Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-27 / 49. szám

'w^■,8b^ui,27•__________________________________________________________ Szabad ÚJSÁG_ ADALÉKOK NEMCSAK A RESZLOVAKIZÁCIÓ TÖRTÉNETÉHEZ „A legnagyobb ajándék” A reszlovakizációról, annak hátteréről és kiagyalóiról még sokszor kell beszélnünk, amíg minden szempontot és adatot összevetve megismer­jük részletes történetét és dicstelen szereplőit Előrebocsátjuk, aki ki akar egy népet telepíteni vagy meg akarja változtatni identitását, lé­nyegében tagadja a népek önrendelkezési jogát Vadkerty Katalin írja a reszlovakizációról: „Figyelemreméltó, hogy a gondolat nem ,állami’ eredetű, nem hivatalnokok találták ki. Kiagyalói, a gondolat lényegé­nek megfogalmazói a Slovenská liga vezető tisztségviselői voltak.” (Va­sárnap, 1991, VII. 12., 8.o.:A reszlovakizáció háttere) izgalmas, mégha pontatlan, illetve tendenciózus adalékokkal szolgál a SLovenské ozveny c. lap, amely Anton Kittner visszaemlékezéseit közölte. Kittner a háború után részt vett a lakos­ságcserének nevezett kitelepítés ellen­őrzésében. Egy köbölkúti család Békés­csabára való szállítását kísérte Tatraplá­­non. Kittner figyelmét felhívták arra, hogy nézzen utána, „ki jelentkezik ott voltaképpen szlováknak és kit költözte­tünk a CSSZK-ba. Elsősorban olyan emberek voltak, nagyobbrészt cigány­származású, vagyontalan emberek.” (Slovenské ozveny, 1991, 17. sz, 5.: Ako sme vyváíali madarskych „faiistov” — Hogyan telepítettük Iá a magyar „fasisztá­kat”) A fenti adatot Vilém HejI is alátá­masztja: „A fasiszta módon meghatáro­zott „nemszláv lakosság”-ot hasonló­képpen ki kellett telepíteni, mint a né­meteket. Amikor ez a következtetés nem valósult meg és amikor nyilvánva­lóvá vált, hogy az ún. repatriáción belül a köztársaságba több cigány, mint szlo­vák érkezik, a magyarok sorsa csak ke­veset változott.” (Vilém Hejl: Zpráva o organizovaném násilí — Jelentés a szer­vezett erőszakról, Prága, Univerzum, 1990, 45.0.) A VILÁGBÉKE ÉRDEKÉBEN Kittner beszámol tapasztalatairól. A kitelepítettek „Nehezen búcsúztak és minden polgár hajlandó volt egész va­gyonát a CSSZK-ra hagyni, csak otthon hagyják őt. Meglepődtem, hogy a polgá­rok, akiket áttelepítettünk, nagyon jól tudtak szlovákul és a magyarok teljes tisztelettel fogadták őket és segédkez­tek a transzport kiürítésében.” (Slovens­ké ozveny uo. — kiemelés tőlem — B.Z.) Ezzel szemben hogyan fogadták az önként repatriáló egyéneket Szlovákiá­ban? A bánásmód arra utal, hogy a szlo­vák társadalom egésze nem készült föl a külföldi honfitársak érkezésére. Fe­szültséget keltett bizonyára az is, hogy a háborúban elpusztult kelet-szlovákiai falvak lakosainak ugyanúgy a magyarok földjét ígérték, mint a repatriánsoknak. Csehszlovák részről komoly erők be­dobásával igyekeztek minél több szlová­kot rávenni a hazatérésre. Egyes vissza­emlékezések szerint, néhol még színes diafelvételeket is vetítettek az érdeklő­dőknek, amelyeken a felvidéki kúriákat mutatták be azzal, hogy a repatriánsok majd azokba költözhetnek. Azok, akik kötélnek álltak, egészen más körülmé­nyek közé kerültek. M. Kontra szerint, a repatriáns „Kijelölt házában mások (értsd: a jogos tulajdonosok - B.Z) lak­nak. Munkába nem akarják fölvenni — úgymond nem tud jól szlovákul. Az öz­vegyeknek és rokkantaknak 6 hónap után sem tudják kifizetni a támogatást vagy nyugdíjat. Ha családja megmentése érdekében a hivatalokba szaladgál, ki­abálnak rá, miért jött, inkább sohasem jött volna. Azok is kiabálnak rá, akik a házában (?) élnek. Természetes, hogy üldözik őt. Kiabálnak rá és bántalmaz­zák őt.Kiabálnak rá a tisztviselők, akik­nek segíteniük kellene, kiabálnak rá és meglopják őt a magyarok, akikből a határvidéken több van, mint elég (ki­emelés tőlem. — sebaj, egy kis hamisítás a statisztikában, egy kis reszlovakizáció majd segít a dolgon — BZ), bántalmaz­zák őt azok a különböző,kombinált lo­­vákok’ is. Senki sem ismeri, főleg ha jut­tatást követel, saját (?) házát, földjét, ruhát, cipőt, rokkantsági támogatást vagy munkahelyet. Magyarországon nem minden átte­lepült élt jól, de legalább annyira ellát­ták, hogy szolidan megélt. Ezt azonban elhagyta, mert hívta őt a szlovák anya..." (das, 1947. XI. 5., l.o.: Karol Vaculík: O presídlencoch - Az áttelepül­­tekről) Lehangoló kép, még ha lehet benne némi túlzás is. „Gyakran olvas­suk, vagy halljuk, hogy a jó magyarok elmentek és a rosszabbak (azaz az átte­lepültek) jönnek. Állítólag az áttelepül­tek nem tudnak szlovákul, dolgozni nem akarnak, semmijük sincs, csak isznak és Szlovákiában könnyen szeretnének meggazdagodni.” Ám ezzel szemben mit lát az áttelepült? „Látja, hogy a ma­gyarokból, a CSSZK esküdt ellenségei­ből, főleg a jól szituáltakból, egy éjszaka alatt jó szlovákok lesznek; látja, hány szlovák jól szituált a CSSZK elleni tevé­kenységéért; látja, hány újszlovák, bár nem beszél jól szlovákul, mégis kizáró­lag németül vagy magyarul beszél; látja, hány testvér kerüli a munkát, hányán fe­­ketéznek és lopják meg az államot, pol­gártársainkat, de őt is; látja, hány testvér iszik és issza el vagyonát; sok embert lát, nem áttelepültet, akik Szlovákiában könnyen akarnak meggazdagodni, akik két év alatt milliomosok lettek.” — füs­tölög tovább Vaculík. (uo. — a kiemelé­sek tőlem — BZ.) Az előző idézetben szó volt a lová­­kokról. Az áttelepülteket nevezték így gyatra nyelvtudásuk miatt. Ján Krasko meg is magyarázza. Akik így gúnyolják a repatriánsokat, „Nem tudják milyen döbbenetes magyarosítás uralkodik ott.” „Könnyű a helybéli szlovákoknak ma helyesen szlovákul beszélni. De há­nyán beszéltek ezen szlovákok közül he­lyesen 1918-ban? Hányán vezettek kö­zülük szlovák háztartást? (Ez talán az asszimiláció nyílt bevallásával is felér! — BZ) De most épp olyanok, akik akkor a legkeményebb magyarok voltak e sza­vak szerint .zanyam tót, zapam tót, de én magyar ember vagyok! ’ (így, ’’magyarul' az eredetiben — BZ), Legtöbbször ezek a szlovákok vetik az áttelepült szlovákok szemére, hogy nem tudnak jól szlovákul. (...) Ezek a ,lovákok’ már második gene­rációban a legjobb szlovákok lesznek, hazánk határainak legjobb védői, a leg­megbízhatóbb bástya a déli magyar ter­jeszkedés ellen!" (das, 1947. XII. 5., 4.O.: Ján Krasko: Lováéi — Lovákok) Ez a nacionalista látószög akkor mindennapi jelenség volt: „Most már a szlovák meg­állhat bármely helyen a Tátra és a Duna között azzal a tudattal, hogy a sajátján és sajátjai között áll.” (das, 1947, XII. 21., 9.O.: Peter Stibravy: Senec v zrkadle novfeh (ias) A demokrata-párti J: Haäko földműves és képviselő arról be­szélt a parlamentben, hogy a kitelepítés és a repatriáció a köztársaságnak biztos határrészt biztosít. (Öas, 1947. XII. 14., 3.0. ) Valóban demokrata álláspont! Amit Vilém Hejl megállapít a Szudé­ta-vidék vonatkozásában, az a szlovák— magyar határvidékre is érvényes. Ezzel megadja ennek az embertelen magatar­tásnak az önpusztító lélektani hátterét: „A határvidék elfoglalásából a maga módján pótháború keletkezett, amely nemcsak zsákmányszerzésre adott lehe­tőséget, hanem a nemzet komplexusai­nak kompenzálására is,...” ,„A magya­rok kitoloncolása a CSSZK-ból a világ­béke érdekében áll.’ — hirdette a Lido­­vá demokrace egészoldalas címe még 1946. szeptember 27-i száma...” (Vilém Hejl: - Rozvral — Bomlasztás, Univer­zum, Prága 1990, 133.o). Dr. IIUSÁK NEMZETI SZABOTŐR? Folytassuk csak Kittner visszaemlé­kezéseit! „Az MNK-ba (!!) egy transz­portban nem több mint 5 családot hoz­tak. Egyben viszont ugyanabba a transz­portba állítólagos szlovákokat vagoní­­roztak be, akik a CSSZK-ba jöttek. Ezek nem tudtak semmit szlovákul és a transzportba fel tudtunk rakni még 50 családot kecskéstől, tehát nem vittek semmilyen vagyont. Rettenetes látvány volt, és akkor Jankó Taják százados mondta, mit szólok úgymond az áttele­pítéshez. Eleinte nem jutottam szóhoz, de azután megértettem, hogy ez állami szabotázs. Amikor ezt Tajáknak el­mondtam, azt válaszolta, hogy hiába, a hatalom az hatalom és az áttelepítést az elnök rendelte el és csak ő állíthatja azt le. Amikor megkérdeztem, hogy infor­­málta-e erről dr. Ccchet, és dr Husákot, aki belügyi megbízott volt, hogy ezt már több mint egy éve csinálják, akkor azt válaszolta, hogy az első hónapokban személyesen figyelték a kitelepítést és mit csináltak? Azt mondták ugyan, hogy tájékoztatni fogják dr. Beneü elnököt, de eddig nem tettek semmit. Nagyon csalódott voltam, és amikor végre hoz­zájukjutottam és megkérdezték, hogyan halad a kitelepítés, akkor a jelenlevő dr. Őechnek, dr. Vaüeékának és dr. Husák­­nak elmondtam, hogy nem vagyok fele­lős az ilyen nemzeti butaságért, hogy így csak egy olyan ember működhet, akinek a CSSZK nem fontos. Ezért követelem, mentsenek föl az áttelepítési bizottság tagjának funkciójából. Fenntartásaim voltak ezzel az eljárással szemben: 1. Gazdag, de a CSSZK becsületes polgárait telepítettük ki. 2. Családokat szakítottak szét. 3. A funkcionáriusok tehetetlensége a tárcák élén, amelybe önjelöltekként kerültek. Ezek nemzeti harácsolók vol­tak. 4. A Csallóköz lakosait intelligens és tisztességtudó emberekként ismertem meg." (Slovenské ozveny, uo.) A korabeli lapoknak ezekről a kérdé­sekről más volt a véleményük: „Szólni kell, mert egyesek olyanokat mondogat­nak: „Miért szállítotok ide olyan szlová­kokat, akik még jól szlovákul sem tud­nak? Miért szállítják el a magyarokat Szlovákiából, akik szlovákul is tudnak és a CSSZK lojális polgárai? Miért szállí­tanak ide többnyire csak szegényeket és szállítják el a gazdagokat?” A cikk szer­zője két alapvető céllal indokolja a kite­lepítést. Az első szerint, a hazatelepített szlovákokat meg kell védeni az „örök pusztulástól”. A másik cél volt a fonto­sabb. „Az első CSSZK-t külföldön is sok döntő tényező különböző nációk konglomerátumának nevezte. A CSSZK minden módon igyekezett kielégíteni ki­sebbségeit.” Erről lehetne beszélni! A Právo lidu c. lap megint úgy tálalta a dolgot, hogy a kisebbségi kérdés már 20 évvel ezelőtt is csehszlovák tévedés volt. (Idézi a das 1947. XII. 14., 3.0.) De tér­jünk vissza a fenti cikk megállapításai­hoz: „Épp a kisebbségeink voltak azok, akik a mi első CSSZK-nkra halálos csa­pást mértek...” Az emberiség legrégibb érvét használta a szerző: Mindig a másik a hibás. „Értsük meg végre! (...) A ma­gyar etnikum Szlovákiában ezzel hivata­losan korrigálódik, és ez a mi állami szempontunkból a legnagyobb plusz, amelyet az áttelepítés kérdése hoz.” (das, 1947. X 19., 2.O.: M. Kontra: Aby bolo jasné! - Hogy világosan lásunk!) lát egyértelmű beszéd volt a Demopkrata Párt lapja részéről. Más koncepcióval, mint a kitelepítés erőszakolásával, egyetlenegy politikai erő sem számolt. De ami nem járt a magyaroknak, az természetes volt a szlávok számára. A Cas cikkének címe önmagáért beszél: „A luzsicai szorbok követelik elszakadá­sukat Németországtól.” (Cas, 1947, XI. 17., 3.0.) Ez a nézet a pozsonyi hídfő megszerzése alkalmával is előtérbe ke­rült. Akkor három magyarországi falut csatoltak Csehszlovákiához. Úgy látszik, Trianonban csúnyán elbántak Szlováki­ával, de ezt a párizsi békeszerződés ki­köszörülte. „... teljesen jogosan tartunk igényt erre a területre már csak azért, mert a horvátok nyelvileg a legközelebb állnak hozzánk.” Á cikk szerint ugyanis ez a három falu horvát többségű, (das 1947. X 16., 3.O.: Preberáme predmostie Bratislavy — Átvesszük a pozsonyi híd­főt) Hát igen. A szerbek is így közeled­tek a horvátokhoz, az orosz nyelv is kö­­zeláll az ukránhoz... Kittner ezután elmondta, 1947 elején kitelepítési kormánybiztosi kinevezést kapott dr. Cech és dr. Vaáeéka jelenlé­tében. E két, már említett úriember életpályáját érdemes bemutatnunk és azt az intézményt is, amelynek élén álltak. Dr. Ján Cech (szül.: 1915-ben Tiszol­­con), jogász, 1940—44 között a gazda­sági minisztériumban dolgozott Po­zsonyban, majd 1945—50 között a Tele­pítési Hivatal (Osídlovací úrad, OÚ) és a Nemzeti Újjáépítési Alap (Fond ná- * rodnej obnovy, FNO) elnöke volt. Mint szociáldemokrata részt vett a szociáldemokrata párt beolvasztásában az sznf idején Szlovákia Kommunista Pártjában. Ékkor az SZLKP KB-nak al­­elnöke lett. 1945-ben az SZNT alelnöke volt. Dr. Félix Vaáeéka jogász (szül. 1915- ben Katón) 1940—44 között a pozsonyi Árvahivatal munkatársa volt, a háború után a szociális ügyek megbízottja, 1945—49 között a Nemzeti Újjáépítési Alap elnöke, 1951—53 között — a sztá­linizmus „legszebb” éveiben — a Szlo­vák Egyházügyi Hivatal osztályvezetője, 1969—70-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság igazságügyi miniszetere, 1970 után az SZTA Tudományos Ateiz­mus Intézetének igazgatója volt. A Nemzeti Újjáépítési Alap, önálló jogi személyként a Telepítési Hivatal mellett működött Pozsonyban. Felada­ta volt a lakosságcsere-egyezmény vég­rehajtása, az áttelepültek vagyonjogi igényeinek kielégítése és az államfő hírhedt 108. sz. 1945. X. 25-ei dekré­tumának végrehajtása, mely szerint az „ellenséges” vagyont el kell kobozni. E rendelet következtében a szlovákiai ma­gyarok 97 százalékának vagyonát lehe­tett eltulajdonítani. A kisajátított va­gyonnak egy része a csehszlovák fizető­­eszköz megerősítését szolgálta, ami en­nek a hírhedt intézménynek szintén a feladata volt. 1950-ben a Telepítési Hivatalt meg­szüntették és ügyvitelét a Nemzeti Újjá­építési Alap vette át. Miután az utóbbi hivatalt 1951-ben megszüntették, elinté­zetlen aktáit a nemzeti bizottságok jog­körébe utalták. Felszámolását a Pénz­ügyi Megbízott Hivatal végezte el. ROVNÁK ÉS KITTNER A RESZLOVÁKOK ATYJA? „Azon gondolkoztam és azt tervez­tem, hogyan használjam ki új beosztáso­mat a kitelepítettek érdekében. Az a gon­dolatom támadt, miképp csinálhatnánk a magyarokból szlovákokat. Dr. Stefan Rov­­fiákkal boncolgattuk a kérdést, aki min­den helyzetet humor segítségével oldott meg és ő mondta nekem: ”Tono, tegyél a szlovák elé egy ,RE’-t és mit kapsz?" Azt válaszoltam, hogy RESZLOVAK-ot, va­gyis a reszlovakizációt, és a gondolat már a világon volt. Másnap felkerestem dr. Úechet, ahová meghívták dr. Vaáeékát és dr. Simkoviéot is. Ez 1947. III. 10.-én történt (ez semmiképpen sem történhetett 1947-ben —BZ), amikor javaslatomra el­határoztuk a „Reszlovakizáció” megcsi­­nálását. Ez egy újszülött volt, és senki sem tudta, a németek és magyarok közölt si­kerünk lesz-e. Kiadták a hirdetményeket, amire a magyarok és a németek tömege­sen hömpölyögtek, senki sem akart többé kitelepülni. A reszlovakizációt mint a leg­nagyobb ajándékot fogadták, Szlovákiá­ban ez annyira elterjedt, hogy a szudéta­­németek Csehországban ugyanezt köve­telték..." (Slovenské ozveny 1991, 19.sz, 7.0.: Ako sme urobili z Ma-darov Slová­­kov — Hogyan csináltunk a magyarokból szlovákokat) Mivel a szerző meglehetősen lazán bánik az események sorrendjével, nyil­vánvalóan azért, hogy saját szerepét domborítsa ki, szükségesnek tartjuk a főbb időpontokat rögzíteni: 1945. mqjus 23. — egy bizottságot hoznak létre, mely a magyarok kitolon­colását fogja irányítani 1945. július — augusztus 2. — a potsdami értekezlet nem hagyja jóvá a magyarok kitoloncolását Csehszlováki­ából 1945. augusztus 2. — a 33. sz. Elnöki Dekrétum szinte minden magyart meg­foszt állampolgárságától 1946. február 21. — nagyhatalmi nyomás következtében a magyar kor­mány kénytelen aláírni a „lakosságcse­re-egyezményt” 1946. március 4. — megkezdi munká­ját a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1946. június 17. — kiadják a 20.000 I—rv/1—1946. sz. reszlovakizációs ren­deletet 1947. április 12. — megkezdődött a lakosságcsere Ebből is láthatjuk, hogy Kittnemek nem a lakosságcsere tapasztalatai alapján jutott eszébe a reszlovakizáció gondolata. UGYANAZT CSINÁLTUK, MINT A FASISZTÁK! Adjuk át a szót újra Kittnemek: „A szülőföldről való kitelepítés a magyarok számára rosszabb volt, mint a kivégzés. Az emberek az ismeretlenbe mentek, putrikba, amelyeket az ún. szlovákok hagytak el, akik soha nem voltak és nem is lesznek azok. Mindez átsuhant gondo­lataimban a prágai úton. Az elnök rög­tön fogadott, ahogy megérkeztünk Prá­gába. A következő szavakkal fogadott: Mit csinálnak ott Szlovákiában, hisz a dekrétumaimat sértik meg!’” (Slovenské ozveny, uo.) Itt most megszakítjuk az őr­nagy visszaemlékezéseit egy gondolat erejéig. Beneá államfőt vajon miért nem érdekelte, hogy az 5 dekrétumai viszont sértik az alkotmányt, mely biztosította a kisebbségi jogok tiszteletbentartását Csehszlovákiában? Ezt annál inkább ki kell hangsúlyoznunk, mert addig nem beszélhetünk demokráciáról Csehszlo­vákiában, amíg ezeket a dekrétumokat nem bélyegzik meg. Többek között ezért sem beszélhetünk jogállamról az 1945—48 közötti korszakban. De adjuk vissza a szót ismét Kittner­­nek: „Válaszomban rámutattam arra, milyen gazdasági károkat okoz a kitele­pítés a CSSZK-nak, és milyen nehezen viselik el a családok a megosztást. Soká­ig beszéltem, és nekem úgy tűnt, hogy dr. Beneá nem is érzékel engem. Rész­vétlenül tömögette a csibukját. Amikor befejeztem, szememre vetette, hogy senki sem adott nekünk arra engedélyt, hogy így járjunk el. Ammenyiben ezek a törvények teljes mértékben érvényesül­nek a németek esetében, mi kötelesek vagyunk azokat alkalmazni a magyarok­kal szemben. (...) Amikor már elegem volt az egészből, a következő szavakkal szakítottam félbe, hogy ez minden-e, ak­kor a következő szavakkal durván rámri­­parkodott: „Kitelepítik a magyarokat és a németeket mind egy szálig és respektálni fogják a dekrétumaimat!”Én erre azt vá­laszoltam, hogy a kormánybiztosi megbí­zást nem én kérvényeztem és hogy lehe­­tőisége van bármikor visszahívni, de amíg az vagyok, úgy fogok dönteni, ahogy az Szlovákiára számára a legelőnyösebb. A kiadott dekrétumok megsértették az em­beri méltóságot, és erőszakkal tépik szét a családokat, vagyis ugyanazt tesszük, mint amit a fasiszták csináltak, de én ezt így csinálni nem fogom. (...) Sokáig hall­gattunk, majd észrevettem, hogy az elnök megnyugodott... Végül azt mondta: „Csi­nálják úgy, ahogy az maguknak jobb!” Hogy az elnemzetlenítés is lehet fasiszta módszer, arról szerzőnk soliasem hallott. „A reszlovakizációval 39 ezer családot mentettünk meg a Szlovákiából való kite­lepítéstől.” — fejezi be írását Anton Kitt­ner, a Vörös Hadsereg volt állítólagos gárdaőrnagya. (Slovenské ozveny, üo.) Beneánek lett volna miről elmél­kednie, hiszen nyilvánosan fogadko­zott:....a nácik legördögibb eszköze az állandó, állhatatos, mindent átitató fe­szültség, a szellemi erők elszívása, a bi­zonytalanság, alattomosság, árulás. Nem szabad sohasem visszahanyatla­­nunk ezekbe a módszerekbe...” (das, 1947, XII. 13., 3.O.: Nesmieme upadnút’ do metód nacistov — Nem szabad visz­­szahanyatlanunk a nácik módszereibe). Szinte erre a nyilatkozatra válaszol e lap másik cikke: „Az erkölcs, a mondottak alapján, nem tartozik a politikába, mert állítólag fékezi az adott program elérését. A politika ilyen értelmezése szokásos minden totalitariánus rendszerben, (...) így követelték meg ezt a hitlerizmus és a fasizmus céljai. (...) Nem szükséges különleges politikai megfigyelés ahhoz, hogy megállapítást nyerjen, hogy ebből a megtévedt politi­kai koncepcióból sok maradt meg bel­politikai helyzetünkben ma is." (das, 1947. XII 14. l.o.) Ha egyáltalán a Kittner—Beneá ta­lálkozóra sor került, akkor ez valamikor 1945-ben, vagy 1946 elején történhetett és Kittnemek semmilyen tapasztalatai sem lehettek a kitelepítéssel kapcsolat­ban. Ez Vadkerty Katalin már idézett cikkéből meg a fentebb közöltekből nyilvánvalóan kiderül: „Tervezetüket elfogadta a csehszlo­vák kormány, s 1945. december 7-i, ill. 1946. január 15-i ülésein megtárgyalta a reszlovakizáció kérdését. Jóváhagyta, de mint kompetenciakérdést a részletek ki­dolgozását a Szlovákiai Megbízottak Tes­tületére ruházta át.” (Vasárnap, Lm.) Az ismertetett emlékirat mindenkép­pen tartalmaz néhány olyan részletet, mely megérdemli a figyelmet, és idővel behelyezhető lesz az események valódi kronológiájába. BALASSA ZOLTÁN (Az anyag közlésével emlékeztetünk arra, hogy 1947. február 27-én kezdő­dött meg az ún. lakosságcsere—egyez­mény keretében a szlovákiai magyarok első csoportjának kitelepítése Magyaror­szágra.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom