Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
1992. február 15. Szabad ÚJSÁG 5 Molnár Imre , Az Edentöl nyugatra Fejezetek a Csehországba került magyarok II. világháború utáni történetéből Vágd el a gyökereit! 1948 tavaszán lejárta felé közeledett az 1945/88-as elnöki rendeletben meghatározott egy év, és az ezt meghosszabbítandó hat hónap. A csehszlovák hatóságok különböző manőverekkel próbálták önkéntes jelleggel visszatartani a csehországi munkaszolgálatos magyarokat. A propaganda ígéretei a sajtóban is megjelentek. 1948 áprilisában jelent meg az 1948/76. számú kormányrendelet és az 1948/77. számú belügyminiszteri rendelet. A rendelet 3. §-a értelmében az állampolgárságukat elvesztett egyének kérhetik maguk számára a csehszlovák állampolgárságot. A kérelmeket azonban határidőhöz kötötték. Ezt a határidőt az 1948/77. számú belügyminiszteri rendelet azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek állapította meg, akik legalább egy éve Csehországban tartózkodtak, és továbbra is ott maradnak. Ezt garantálandó három évre ideiglenes állampolgárságot kaptak, majd három év elteltével ígéretet kaptak a végleges állampolgárság megszerzésére. Tehát a csehszlovák állampolgárság utáni kérelem beadása három évre szóló önkéntes Csehországba való elköteleződést jelentett. Néhány, magyarokat foglalkoztató járás munkahivatala (például a zateci) külön pénzbeli támogatást is Ígért azok számára, akik kérik a csehszlovák állampolgárságot, és ezzel együtt a maradást. A deportált magyarok csak ezrelékben kifejezhető hányada jelentkezett az illetékes szerveknél állampolgársági kérelemmel. A kormányzatnak újabb megoldás után kellett néznie Ennek értelmében adták ki 1948 júliusában az 1948/175. törvényt, amely az 1945/88-as elnöki dekrétumot módosította, mégpedig úgy, hogy az egyéves munkaszolgálat idejét két évvel (egy-egy évvel) meg lehet hoszszabbítani az illetékes járási munkahivatalokban. A történelem menete azonban lassan anakronisztikussá tette a Csehországba hurcolt magyarok ügyét, mivel az 1947-es évben újból megindultak a két ország közt megszakadt lakosságcsere-tárgyalások, és ezek eredményeképp a népcsere is megkezdődött 1947. április 12-i dátummal. A csehszlovák fél az 1948. augusztus 4-7. közt folyó pozsonyi tárgyalásokon elérve azt, hogy a magyar fél a lakosságcserét 1948 végéig folytassa, nem zárkózott el az elől, hogy a visszamaradt magyarok számára megadja az állampolgárságot. Ennek törvénybe foglalását eredményezte az 1948. november 17-én meghozott 1948/245. törvény, illetve az 1949. január 4-én a szlovák belügyi megbízott által kiadott 45.000/3-V/1-1948-as körrendelet. Az állampolgárság visszaadása kizárta, hogy a magyarok tízezrei továbbra is a cseh és morva gazdáknál teljesítsenek kényszermunkát, visszaszállításuk 1949 elején indult meg. Néhányan közülük részesültek minimális kártérítési összegben is. Hazaérkezésük azonban így sem volt problémamentes. Legtöbbjük házában külföldről vagy belföldről odatelepitett szlovák telepescsaládot helyeztek el. Jobbik eset volt, ha a házukat, portájukat kifosztva, de üresen találták. Néhányunknál a helybéli vezetótestület jóindulata vagy a rokonok gondoskodása megmentette a portát és a hozzá tartozó ingóságokat. Az illetékesek kezdetben igyekeztek a deportáltakat különböző szükségmegoldásokba kényszeríteni. Rokonoknál vagy más községekben telepítették le őket. Később ezzel már egyáltalán nem törődtek, egyszerűen az állomáson kirakva sorsukra hagyták őket. Ennek - a frissen betelepülő és az épp hazatelepülő szlovák és magyar lakosok közt - számos összetűzés és rendezetlen viszony lett az eredménye. Végeredményben a deportálásból hazatérők hetven százaléka került csak vissza otthonába. Sok, még Csehországban levő család értesüléseket szerezve az otthoni helyzetről a cseh gazdától egyenesen a Szudéta iparvidékre indult, lakást, megélhetést keresni. Ebben ösztönzően hatott rá az országszerte folyó, a Szudéta-vidék újratelepítését szorgalmazó kampány, amely ingyen lakást, munkahelyet, jó kereseti lehetőséget kínált a szerencsét próbáló vállalkozóknak. E propagandakampány Csehszlovákia új igéretföld jeként jellemezte Dél- és Északnyugat-Csehország németek után kiürült területeit. A Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal információi szerint a deportált magyarok egyharmada nem tért vissza, vagy visszatérése után indult Csehországba, hogy ott véglegesnek remélt megoldást találjon életére. Sok család szakadt ketté azáltal, hogy a szülők visszatértek szülőföldjükre, a munkaképes fiatalok pedig új munkahelyükön telepedtek le. Újdonsült kenyéradó gazdáik megbecsülték őket, hisz nem a kalandvágy, hanem a szükség vezérelte őket, és ez munkájukon, teljesítményükön meg is látszott. Ók és az utánuk lassú folyamatként meginduló és máig tartó migráció jelenti a csehországi magyarok negyedik hullámát. Az ó számbeli utánpótlásukat az időről időre megismétlődő munkaerötoborzó kampányok biztosítják. Vedd el a vagyonát! Csehország mint kényszermegoldás, afféle „helybéli Szibériaként" való alkalmazása nem ért véget a deportáltak visszatérésével. Sokuknak az otthonukban talált szituáció jelentős feszültségforrásává vált a győzelmét frissen kivívott Csehszlovákiának. Erre a belügyi szervek is felfigyeltek. Olyan rendeleteket hoztak a szlovák megbízott testület 1949. szeptember 12-i ülésén, hogy a visszahozott ma-IV. rész gyarokat legkésőbb október 15-ig vissza kell helyezniük otthonaikba. Ugyanakkor gondoskodniuk kell a szlovák telepesek elhelyezéséről is. A testület határozata alapján a helyzet megoldására elindították az ún. „Akcia Juh"-ot, a „Dél Akciót“. Felállították az akció járási bizottságait, a rendezetlen vagyoni kérdések megoldására. Ugyanakkor egy titkos záradékban ezek a bizottságok utasítást kaptak arra is, hogy írják össze a politikailag megbízhatatlan magyar családokat, illetve ezek vagyoni helyzetét. A bizottságok jóval a szükségletek felett írták össze a családokat, akiknek a névsorát a pozsonyi Telepítési Hivatal olyan szempontok alapján csoportosította, hogy volt-e a családra kirótt népbírósági ítélet, elkobozták-e vagyonát, kompromittálta-e magát valami másban a család stb. Az előkészületek a legnagyobb titokban folytak s céljuk az volt, hogy a nemkívánatos, illetve megbízhatatlan családokat összeszedve újra Csehországba szállítsák őket, hogy a helyükre a szlovák telepesek, illetve a hazatérő deportáltak települhessenek. Az akciót katonai úton akarták lebonyolítani. Megkezdődött a kiszemelt családok összeköltöztetésének előkészülete. A kiadott Írásbeli határozatok és a kiszivárogtatott hírek alapján az akció nagy riadalmat keltett. A magyar lakosság körében felújult a tavasz óta alábbhagyott bizonytalanság. Ráadásul a hírek hatására újabb szlovák telepesek jelentették be igényeiket a magyar portákra. Elterjedt a hír, hogy folytatódik Dél- Szlovákia magyartalanítása. Az érintettekkel közölték, hogy az 1949/128. sz. törvény 11. §-a értelmében házukat kisajátítják és Csehországban jelölnek ki számukra lakhelyet. Ilyen végzéseket azok is kaptak, akik az 1948/245. sz. állampolgársági törvény miatt nem kapták meg a csehszlovák állampolgárságot. Az akciót a Somorjai járásban kezdték. Katonai teherautókkal körülbelül 60 családot raktak vagonba. A Csehország felé irányított szerelvényeket a cseh hatóságok nem voltak hajlandók fogadni a deportáltakkal való korábbi tapasztalataik miatt. így némi huzavona után a Szlovákia területén lévő Nyitranovákyba, majd Németprónára vitték őket, ahol állami gazdaságokban, fakitermelésben stb. kaptak munkát és a németek elhagyott házaikban szállást. A cseh. majd a helybéli hatóságok ellenállása (ui. a megfélemlített magyar földművesek egyszerűen abbahagyták a mezőgazdasági munkákat) meghiúsította a belső széttelepités újabb próbálkozását. Ennek gondolata a továbbiakban csak szélsőséges politikai elképzelések szintjén merült fel, mint például 1968-ban. Rehabilitáció nincs! A dél-szlovákiai magyarság felszámolásának a terve nem valósult meg. a történtek miatt keletkezett sebek és következményei azonban mind a mai napig érezhetők. A következmények egyik válfajaként értelmezhetjük az 1945 után keletkezett és máig Cseh-, országban élő magyar szórványt. Jelenlétük és növekvő létszámuk a hivatalos csehszlovák statisztikai kimutatásokban csodálkozást vált ki a kívülállóban. Méginkább csodálkozást és értetlenséget vált ki történetük és jelenlegi helyzetük megismerése. Úgy tűnik, az itt élő magyarok sorsukat mint egy súlyos betegség visszamaradó és el nem múló nyomait viselik magukon. A hivatalos statisztikában a 20.000- et, valójában ennek a dupláját is meghaladó létszámú magyarság ittléte óta sosem részesült az öt mint kisebbséget megillető nemzetiségi jogokból. Anyanyelvének hivatalos használatára, anyanyelvi művelődésre, kultúrálódásra, kulturális fejlődésre, kulturális, politikai szervezet létrehozására nincs joga és esélye. Nincs megfelelő politikai, jogi érdekképviselete. Sosem lehetett saját gyermekei számára iskolája, óvodája. A Csemadok 1949-es megalakulása után, szinte együtemben a szlovákiai helyi szervezetek létrejöttével 1951-1953-ban sorra alakulnak a csehországi magyarok helyi Csemadok szervezetei Karlovy Varyban, Chodovban, Loketben, Chomutovban, Kynsperkt en, Sokolovban és környékén, Opaván, Ostravában. Az alakulás oly aktív ütemű volt, hogy a Csemadok KB rövidesen járási bizottságokat, sőt Karlovy Varyban kerületi bizottságot, Prágában pedig koordinációs bizottságot hozott létre. A Csemadok pozsonyi archívumának 1954-es, járási szervezeteket kimutató nyilvántartásában azonban hiába keressük a csehországi magyarok szervezeteit. Nincsenek, mert egy tollvonással eltörölték őket. A Csemadok ténykedését ezzel Szlovákia területére korlátozták. Ez a villanásnyi fény azonban számunkra így is sokat elárul a csehországi magyarok létét boritó homályból. Ez alatt a rövid idő alatt ugyanis a Csemadok keretén belül sorra alakultak a magyar népművészeti együttesek, tánccsoportok, színjátszó csoportok. Tudunk a Csemadok keretében Csehországban lezajló színházi falujárásról, magyar nyelvtanfolyamokról, kiállításokról, magyarbálokról. A teljesen különböző vidékek hagyományaival ideérkező magyarok az idegenségben szinte pillanatok alatt egymásra találtak. Szervezeteikbe befogadták - nem egyszer alapító tagként - a Magyarországról szlovákként Csehszlovákiába települőket, a szlovákiai nyelvhatár mentéről érkező szlovákokat, akik értették és beszélték a magyar nyelvet. Vajon miért kellett e szervezeteknek megszűnniük? - erre a kérdésre jelenlegi ismereteink alapján még nem tudunk válaszolni. A csehszlovákiai hatóságoknak nem állt érdekében a csehországi magyar nemzetiség öntudatositása és megerősödése. Mindez három dologból következhet: 1. A cseh politika irányadói nem kívánják a Szlovákiában is sok gondot okozó „magyar kérdést" transzlokalizálni saját területükre; nem tartják kívánatosnak, hogy a szlovákiai nemzetiségi problémák Csehországban burjánozzanak tovább. 2. 1945 után a Szudéta-vidék újratelepítése által szeretnék minél előbb feledtetni a csehországi német kitelepítés kellemetlen emlékét. 3. Az is világos számunkra, hogy a cseh politikának, de ezen túl az általános közvéleménynek sem volt semmilyen belátható érdeke a csehszlovákiai magyarság megerősödése. Jó példa erre a cseh szociáldemokrácia lapjának a „Cíl' -nek Janics által is idézett írása, mely 1947-ben ezt írja: „Nincs pontos adatunk arról, hogy 1947 augusztus óta hány személyi helyeztek el a mezőgazdaságban, Csehországban. Azt azonban tudjuk, hogy cseh területre szlovákiai magyar és bolgár több mint 36.000 jött.“ A Oil újságírója számára nem jelent különösebb fejtörést az, hogy kerültek Szlovákiába bolgárok (legfeljebb Bulgáriából hazatelepített szlovákokról lehet szó). Számára különben sem az a kérdés, hogy magyarok vagy bolgárok élnek-e Szlovákiában, hanem az, hogy a cseh mezőgazdaságban fognak dolgozni. Dolgoztak is. Előbb a mezőgazdaságban, majd a nehézipar minden ágazatában. Ott találjuk a magyar elsőgenerációs munkásokat a csehországi bányászat, kohászat, a vegyipar, az uránbányászat stb. háború utáni újraindításánál, kiépítésénél. Elképesztő munkahelyi környezetük, a biztonsági intézkedések teljes hiánya, az egyre nagyobb méreteket öltő környezetszennyeződés megtizedelte soraikat. Szinte alig találkozunk olyan családdal, ahol ne tudnának ezzel kapcsolatos tragédiákról beszélni a kérdezettek. Életszínvonaluk, anyagi helyzetük jelenleg messze elmarad Szlovákiában élő magyar honfitársaiké mögött. Amíg ugyanis az első években a kecsegtető állandó kereset, a sebtiben kiutalt állami vagy üzemi tulajdonban lévő lakás sokat jelentett számukra az otthoni anyagi körülményekhez képest, addig az évek múltával lassan lemaradtak az otthoni rokonok mezőgazdasági termékkel, egyéb háztájival biztosított életfeltételei mögött. A kulturális téren is nagy lemaradást mutató, egyre inkább „slumosodó" iparvárosok lakói közt élő egykori szlovákiai magyarok közt alig találunk olyat, aki ne bánta volna meg egykori döntését, s aki ne vágyakozna vissza elhagyott szülőföldjére. Hazaköltözésük ma is tart. Létük kilátástalansága. egyre esélytelenebbnek látszó jogegyenlőségük biztos ténnyé teszi számunkra a csehországi magyarok következő generáción belüli eltűnését. Vége Nem fakó a Fakó Február 9-én vasárnap fiatal zenészek mutatkoztak be Deáki közönségének. A Fakó népi zenekar tartott önálló műsoros délutánt nagyon színvonalas szórakozást nyújtva az egybegyűlteknek. Ahogy azt a zenekar vezetőjétől, Bugár Ignáctól megtudtam, a „banda" a Galántai Magyar Gimnáziumban alakult 1989-ben. Kezdetben mint a gimnázium tánccsoportjának kísérőzenekara húzta a talpalávalót, majd miután a tánckar megszűnt működni, a muzsikusok önállósították magukat, és azóta Fakó néven önálló zenekarként szerepelnek. A banda összetétele: Bugár Ignác - bőgő, Bugár Árpád- kontra, Bugár Zoltán - prím. Mészáros Sándor - kontra, Pukkai Attila- cimbalom, Szabados Zsolt - fúvósok. A fiúk kezdőknek nevezik magukat, pedig már külföldön is bemutatkoztak. Tavaly tavasszal a galántai énekkarral Erdélyben jártak, azután pedig egy magyarországi szereplésen vettek részt. A vezető elmondása szerint eddigi legnagyobb kihívásuk az volt, amikor a Szőttest kísérték egy magyarországi fellépéssorozaton. Ezenkívül idehaza a födémesi és az örsújfalusi művelődési táborban léptek fel, Nagymegyeren szintén a Szőttest kísérték. Terveik iránti érdeklődésemre Bugár Ignác elmondta, hogy tavaszra sok meghívásuk van, habár a felkészülés korántsem olyan egyszerű, hiszen a csoportnak már csupán a fele gimnazista, hárman főiskolások, s így nem olyan egyszerű összehangolni a próbákat. Tavasszal a galántai alapiskola tánccsoportjával készülnek Erdélybe, azután Alsószeli testvérközségébe, Csátaljára kaptak meghívást, Párkányban a Diákhálózat rendezvényen, a középiskolások találkozóján lépnek fel, áprilisban pedig a prágai Ady Endre Diákkör fennállásának 35. évfordulóján adnak műsort. Mint mondtam, kezdőknek nevezik magukat, de előadásukat nézve-hallgatva ezt csupán abból venni észre, hogy nagyon fiatalok, mert zenei tudásukért egy tapasztaltabb együttesnek sem kellene szégyenkeznie. Repertoárjukban erdélyi, székely, mátyusföldi, gömöri népzene, Ágh Tibor gyűjtéséből származó dalok, de saját feldolgozásaik is szerepelnek. Deáki előadásukat a magyarországi Méta együttestől átvett összeállítással kezdték, amelyet a zenekarvezető szavai szerint „önigazolást keresve“, tehetségüket próbálandó tűztek műsorukra. Azután következtek a „Mátyusföldi tájak“ Ágh Tibor gyűjtéséből, ezt pedig a vasvári verbunk és a gömöri friss csárdás váltotta fel. Az erdélyi dalokat hagyományos erdélyi vonósbanda felállásban - hegedű, kontra, bőgő - adták elő. A széki zene állítólag a népi zenészek ábécéje, hát a fiatal muzsikusok bebizonyították - jól ismerik ezt az ábécét. Majd, hogy még nagyobb változatosságot vigyenek műsorukba, nem autentikus hangszereken - többek között gitáron - adták elő saját karácsonyi ének feldolgozásukat, bizonyítandó, hogy számukra nem csak üres frázis, hogy karácsony üzenete egész évre szól. Hallhattunk még lóri ncrévi lakodalmast és pontozót, köröspataki forgatóst és szöktetőt, valamint újabb mátyusföldi dallamokat. Az előadás sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nem túl nagy számú, de annál lelkesebb közönség alig akarta leengedni a zenészeket a színpadról. Azt elfelejtettem megkérdezni, miből ered a zenekar neve, de hogy nem a repertoárjukra és stílusukra utal, az biztos, mert az egyáltalán nem „fakó" nagyon is színes, érdekes. Reméljük, hallunk még a tehetséges muzsikusokról, és még sokáig nem „fakul meg“ a Fakó. GAÁL LÁSZLÓ
