Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-06 / 31. szám
6 1992. február 6. Szabad ÚJSÁG A vagyonjegyes privatizáció szeplői Esélyegyenlőség (?) Nem leszek sakkfigura A múlt hét végén futótűzként terjedt országszerte a hír: benyújtotta lemondását a Szlovák Monopolellenes Hivatal elnöke... Vajon mi oka lehetett rá? — fogalmazódott meg tüstént a kérdés alighanem minden, a hazai politikai és gazdasági életet figyelemmel kísérő átlagpolgárban. Munkatársunk az ügyben legilletékesebbnek, Lubomír Dolgodnak, a leköszönő elnöknek tett fel néhány, távozásával kapcsolatos kérdést. Néhány mondat az előzményekről: A Szlovák Monopolellenes Hivatal feladatát aligha szükséges részletezni, hiszen az nyilvánvaló a megnevezéséből is. Talán éppen ezért hallgattuk kissé értetlenkedve január 23- án néhány újságíró kollégámmal Lubomír Dolgoá szavait, aki sajtótájékoztatóján szükségesnek tartott munkájukkal kapcsolatosan egyet s mást elmondani. Mondandójának lényege röviden a következő volt: a Szlovák Monopolellenes Hivatal az országban folyó legjelentősebb gazdasági folyamat, a privatizáció, ezen belül a vagyonjegyes privatizáció, s a belekapcsolódó befektetési alapok vizsgálása, jogi viszonyaik elemzése közben elgondolkodtató tényekre lett figyelmes. Egyebek közt arra, hogy a befektetési privatizációs alapok létrehozását és működését nem szabályozzák jogi normák, s ezáltal máris olyan helyzet állt elő (például különböző vagyonjogi és személyi érdek-összefonódások a befektetési alapok létrehozói és elöljáróságai között), amely — ha a kormány vagy a parlament nem teszi meg sürgősen a kellő lépéseket — a tulajdoviszonyok látszólagos átrendeződése ellenére deformációjukhoz vezet. Más szóval, miközben az országban látványosan felszámoljuk az állami tulajdonjog monopóliumát, új, igaz kisebb, de annál veszélyesebb monopóliumok jönnek létre, s fennáll az a veszély, hogy az országban felborul az egészséges gazdasági verseny, a konkurenciát szavatoló gazdasági egyensúly. A monopolellenes hivatal miaderre részletes jelentésben hívta fel a szlovák kormány figyelmét és tett javaslatot több, általa szükségesnek tartott intézkedésre. Szlovákia legfelsőbb végrehajtó szerve e szóbanforgó jelentést ez év január 21-én hallgatta meg, és két módosítással jóvá is hagyta a Lubomír Dolgoä által előterjesztett kormányhatározatot. • Elnök úr, ön két nap múlva mégis sajtótájékoztatót tartott, amelyen a kormány eljárásával szemben elégedetlenségének adott hangot.. — Igen, hiszen az a két „kis” módosítás tulajdonképpen annyit jelentett, hogy semmibe vették a javaslatainkat. Az egyik esetben például mi azt javasoltuk, hogy egy befektetési alap egy részvénytársaság részvényeinek legfeljebb 10 százalékát kaphassa meg. A kormány végül 20 százalékban szabta meg a felső határt. A másik módosítás azzal a feltétellel kapcsolatos, amely szerint egy alapító által létrehozott privatizációs alapok együtt egy részvénytársaság összes részvényének legfeljebb 20 százalékát birtokolhatnák. Ez volt a mi javaslatunk. A kormány ennek az értéknek is a kétszeresét hagyta jóvá. Ez pedig annyit jelent, hogy a több beruházási alapot létrehozó állami intézmények, magánszemélyek stb. a jövőben ellenőrzésük alá vonhatnak akár több vállalatot, vagy egy egész nemzetgazdasági ágazatot vagy területet is. Más szóval monopolhelyzetbe kerülhetnek. A világ legtöbb országában nem véletlenül 20 százalék ez az utóbbi arány... • Lemondásának oka tehát ez a két megváltoztatott felső határérték? — Nem egészen. A január 21- ei kormányülés már csak az a bizonyos utolsó csepp volt a pohárban. A mi hivatalunk ugyanis a privatizációs minisztériumétól eltérő nézetet vall a privatizációról az elejétől kezdve. Ivan MikloS miniszter úr és munkatársai véleményem szerint többé-kevésbé adminisztratív aktusnak tekintik a privatizációt, míg mi egy kicsit tágabb értelemben vesszük. Szerintünk a privatizáció keretében teret kell biztosítani a konkurenciának, ki kell alakítani a hazai vállalkozó réteget és fel kell frissíteni az ország gazdaságának dinamikáját. A monopolellenes hivatalai észrevételeit a privatizációs minisztérium mégis mindig az államtalanítás egyfajta fékjeként igyekezett feltüntetni. A legutóbbi események már csak a vita kicsúcsosodását jelentették, és én tudatosítottam, hogy ha a hivatalunk az ilyen súlyos esetben tehetetlen, mert azzá teszik, akkor nincs értelme a munkánknak. Egyszóval nem tehetünk semmit a monopolellenes politikáért. • Nem gondolja mégis, hogy elhamarkodott lépés volt feladni a harcot? — A kormány említett ülését követően egy hétig gondolkodtam a dolgon, majd január 28- án felkerestem a miniszterelnököt és benyújtottam a lemondásomat. Még aznap megbizonyosodtam róla, hogy jól döntöttem, mert azon a napon rendkívüli ülést tartott a kormány épp a beruházási alapok ügyében, de arra a gyűlésre engem meg sem hívtak. Végül a szövetségi kormány is olyan határozatot hozott, amely szerintem semmit sem old meg. Elfogadta szintén azt a bizonyos 40 százalékos felső határt — megjegyzem, a cseh kormány csak 25 százalékban állapodott meg. Ez pedig azt is jelenti, hogy a mi indítványunk Csehországban megértésre talált, de Szlovákiában nem. Szövetségi szinten még ráadásul van egy olyan kitétel is, mely szerint a Szövetségi Pénzügyminisztérium — ha helyesnek találja (!) — kivételt tehet és esetenként még a megszabott 40 százalék fölötti részvényaránynál többet is engedélyezhet egy-egy alapító számára. Érti ezt? Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szövetségi kormány csak látszatintézkedést hozott ez ügyben. Annak érdekében, hogy a vagyonjegyes privatizációba önállóan befektetni kívánó polgárnak egyenlő esélye legyen azzal, aki a beruházási alapra bízta ezer befektetési pontjának sorsát, egy további javaslatot is tettünk. Még pedig azt, hogy ne csak a sok befektetési alap reklámjait ismerhessék meg az emberek, hanem a privatizálásra kerülő vállalatokról is kapjanak megfelelő információkat. Ezért azt javasoltuk, hogy az ún. előkör — amikor a beruházási alapok összegyűjtik a vagyonjegyeket — legyen a privatizációs hullám része, és az ne vehesse kezdetét addig, amíg nem ismertek a vállalatokról szóló információk, adatok is. A kormány végül olyan döntést hozott, hogy az előkör nem a privatizációs hullám része, tehát annak kezdetéhez elegendők az alapokról szóló információk. S hogy a vállalatokról szóló tájékoztatást majd ezt követően, folyamatosan szolgáltatja az illetékes minisztérium. Csakhogy ez egyáltalán nem oldja meg a helyzetet. Mindenki tudja, milyen agresszívan járnak el egyes beruházási alapok emberei, kicsalják a polgároktól a vagyonjegyeket, aztán már mire és kinek kell a privatizációra besorolt vállalatokról információ? Vagyis de jure van kormány utasítás, de facto azonban semmin sem változtat. • Tehát ön úgy véli, hogy az országban bizonyos mértékben csak látszatprivatizáció folyik, s emiatt kellene törvénnyel szabályozni a beruházási privatizációs alapok működését, hogy gátat lehessen vetni az újramonopolizálódásnak és a politikai erők, illetve magán személyek gazdasági érdekei összefonódásának? — Azt természetes dolognak tartom, hogy minden pártnak, politikai mozgalomnak vannak sajátos gazdasági érdekei, amelyeknek mihamarabb szeretnének érvényt szerezni. Ez olyan folyamat, amelyet talán nem is lehet elkerülni, hiszen a világ valamennyi országában így van. Én csak azt akartam elérni, hogy mindez jogi keretek között történjék, ne pedig úgy, mint most, teljesen szabadon, kinek hogy tetszik. • De vajon kinek az érdeke, hogy ne korlátozzák a beruházási alapok tevékenységét? — A válasz nyilvánvaló. A kormány ülésén a szavazás 10 : 6 arányban utasította el a mi javaslatunkat és változtatta meg a már említett határértékeket. Erre úgy kerülhetet sor, hogy a mi javaslatunkat csupán a kormány kereszténydemokrata tagjai támogatták, az elfogadott változatot pedig az a tíz kormánytag, akik a NYEE és a Demokrata Párt színeit képviseli. • Ez úgy értendő, hogy a tízek képviselik azt a politikai erőt, amelynek tagjait leginkább fűzik anyagi érdekek a beruházási alapokhoz? — Igen, így gondolom. • Ezek szerint állami érdekek keverednek pártok és vezető politikusok érdekeivel... — Úgy, ahogy mondja. A Szlovák Monopolellenes Hivatal és én akkor kerültünk patthelyzetbe, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy olyan állami monopólium képződése ellen kell küzdenünk, amelyért befolyásos állami tisztségviselők és képviselők sem átallanak kiállni... • Önnek tehát nem volt más választása, mint odébbállni. Tudja, hogy ki kerül a helyére? — Biztos vagyok benne, hogy találnak erre a munkára is olyan valakit, aki szemet tud majd hunyni, bizonyos dolgok felett, és nem lesz túl buzgó. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért hívják majd továbbra is monopolellenesnek ezt a hivatalt. • Tudtommal Önt beidézték a parlamentbe, a képviselők elé, ők is foglalkoztak elemzésük eredményeivel, javaslataikkal. Kik támogatták a monopolelenes hivatal elképzeléseit? — Hát ez az, ami ugyancsak furcsa, hogy még az ellenzéki képviselők között sem nagyon akadt pártfogónk. Véleményem szerint ennek nem lehet más oka, mint az, hogy nekik sem érdekük bolygatni a dolgot. • Ha a kormány kereszténydemokrata tagjai az önök javaslata mellett tették le voksukat, ez azt jelenti, hogy ők, illetve pártjuk nem érdekelt a beruházási alapok korlátlan gazdasági terének kialakításában? — Ezt nem lehet tudni. Előfordulhat, hogy csupán objektívebbek, de az sem kizárt, hogy csak kisebb mértékben érdekeltek a befektetési alapoknál. • Ön komoly vádakkal illet meg nem nevezett vezető politikusokat. Megkérhetem, soroljon fel közülük néhányat? — Én egy listát adtam Ján Úarnogursky kormányelnöknek, aki viszont engem hallgatásra kötelezett. Úgy, hogy egyelőre neveket, sajnos, nem mondhatok. Köszönöm a beszélgetést. BARANYAI LAJOS
