércein nézett először farkasszemet az ellenséggel. Az oroszok „bombacsokrok-Pufajkába öltözött orosz katonák ordítoztak mindenfelé, s vészesen hadonásztak fegyvereikkel a megrémült emberek orra előtt.- Kifelé, gyerünk, gyerünk - bökte egy fiatal usankás legényke oldalba az eszmélő Bállá Istvánt is -, mozgás, davaj! Keserves 25 nap Az egész gárda fogságba esett. Brünnbe, egy lovardába kerültek. Tíz nap múltán pedig egy futballpálya lett az „otthonuk“. Mindössze egyszer kaptak enni naponta. Szakácsaik minden áldott nap benzines hordóban főzött búzát adtak nekik. Egy fogolynak egy kulacskupaknyi jutott a „csemegéből“. Egy hét elteltével az őrök a városon kívül, a nyílt pályán vagonokba zsúfolták valamennyiüket.- Pestre megyünk - magyarázták a makacskodóknak kézzellábbal az orosz tisztek -, bumáskát kaptok, aztán indultok haza. Volt, aki elhitte, volt, aki nem! Egy vagonba 45 ember került. Egymás hegyén-hátán kuporogtak, feküdtek. Az ablakokat szögesdróttal varrták be az őrök. A kocsi kellős közepén kerek lyuk volt a kübli számára a padlózatba vágva. Hébe-hóba ezen a nyíláson kaptak némi élelmet, alamizsnát az idegenektől. Néhanapján az örök belöktek „Végre lehet beszólni a borzalmakról“ gyír“ hát nem henyélhettek a napon! Romokat takarítottak, téglákat tisztítottak, a gyengébbek szögeket egyenesítettek. Dolgozni mindenkinek kellett, a kemény robot alól nem bújhatott ki senki. Kis idő elteltével Bállá Istvánra rámosolygott a szerencse. Kovácsmester lévén, januárban, a legdermesztőbb hidegben, likőrgyárba került. Barakkjuknak kezdetben, heteken át, teteje sem volt, később, mikor már éjszakánként majd megvette őket az isten hidege, őreik megengedték, hogy ócska pléhdarabokból fedelet eszkábálhassanak maguknak. Mikor ez is kevésnek bizonyult, vesszőből fontak tetőt és sárral bevakolták... Nagykarácsony este a lyukakon bekandikáló csillagokkal üzentek haza, szeretteiknek a rabok. Lécekből tákolt priccsen aludt Bállá István. Egy rongyos fél pokróccal takarózott. Vánkosa egyetlen deszka volt. A szúrágta fadarabot féltve őrizte, mindenhová magával cipelte. A lágerben ezer magyar és háromezer német hadifogoly rabosélveztek, ám a rabokat nem vette emberszámba senki. Az elfogott szökevényeket lelőtték. A foglyok az orosz katonák levetett agyonhasznált, véres, koszos gönceiben jártak. De legalább volt ruha rajtuk! Egyes darabokról késsel kellett levakarni a tetveket. Akadt, aki meg is ette őket. István január végétől Őreitől mintegy 5 kilométerre, egy traktorállomáson dolgozott. A kovácsműhelyben meleg volt. Ekevasakat készített. Éjszakáit egy elhagyott volt német bunkerban töltötte. * Később, fél éven át, újra a likőrgyárba járt, majd az oreli vasútállomáson kapott munkát... Havonta egyszer „írhattak“ haza. A raboknak csak a címet kellett az „üdvözlőlapra“ rákanyarítaniuk. Minden üdvözlőkártyán ugyanaz a szöveg állt: „Jól vagyok, remekül érzem magam, ne aggódjatok!“ Minden nap dolgoztak. Aki nem teljesítette az előírt normát, büntetést kapott. A büntetés általában élelemmegvonást jelentett. Egy este munka után felsorakoztatták valamennyiüket a lágerudvaron.- Holnap - hirdette ki a rögtönzött pódiumról a parancsnok -, hazamehettek! Mindenki diktálja be az irodában a lakóhelye címét. István már tudta, hogy ha a szülőfaluja nevét mondja, talán soha nem jut ki a táborból, hisz az oroszok „szlovákiai hadifoglyokat“ nem szedtek. „Rajk László vonatán“ István dédelgetett vágya valósággá válhatott: elhagyhatta a Iá-Vége a háborúnak! A visszavonuló németek jószerével foglyul ejtették, s magukkal hurcolták, terelték a rakoncátlanokat. Nappal, heteken át talpaltak, meneteltek. Éjszakára rendszerint elhagyott istállókban, pajtákban, alárvult parasztházakban húzták meg magukat. Brünnél is távolabb, egy kis falucskában táboroztak, amikor egy délelőtt „papírzápor, röpcédulaeső“ hullott reájuk. Az emberek kíváncsian kapkodták fel az alacsonyan köröző repülőgépekről közéjük szórt irományokat. A papírlapokon egyetlen kurta mondat állt: „Vége a háborúnak!“ A nyúlfarknyi hír azonban megdobogtatta mindenki szivét. A katonák eldobálták fegyvereiket, egymás nyakába borultak, sírtak, nevettek. Volt, aki táncra is perdült örömében. A vigadozók féktelen boldogságukban észre sem vették, hogy német kísérőik szép csendben kereket oldottak. De nem is törődött velük senki...- Holnap reggel felkerekedünk - határozta el István is néhány társával -, és hazáig meg sem állunk! A honvédek hosszú hónapok után végre nyugodtan aludtak. Hajnalban éktelen lármára ébredtek az emberek. István ijedten dugta ki fejét a sátorlap résén. Szinte kővé dermedt a látványtól. „Amikor megláttam az ismerős dombokat, sírva fakadtam" mozgó börtönükbe egy vödör vizet. Az emberek szinte vadállatként vetették magukat a ki tudja honnan merített poshadt folyadékra is, s a felét rendszerint ki is locskolták... A vagonokban éktelen volt a bűz. Deszkadarab vánkos kodott. Heteken keresztül minden nap majdnem üres káposztalevest kaptak csak enni. Reggelire, ebédre és vacsorára egyaránt. A zavaros löttybe a finnyásabb patkány bele sem ütötte volna az orrát. Ritkán egy-egy marék kenyérhez is hozzájutottak. A szakácsok a duplára jelentkezőket végigverték a merőkanállal. Június harmadikán indultak útnak és 25 nap múlva érkeztek meg úticéljukhoz: Őreibe. A láger kapuját délelőtt lépték át. Egy óra múlva már munkára kellett menniük.- A szovjet állam kenyerét eszitek - szónokolta a „kaman-A tetű is ehető 3888888888888888» Mindenütt poloskák nyüzsögtek a falakon. Agyoncsapni nem lehetett a kis jószágokat. Az örök nem nézték jó szemmel, ha véres a fal! A fürge vérszívók védettséget gerbörtönt. Hat nap alatt hazaérkezett. Debrecenbe már díszvonaton érkezett a csapat. „Rajk László szabadított haza“ hirdette a mozdony elején a felirat. A Cívis városban alkalmi igazolványt kaptak a hadifoglyok. A „Hadifogságból hazatért részére“ kiállított iratot a Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogolygondozó Kirendeltsége láttamozta. A 4221/13. sorszám alatt iktatott 17177/194... számú igazolványt a poklok poklát megjárt ember ma is őrzi. Bállá István 1948. június 17-én lépte át szülőháza küszöbét... ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei)
