Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-08 / 33. szám

1992. február 8.

BESZELGETES SUTO ANDRÁSSAL

„így kell élnem”

Aligha kell őt bemutatnom. Aki csöppet is becsüli a magyar irodalmat, a szépprózát, legalább egy könyvét, egy drámáját ismeri. Életre szóló élményem a tizenegy évvel ezelőtti sikaszói látogatásom. Sütő a fenyvesek aljába állított faház teraszán, fölötte a ragyogó kék ég, mögötte a hegyoldal zöld füve, alattunk a kövek között zsörtölődő patak... Mint a mesében. Az én mondataim rongyokban járnak, az övéinek ragyogása van. Az én gondolataim bukdácsolnak a szavakon, az övéi mintha súlyos haladtukban is lebegnének.Hosszú évek óta nem találkoztunk, most egy rövid estét kaptam tőle ajándékba.------------------------------------- kierőszakoltan összehívott-------------------------------------- közgyűlésén ez ki is derült.

— Megújult a Magyarok Vi- Azok a személyek ugyanis,

lágszövetsége, újdonatúj a vezetése. Sütő Andrást az új elnök, Csoóri Sándor hívta, vállalná el újból a tiszteletbeli elnök tisztét. Nem vállalta. Sokan máris azt mondták: nem akar együtt dolgozni Csoórival.

— Az a levél, amit még a tisztújító közgyűlés előtt elküldtem Komlós Attilának, világosan hordozta indokaimat, miért is nem kívánok részt venni a közgyűlésen. Majd pedig abban a levélben, amit Csoóri Sándornak küldtem válaszul az ő levelére, melyben fölkér, vállalnám el az emlegetett tisztet, hasonlóképpen kiderül az én — szerintem világos — álláspontom. Ezt a levélváltást próbálták olyképpen értelmezni, mint valamiképpeni konfliktust köztem és Csoóri Sándor között. Szó sincs semmiféle ellentétről, épp ellenkezőleg, s azt is megírtam, hogy örömmel nyugtáztam elnöki székbe kerülését. O az, aki valóban alkalmas erre! Nem fogadtam tehát őt ellenérzéssel. A fölkínált tisztséget pedig nem fogadhatom el, mert azok az aggodalmak, amik eddig is bennem voltak, nem hogy elmúltak, de elmélyültek.

—A sajtóhadjáratra gondol?

— Szélsőséges sajtóhadjárat indult a világszövetség ellen, s mindez a megújított vezetőségen keresztül személyemben is bántott. A több oldalról indított támadás nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy kilencven tavaszán a világszövetség vezetése részben, jórészt megváltozott. Nem vettek észre semmit! Sőt! Változatlan hevességgel bokrostul lőtték a nyulat, bokrostul lőtték az új vezetést. Személyre való tekintet nélkül nevezték ezt az új vezetést kommunista csoportnak, kollaboráns társaságnak, itt maradt bolseviki maradványnak. Azonosították a kilencven előtti világszervezettel, a Kádár-korszak vezetésével.

— Ont íróként is, emberként is jól ismerik Erdélyben, Magyarországon, a világban. Sekély es támadások voltak ezek, azt hittem, föl sem érhetnek Önhöz.

— Lehetséges...viszont én hátmögötti, gyanús tendenciát éreztem ebben érvényesülni, ami többek között egy Czine Mihályra, egy Dobos Lászlóra sincs tekintettel, amint az a sebtében és

akik engem kilencven tavaszán fölkértek, vennék részt a munkában, nem kerültek vissza a vezetésbe. Azok a támadások tehát, amelyek korábban elkezdődtek, nem maradtak nyomtalanok. Dobos László alelnököt nem választották újra, a megbízott ügyvezető elnök pedig még az elnökségbe sem került be. A közgyűlés talán nem tudta, hogy Czine és Dobos voltak éppen azok, akik a legkorábban elkezdték annak az egyetemes magyar szellemi égboltnak a fölhúzását, amely az ossz magyarság szellemi és kulturális egysége fölé borulna. Mi indokolja félreállításukat? Nem kapok erre jó választ, ezért ebben a helyzetben nem vállalhattam a tiszteletbeli elnöki megbízást.

— Értehetőek az érvei,

lyek célozgatnak: egyesek sértetten visszavonulnak. Nem vagyok megbántott, de azokkal a szellemi erőkkel, amelyek most fölléptek, én nem tudok egyetérteni. Amíg az egyensúly nem jön létre — ami a világszövetség munkájában nélkülözhetetlen —, addig én ott nem dolgozhatom. Hiszem, hogy Csoóri Sándornak és másoknak lesz erejük a szélsőségeket visszaszorítani és megteremtődhetik egy világméretekben szerveződő viszonylagos magyar egység. Nem vagyok abban az egészségi állapotban, hogy ebben az összefogó, békítő munkában részt vehetnék.

— Nem zárkózott hát el?

— Nem. De nem is jutott eszembe, hogy valamiféle föltételeket szabjak, amelyek teljesítésekor tán betársulnék a munkába.

— Csöndes háború van, ilyenkor is hallgatnak a múzsák. Lehet egyáltalán írásra gondolni ebben a zűrzavarban?

— Nézze, változatlanul úgy élünk, úgy dolgozunk, mintha a front első vonalában élnénk. A körülményeink még mindig olyanok, hogy szóba sem jöhet a nyugodt alkotás, megkeserítik, szinte lehetetlenné teszik az ember életét. Gondolok most arra, hogy változatlanul megismétlődnek a fenyegető telefonok, a névtelen hívámégis az jár a fejemben, hogy a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökeként nem „csak ” romániai magyar író lenne — elnöki funkciója visszahatna a kisebbségi létre is.

— Olvastam sanda magyarországi írásokat, ame-FOTÓK: SZIGETVÁRY ZSOLT

sok, hogy változatlanul életveszélyes Marosvásárhelyen járni-kelni, hiszen ha annyi pálinka adódik, bizony leütnek csupán a magyar szavadért. Változatlanul lehallgatják telefonbeszélgetéseinket, külföldi vendégeimet

éppúgy követik, mint az előző kurzus idején, Ceausescu végnapjaiban. Arra gondolok, hogy a fasisztoid román sajtóban változatlanul folytatják azokat az uszításokat, amiket ezerkilencszázkilencven márciusa előtt is tapasztalhattunk. Nemrég jelent meg annak a katonatisztnek a könyve, aki valójában a márciusi pogromok egyik legfőbb szervezője volt. Most a márciusról szóló könyv szerzőjeként ünnepli a Vatra Romaneasca! O garantálta a mi biztonságunkat, személyesen az enyémet is, amikor ránk akarták gyújtani az RMDSZ-székház padlását. Ez az ember most megtisztel újabb rágalmakkal, förtelmes gyalázkodásokkal. fiyen körülmények között azután nem könnyű prózát mívelni, verset gondolni, de hát hozzá-szoktunk mi már ezekhez a körülményekhez. Megpróbálunk, megpróbálok természetesen írni, ám azt nem mondhatom, hogy folyamatosan tudnék dolgozni.

—Két esztendeje úgy tűnt, hogy öles léptekkel gyalogol be a politikába...

— Semmiféle megbízatásom, funkcióm nincsen az új politikai rendszerben. Nem vállaltam. Vállaltam viszont mindannak a támogatását, ami a romániai magyarság kisebbségjogi küzdelmével bármi módon kapcsolatos. Ilyenformán nem vontam ki magam semmiből. Elkerülhetetlen, hogy kapcsolatban álljak az RMDSZ megyei vagy országos vezetőségével, próbálok segíteni a mindennapok közügyeiben. Ezzel természetesen azt is vállalom, hogy mindez átzúdúl az idegrendszeremen, s ez nem késztet mondjuk egy jó regény megírására. Nagyon megvisel minden olyan jelenség, amely azt igazolja, hogy a mi küzdelmünk nagyon szervezetlen, hogy a mi küzdelmünk következetlen. Az eltelt két esztendőben átfogóbbá válhatott volna ez a mi szervezetünk, stratégiailag kidolgozottabb, taktikailag meggondoltabb, dinamikusabb, figyelmesebb, éberebb és ki tudja még milyen lehetett volna. Hiányzik az alapvető kérdésekben is az egység, s azt gondolom ez komoly, nagyon komoly hiba. Két évnek elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kikristályosodjék egy olyan kisebbségi koncepció,

amelynek legalább az alapjaival mindenki egyetért. Ez az egység azonban még nem jött létre, s nem is nagyon látszik létrejönni. Hát ha csak a tanügyi kérdésben kezdünk el vizsgálódni, már akkor is szomorú, sőt fölháborító jelenségekre bukkan az ember, amik azt jelzik, hogy szinte egy tapodtat sem mozdultunk előre. A március tizenkilencediki pogrom egyik előidézője volt a Vatra egyes csoportjainak abbéli ijedelme, mely szerint viszszaállítanánk a marosvásárhelyi Bolyai Egyetemet. Érthető volt ez, hiszen évek óta

III.

bitorolt helyeket kellett volna átadni az új egyetemi vezetésnek. És éppen az iskolai ügyekben sikerült leginkább félrevezetni a tájékozatlan tömegeket, hirdetvén azt, ami nem volt igaz: román gyerekek kerülnének így utcára. Marosvásárhelyi fiatalok az önálló magyar egyetemért adták az életüket! Ma pedig olyan szöveget olvasok valamely az RMDSZ első vonal ábanmunkálkodóprofeszszortól, hogy talán nem is olyan lényeges az az önálló egyetem. Szerinte már-már csak lelki szükséglete az erdélyi magyarságnak, hiszen a kolozsvári román egyetemen voltaképpen megoldódott a helyzet a párhuzamos szakok indításával. Ez nem más, mint a Ceauescu-é'ra kulturális koncepciójának újraélesztése. Ilyenkor azután fölmerül az emberben, honnan is indultunk, hová jutottunk és hová törekszünk egyáltalán? Olvasom tehát, hogy nem is olyan tragikus a mostani iskolai állapot, amikor tény, százezer magyar gyermek nem tanulhat a szakiskolákban anyanyelvén. Ifjúságunk többsége! Mi önálló, autonóm iskolahálózatot akarunk az óvodától az egyetemig. Megdöbbenve tapasztalom, hogy az első komolyabb ellenállásra, kivált a márciusi pogrom után, sorra tűntek föl a kompromisszumos hangok, s hirtelen sokan lemondtak a nyüt küzdelemről. Még a szándékot is föladták, s ez megdöbbentő, aggasztó.

—Csak a „félelem igazgatna”?

— Nos, a betonfal, ami előttünk magasodik, s amit a parlamentben emeltek iskolaügyünk elé, szinte áttört - hetetlennek látszik. Oka lehet ezen mostani állapotoknak az a kényelmes professzori szék, amit ama párhuzamos szakon fölkínáltak, nyilván a lojalitás fejében. De oka lehet az RMDSZ felső vezetésében ma már tagadhatatlanul látszó konfliktusos helyzet. Vannak, akik hajlanak arra, hogy korábbi, radikálisnak tetsző követeléseink mellett kiállani nem szerencsés, azokat majd egy alkalmasabb időben kellenének valóra váltanunk. Oka bizony a fenyegetettség állapota, amiben nap mint nap a romániai magyarság él. No és hát bizonyos magyarországi hangok. Nem tudom mire vélni példának okáért a Kossuth adó Gondolat-jel című műsorában elhangzottakat. Valaki azt mondta: a romániai magyarság legfőbb betegsége az a romantikus, korszerűtlen, a múlt századra jellemző történelem szemlélet, amelynek negatív hatásait szenvedjük. Mi ez? Hol jelentkezik a mi múltszázadi, romantikus történelem személetünk? Az önálló egyetem követelésében? A nyelvhasználatért vívott küzdelmünkben mutatkozna? Vagyis mindegy volna, milyen nyelven beszélek, mert nem az a fontos? A világpolgárság volna csak az előny? A dolog lényege: az a küzdelem, amely a romániai magyarság alapvető követeléseiért elindult, sok tekintetben, sok területen és főként alapvető területeken lebénult. Örvendetes, hogy a helyi művelődési szervezkedések megpezsdültek, ez a jövőbe mutat, ha nem is országos és átfogó ez a mozgolódás. Szomorú viszont, hogy a jelenleg folyó népszámlálásról nem kapott a magyarság folyamatos tájékoztatást, így arról sem, milyen csapdarenszert állítottak abban föl. Ez a csapdarendszer hónapok óta jól látható, de nem tapasztaltam a nyílt, világos ellenállást a magyarság megosztási kísérletével szemben. Nem tudtuk elérni, hogy legyen magyar nyelvű kérdőív is. Én hónapokkal ezelőtt eljuttattam beszerzett dokumentumokat, amelyekből világosan kitűnik, hogy volt magyar nyelvű kérdőív, sőt egy kétezres etnikum nyelvén is kinyomtatták azt. Elkéstek vele.

—Sosem jut eszébe, hogy otthagyja ezt az egész veszélyes zűrzavart, hogy elvonuljon egy nyugodtabb zugba és írjon?

— Nem lehetséges elhagyni azt a világot, amit az ember a magáénak vall, aminek megjavításában részt vállalt. Adott esetben azonos vagy a magad a hőseivel. Hát nem lehet olyan drámai hősöket teremteni, akik többek között ragaszkodnak népük nyomorúságához, s ugyanakkor íróként meg elvonulsz valami nyugalmas óceáni szigetre. Nem lehet egy a kotta és más a hang. Nem tudom elképzelni az esztétikai értéket etikai tartalom nélkül. Nincs kiút, így kell élnem.