Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám

1992. január 29. Szabad ÚJSÁG r Kultúra A Thália Nagykaposon Hosszabb szünet után ismét ellátogatott Nagykaposra a kassai Thália. A szokásos plakátok min­denütt: a hirdetőtáblákon, a cuk­rászda előtt, a művelődési ház homlokzatán. Az előadás előtt tíz perccel még egy autó sem áll a parkoló­ban. A bejárat előtt csak az a né­hány „mindenre elszánt“ látogató lézeng, akik mindig eljönnek, és már az unalomig ismerik egymást. Ők azok, akiknek fölcsillan a sze­mük és fölgyorsul a pulzusuk, ha a városban megjelennek a Thália plakátjai. Egész délután színház­ba készülnek, másra nem is tud­nak gondolni. A vakmeröbbje nem átallja a barátait és az ismerőseit is meghívni, illetve elcibálni az előadásra. Ezért aztán a barátok és ismerősök a „kritikus" napo­kon elkerülik őket. A tréfát félretéve: nagyon el­szomorító, hogy a majd. tízezer lakosú Nagykaposon majdnem mindig foghíjas széksorok előtt játszik a Thália. Visszavonom a foghíjast. He­lyesebb, ha azt mondom: félig üres széksorok előtt. A „csaknem mindig“ pedig azt jelenti, hogy utoljára akkor volt telt a ház, mikor a Liliomfi ment. A fönt említett néhány „törzskönyvezett" néző minden alkalommal megbeszéli az előadás előtt, a szünetben, valamint az előadás után, hogy rettenetes, megint milyen keve­sen vannak, tenni kéne valamit, micsoda szégyen a városra... Ha egy kicsit belegondolunk: hány tagja van a Csemadoknak Nagykaposon? Több száz. Igaz, egy Csemadok-tagnak nem köte­lező színi előadásra járnia. Nincs benne az alapszabályzatban! Esetleg azon is el lehetne gondol­kodni, hány tanár, tanító dolgozik Nagykapos alap-, illetve középis­koláiban. De inkább ne, mert való­ban szégyenletes az eredmény! Bár tulajdonképpen egy pedagó­gusnak sem kötelező színelő­adásra járnia. A legtöbbjük hivatá­sát (mert az!) közönséges mun­kának tekinti, amit tűrhetően fizet­nek. Az iskolát pedig munkahely­nek, ahol eddig tart a munkaidő, aztán fájront, mint egy asztalos­műhelyben, a holnap reggeli vi­szontlátásra, iskola. Találkoztam olyan pedagógussal is, aki, mikor naivul színházba invitáltam, szinte büszkén mondta: „Ugyan már, színház... kinek van arra ideje. A család... a gyerekek..." Igen. Meg tévé, videó, a Szom­szédok meg a teleregény. Ó! Vissza minden kritika! Hát nem elfelejtettem, hogy az előadás időpontjában telefonos társasjá­ték ment a televízió kettes csator­náján! így már persze érthető! Most nem tudom, az volt-e, ame­lyikben kiabálni kell, vagy ame­lyikben rendkívül csalafinta kérdé­sekre adott ügyes válaszokkal (pl. Hány órája van a napnak?) lehet akár színes mosógépet is nyerni. Ennek még majd utána kell néz­nem, okvetlenül! Ezek után bizonyára megértik, miért kacagtam, mikor Hugó bará­tom - közismert álmodozó és fan­taszta - azzal a képtelen ötlettel jött nekem, hogy Nagykaposon állandó színjátszó kört kellene alapítani. Úgy nevettem, hogy majd kicsordujt a könnyem, sőt talán ki is csordult, Hugót pedig jól hátbavertem, hogy kijózanodjon. Vannak emberek, mi? Közhelyre fordítva a szót: aki eljött a Thália előadására, bizto­san nem bánta meg. Nagyon kel­lemes estét tölthettünk a Thália színészeinek társaságában, mondhatnám, szűk családi kör­ben. Robert Thomas bűnügyi ko­médiának titulált darabja nem kö­zönséges krimi. Egészen az utol­só percekig a kiúttalanság drámá­ja, egy egyszerű, gyönge és rá­adásul eléggé mamlasz kisember bolyongása egy olyan labirintus­ban, amelynek végén csak az el­megyógyintézet vagy a börtön áll. A ma embere könnyen belekép­zelheti magát Szegény Dániel (Dudás Péter) helyébe: sokszor érezhetjük, hogy hínárok húznak olykor a mélybe, minél erősebben kapálózunk, annál inkább. Ez a ma emberének depressziós életérzése, olyan érzés, mintha vastag falat húznának körülötte valakik, akiket gyűlöl, megvet, utál, de akikkel szemben tehetet­len. A kilátástalanságnak ez az érzése a darab folyamán egyre fokozódik, mintha a labirintus falai még ráadásul egyre közeledné­nek is egymáshoz. (Mint E. A. Poe szörnyű novellájában, amelyben a kínpadra kötözött delikvens fö­lött egy minden kilengésnél egyre lejjebb ereszkedő hatalmas borot­vaéles inga méri az időt.) A darab mesteri csattanója után még a legedzettebb kriminé­­zönek is leesik az álla. A fekete -fehér jellemek, a jó és a rossz egyetlen drámaian sűrített pilla­natban előjelet váltanak. Tudat alatt mindannyian vágyunk arra, hogy a darab a jó győzelmével végződjön, vagyis a Rendórbiztos (Fabó Tibor) a végén kattintson bilincset a két álnok szélhámos (Feleség: Sárközi V. Zsuzsa, Plébános: Bocsárszky Attila) csuklójára, és így Szegény Dániel megmenekülne. Egy ilyen opti­mista befejezés, egy happy end talán megingathatja, vagy - lega­lábbis az előadás tartamára - két­ségessé teheti a mindenható megállapítást, a tézisek tézisét, miszerint a pénz: mindenható. Azt is elképzelhetjük, hogy Szegény Dániel és a becsületes Rendőr­­biztos minden erőfeszítése hiába­való, a szélhámosok győznek, a férjre vagy diliház, vagy hulla­ház vár. Ebben az esetben a kiút­talanság drámája lehetne Robert Thomas darabja. A szerző azon­ban nem kegyelmezett, hol ide, hol oda forgatja a nagyérdeműt, a végén pedig teljesen ellenkező irányba küldi, mint ahogy az hinné. Nem tudom, hogy a színészek vagy a rendező munkáját dicsé­ri-e, hogy a legfeszültebb pillana­tokban is tudtak szolgálni egy kis humorral, mint pl. a Plébános hal­doklási jelenete (bevallom őszin­tén, ilyen pompásan meghalni még senkit sem láttam). Az elő­adás egyébként nagyon szép díszletek között játszódott és kü­lön említést érdemel a színvona­las - s ráadásul olcsó! - műsorfü­zet is. A színészek különben egytől egyig kissé indiszponáltnak tűn­tek, talán a Csavargó (Váradi Bé­la) és az Ápolónő (Gombos Ilo­na) kivételével. Bizonyára az üres széksorok zavarták őket. Minden­esetre kár, hogy olyan kevesen választották ezen az estén a szín­házat a televíziózás helyett. TÓTH FERENC Pályázati felhívás i. A Szlovák Rádió magyar főszerkesztösége hangjáték-pályázatot hirdet a követ­kező feltételekkel: a) jeligés, magyar nyelvű pályamunka, eredeti alkotás megírása, amely sem nyomtatásban, sem hangfelvételen nem jelent meg a pályázatot megelőzően b) terjedelme nem haladja meg a 30 gépelt oldalt c) témája nem sérti a jóízlést és a közerkölcsöt d) alkotója csehszlovák állampolgár A beküldött pályamunkákat szakmai zsűri bírálja el, melynek jogában áll a díjakat megosztani, esetleg oda nem ítélni. 1. díj 10 000 Kcs 2. díj 8 000 Kős 3. díj 6 000 Kős Az alkotások beküldési határideje 1992. június 30. A pályázat eredményét szeptember végén hirdetjük ki, illetve közöljük a napilapokban. Kérjük pályázóin­kat, jeligés munkájukhoz ugyanilyen jeligével ellátott, lezárt borítékban mellékel­jék nevüket és címüket. U A Szlovák Rádió magyar főszerkesztösége pályázatot ír ki kabaréjelenetek, tréfák, humoros monológok megírására, a következő feltételekkel: a) a névvel ellátott, magyar nyelvű pályamunka eredeti alkotás legyen, amely a pályázatot megelőzően nem jelent meg nyomtatásban és nem hangzott el színpadon vagy hangfelvételen. b) terjedelme nem haladja meg a 10 gépelt oldalt c) alkotója csehszlovák állampolgár A beküldési határidő 1992. május 31. Az eredményhirdetés időpontja 1992. szeptember 15. 1 díj 4 000 Kcs 2 díj 2 500 Kös 3. díj 1 500 Kős Címünk: A Szlovák Rádió magyar főszerkesztösége (Mytnal.) 812 90 Brati­slava Kié lett a zsákbamacska? A szilveszteri számunk Zsákbamacskás vendég­oldalán meghirdett tréfás fejtörőnk, úgy látszik, nem okozott különösebb fejtö­rést, mivel sok hibátlan megoldás érkezett szer­kesztőségünkbe. A sze­rencse alábbi három ked­ves olvasónknak kedve­zett: Bodon Sándor, Do­­bóca; Zeithalm Erzsébet, Bátka; Mészáros Mária, Pozsony. A helyes meg­fejtés a következő volt: Szűcs Béla,Dusza István, Szilvássy József, Miklósi Péter, Tóth Mihály, Kluka József. A nyerteseknek gratulálunk, a zsákba­macskát postán küldjük el! Zsiga Tibor dr. ^burgenland, VAGY NYUGAT­­MAGYARORSZÁG? / / BURGENLAND, Jr ODER WESTUNGARN? Könyvespolcra ^)~ Népsza vazás Amiről csak kevesen tudnak Rendkívül érdekes és izgalmas ol­vasmány ez a két nyelven (magyarul és németül), 354 oldalon közreadott tanulmány. Elsősorban azok számára, akiket - a korábbi években szokvá­nyos megítélés szerint - a kényes kérdések mindig is érdekeltek. Az események megértését térképek, ko­rabeli okmányok másolatai, illusztráci­ók segítik. A könyv címeként megfo­galmazott kérdés, azaz, hogy Burgen­land vagy Nyugat-Magyarország terü­letéhez tartozzon-e Sopron és környé­ke, végül is népszavazás útján dőlt el, tekintettel a magyar felkelő harcokra. Feltétlenül hangsúlyozni kell ez utóbbi tényt, mert a harcnak - még a későbbi megítélés szerint is - köz­vetett, de igen jelentős szerepe volt abban, hogy az osztrák kormány elfo­gadta a magyar javaslatot: a vitatott területen rendezzenek népszavazást. A tanulmányból persze kitűnik, hogy harcnak nem csupán a fegyve­res akció, a hagensdorfi (karácsafai) ütközet tekintendő, melynek során egyébként egyik fél sem szenvedett vereséget, hanem a különféle politikai csoportosulások és pártok gyakorta ellentmondásos és egymás közötti küzdelme is. Az események menetét gondos tár­gyilagossággal, eddig kevésbé ismert magyar és osztrák forrásmúvekre ala­pozva, 167 idézettel, hivatkozással tárja elénk a szerző. A mának, nekünk is szól az utolsó, a Szentgotthárdi Főszolgabíró Elnöki Hivatalának 1929-ben keltezett ügyiratából vett idézet, hogy a magyar kormány véle­ménye szerint a volt nyugat-magyar­országi területek visszakövetelése „... politikai szempontból nem kívá­natos." Az érdekességek sorából említésre érdemes az a kevéssé ismert, de hiteles tény, hogy a felkelés egyik vezetője, Héjjas Iván, a bírósági tárgya­lás után a fogházat Zsitvay Tibor és Zsilinszky Endre (aki azonos a későb­bi antifasiszta beállítottságú Bajcsy- Zsilinszky Endrével) társaságában hagyta el. Valamint az, hogy a szerző nem hagyta ki művéből a csehszlovák vonatkozású tényeket sem. Kétezer példányszámban, a Bur­genlandi Magyar Kultúr-egyesület (A—7400 Oberwart) kiadásában jelent meg a kötet. Dr. Gecsényi Lajos törté­nész, a bécsi Állami Levéltár munka­társa lektorálta. Bizonyára érdeklődést kelt majd olvasóink körében is a soha meg nem született, a soha ki nem kiáltott Lajtabánság harcosainak törté­nete iránt. ., ...% (hajdú) Huszonharmadik Magyar Filmszemle A február 7-én megnyíló 23. Magyar Filmszemlén két év szinte teljes filmtermését bemutatják, s nem kevesebb, mint 22 ősbe­mutatót tartanak. A filmszemle a magyar film világsikere jegyé­ben kezdődik, hiszen Oscar-díjas alkotással indul, és Oscar-díjas filmrendező művével zárul. Első­ként Böszörményi Ildikó Egyszer volt, hol nem volt című húszper­ces dokumentumfilmjét vetítik. 1990-ben ez az alkotás nyerte el a legjobb főiskolás számára alapí­tott úgynevezett diák Oscar-díjat. Ezt követi Janisch Attila elsőfil­mes rendező az Árnyék a havon című filmjének bemutatója. A film­szemle zárónapján pedig Szabó István új filmjét, az Édes Emma, drága Böbét láthatják az érdek­lődők.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom