Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-27 / 22. szám
'"~T7r 1992. január 27. Szabad ÚJSÁG Andrea londoni naplójából Autóstoppal az angol fővárosba Andrea beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. Ettől egy csapásra megváltozott az élete. Barátokra talált, s a mindennapi koránkelés és a munkahely sokszor nagyon fárasztó egyhangúsága már nem tett minden egyes végére bágyadt és semmitmondó pontot. A tanfolyam vezetője tanulói kérésére egyre gyakrabban beszélt Angliáról, s otthonáról, Yorkról. Talán éppen az ő biztatására, talán kíváncsiságból döntött Andrea és társnője úgy, hogy ellátogatnak Angliába. Meg szeretnék ugyanis ismerni Londont, elbeszélgetni az ott élőkkel, barátokra találni. A huszonkét éves lány zsebében az egész út során ott lapult a jegyzetfüzet. Oldalaira napról napra több feljegyzés került. Természetesen nincs szándékunkban megsérteni a „naplótitkát“, így beszélgetésünk során egy - valószínűleg csaknem olyannyira érdekfeszítö és váratlan eseményekkel teli - „nyilvános napló“ született, mint az eredeti. XXX December 20. Jó volt újra látni Prágát, de ezúttal nem volt időm arra, hogy elragadtassam magam az óváros különös hangulatával, hiszen autóbuszunk Belgiumba tartott. Innen hajóval folytattuk utunkat Angliába. A haragos tenger, s az éjszaka kellemetlen érzéseket ébresztett bennem. Úgy éreztem magam, mint egy száműzött, mintha nem is én indultam volna el ma hajnalban erre a kirándulásra. Talán majd holnap más szemmel nézem az ismeretlen partot... December 21. Az angol határtól autóstoppal haladtunk tovább. Az öregúr sajnos csak Doverig tudott bennünket elhozni. Innen egy bogárhátú piros kis Fiat tulajdonosával furikáztunk tovább. Először tiltakoztunk, hiszen úgy tűnt, hogy a két hatalmas hátizsákot képtelenség bepréselni az autóba. Ő azonban csak mosolygott, s először bennünket, majd a hátizsákokat gyömöszölte járgányába. Engem kért meg, hogy tartsam a csomagokat. így esett, hogy csaknem negyven kiló súly alatt pillanthattam meg az angol parlamentet, a Tower Bridget és a csodálatos hidakat. Hihetetlen volt, hogy ezen a délelőttön a barátainkkal megbeszélt londoni téren találtuk magunkat. December 22. Az Outh Hostel-ben, a fiatalok turistaszállójában találtunk ideiglenes otthonra. Nyolcán lakunk egy szobában, fiúk és lányok egyaránt. Sok érdekes emberrel ismerkedhetünk meg. Jugoszláv és japán szobatársaink, ha kell, ha nem, állandó-Andrea mesél... an kérdezősködnek. Szerintük ugyanis csak így lehet megszabadulni attól a nyomasztó félelemtől, ami akkor hatalmasodik el az emberen, ha angolul szólnak hozzá. December 23. Ennél pompásáéban feldíszített karácsonyi várost még nem láttam! Az önfeledt vásárló viszont nem árt, ha körültekintő, mert az örömteli vásárlás bizony rosszul is végződhet. Az IRA ugyanis tudja, hogy az ünnepi bevásárlások során található a legtöbb ember az utcákon. Bombáik a legváratlanabb helyeken és időpontokban robbannak. Kiráz a hideg a gondolatra, ha itthon is ilyesmit kellene nap mint nap átélnem. Az emberek az utcákon különben ápoltak, fegyelmezettek, valahogy így képzeltem el a ,,hidegvérű angolokat". Barátaink viszont teljesen mások. Holnap majd többet is írok róluk. December 24. Megismerkedtünk Johnnal és a húgával. Hatan vannak testvérek. Édesanyjuk korán meghalt, a gyerekek különböző intézetekben nőttek fel. Amikor felcseperedtek, felkeresték egymást, s most együtt élnek. Náluk töltjük majd a karácsonyestét. Még egy hírrel szolgálhatok: ma szállást cseréltünk. Egyik lakótársunk segítségével költöztünk Helénhez, ahol jóval olcsóbban tölthetjük a hátralévő napokat, örömünknél is nagyobb volt viszont a meglepetés, amikor megtekintettük új albérletünket. Nagyobb rendetlenség nem is fogadhatott volna talán. Bútorokat nem találtunk, csupán pamlagokat, matracokat és öt macskát. Hozzáláttunk a takarításhoz. Délután ,, gazdag emberekként“ csokoládét, gyümölcsöt vásároltunk az Oxford streeten, London valószínűleg leghosszabb utcáján. Hetén este egy igazi londoni diszkóba vitt el bennünket. Teljesen más volt ez a zene, mintha visszatükrözte volna a londoni fiatalok vitalitását. A tizen- és huszonévesek itt ugyanis sokkal merészebben vállalják egyéniségüket és nézeteiket, mint mi otthon. Úgy élnek, viselkednek, ahogy azt jónak látják. A huszonévesek második fiatalságukat élik. Ez annak köszönhető, hogy a tizenhatodik éven túli fiataloknak lehetőségük van különélni szüleiktől, önállóan gazdálkodni. Mindez nagyon vonzó, de ebben a csábítóan kihívó Londonban én nem találnék igazi otthonra... December 25. Barátaink számára mást jelent a karácsony, és én megértettem, hogy „igazi" ünnepek csak otthon vannak. Itt nem volt karácsonyfa, s nem vacsoráztunk halat sem. Az asztalra pulyka került, s egész este vidáman beszélgettünk, zenét hallgattunk. Sajnos, így nem ismerhettem meg az angol ünnepi szokásokat sem, de úgy érzem, barátaink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Kedvességükkel pótolták az otthoni légkört, ír vér csörgedezik az ereikben, amire mellesleg rendkívül büszkék. Az angol, kissé elutasító tartózkodás számukra ismeretlen. December 26. Csúnya tréfa lenne karácsonyi meglepetésnek nevezni hajnali hazatérésünket. A lakás, ahová csupán néhány napja költöztünk át, leégett. Sajnos, a ház tulajdonosa is vidéken volt az ünnepek idején, így nem láthattunk hozzá a ,,második nagytakarításhoz“. Kipróbáltuk tehát, milyen London utcáin kóborolni nincstelenként, szállás nélkül. December 27. A vállainkon jócskán húzó hátizsákokkal Yorkba indultunk, hiszen egykori tanárunknak megígértük, hogy ittlétünk során meglátogatjuk szülővárosában. Egy rendkívül kedves család vendéglátásában volt ré5 ... Londonról és angliai élményeiről... szünk ebben a történelmi városban. Kellemes és ,,szellemes “ társaságban töltöttük az estét. Yorkban ugyanis sokan hisznek az állítólagos köztük élő szellemekben, kísértetekben. Valóban kár, hogy a látogatásunk csak nagyon rövid ideig tartott, de aggasztott bennünket a lakásunk további sorsa. December 28. Gyertyát gyújtottunk, így kicsit melegebb lett, s az ajtónkat csak egy ceruzavéggel zártuk. Bárki be tudna jönni... Egy kis alkalmi munka után néztünk ma. Egy ciprusi étteremben dolgozunk. Csaknem minden étel alapeleme a zöldség. Az emberek itt Angliában egyébként is rendkívül sok gyümölcsöt, zöldséget fogyasztanak. Megízleltem a valódi, keserű angol teát is. Tejjel keverve íze a tejeskávéra emlékeztet. December 29. Munka után bevásároltunk. Csodálatosak a kirakatok, de ami a ruhák minőségét illeti, nem voltam elragadtatva. A trikó fekete színe csakhamar a bőrömet is sötétté varázsolta, s alaposan meg kellett nézni, hogy a jól szabott kabáton rendben vannak-e az öltések. ,,l am sory" - mondta sajnálkozva az elárusítónö, amikor egy meleg cipőbe két egyforma cipőfűzőt kívántam. Tehát nincs. Kénytelen leszek az otthonról hozott lábbelimet használni, mert Londonban cipőfűző-hiány van?! December 30. Különböző emberekkel találkoztunk. Az angol négerek például megengedhetik maguknak, hogy ne dolgozzanak. Pénzt és lakást kapnak az államtól, s mindezt azért, mert úgymond, diszkriminálják őket. Munkatársaink közt vannak, akik csupán alkalmi munkát vállalnak, majd amikor összegyűlik egy kis tőkéjük, útnak indulnak, vagy királyi módon élnek és pihennek. A lakásban még mindig rettenetes hideg van, ilyen körülmények között már valóban csupán néhány napig maradhatunk Londonban. Kár... December 31. A szilveszter, úgy érzem, a világ minden táján egyforma. Az emberek szórakoznak, táncolnak, s magányosan élők egyedüllétbe burkolódznak, olvasnak, rádiót hallgatnak, tévét néznek. Sajnos ebben is nagyon nagy szerepet játszik a pénz... Január 1. Egyre több a barátunk, akiktől a holnapi induláskor nagyon nehéz lesz búcsút venni. Véletlenül került a kezembe barátunk útlevele. Csodálkozva láttam, hogy Anglián kívül ez idáig még sehol sem járt. Nagyon meglepett, s megpróbáltam neki megmagyarázni, számunkra mennyit jelent, hogy végre utazhatunk, megismerhetünk más országokat is, s hogy milyen fontos az ő barátsága. Úgy érzem, csehszlovákiai meghívásunkat még ez év első felében elfogadja! Január 2. Élményeinket, tapasztalatainkat nem vámolhatják meg, a ruhával jócskán megpakolt hátizsákunkban pedig semmi különöset nem találhatnak. Ezúttal az egész autóbuszt hajóra emelték, így keltünk át a tengeren. Nem tudok jókedvűen beszámolni hazaérkezésünkről. A sok fagyoskodás után kellemesen és örömmel töltött el a melegen fűtött szoba, s jólesett viszontlátni az ismerős arcokat. Ami még kicsit nyomaszt: mintha egy csüggedt, lassabban forgó bolygóra tértem volna vissza. Jó lenne utazni, majd újra hazatérni. Jó lenne erre biztatni másokat is. Egy hátizsák kell hozzá, meg némi zsebpénz... na és egy kis nyelvtudás, hogy ne maradjunk barátok nélkül. SZÁZ ILDIKÓ Akit nem fenyeget(ett) a munkanélküliség Fotósarok A. K. L. felmondásainak története Agócs Kiss László, a rimaszombati kórház karbantartója korát tekintve már nem tartozik a „diszkós ifjak“ közé, bár mozgását és humorát még ez a nemzedék is megirigyelhetné. Laci bácsi csak alig két éve dolgozik a kórháznál, addig..., de felmondásainak történetét egyedi humorával hadd mesélje el ö.- Én, a „cérnaszál“ legényke, kőművesnek tanultam ki. Vékony voltam, de a munkára fogékony, és szerettem is a szakmát. Az ötvenes évek végén találkoztam egy pékmesterrel, akinek valószínűleg leginkább karcsú alakom tűnt fel. „Laci"! - szólított meg. „Gyere el hozzám kemencét javítani. Nem jársz rosszul!“ „Megbeszéltük“ - bólintottám, és átszegódtem hozzá. Az első kemence javítása után a pékmester odajött hozzám, megveregette a vállamat és azt mondta: „Jó munkát végeztél, de egyet azonban véssél az agyadba. Ha meghízol, elbocsátalak.“ Értetlenül néztem rá. A mester, mintha sejtette volna, mit akarok kérdezni, folytatta: „Mert akkor nem férsz be a kemencébe". A kerületben tudtommal csak ketten voltunk kemencekarbantartók. Később egyedül maradtam. (A másik ugyanis elhízott...) Az előző pékmesterem közben nyugdíjba vonult, a kisebb samottkemencéket pedig idővel fokozatosan leállították. Egyre több „egyéb“ munkát kaptam. Egy reggel magához hívatott az új mesterem. Ránézett az órájára, rámutatott az előttem heverő három méter hosszú üvegtető vasrámájára és azt mondta: „Itt ez a ketteslétra, más segítséget nem tudok adni. Tegye fel ezt a keretet ide a falra, én addig megreggelizem a Csillagban.“ Nincs az az ember, aki olyan súlyt kettes létráról egyedül hat lyukba beilleszszen, meg sem próbálkoztam vele. Közelebb léptem hát a fiatal mesterhez és kezet fogtam vele: „Na szervusz, kisfiam, keress magadnak más bolondot“. Ezzel faképnél hagytam. Mentem az igazgatóhoz. Közöltem vele, hogy most azonnal el akarok menni. Az igazgató a szemembe nevetett: „Úgyis visszajön Laci bácsi! Ki vesz ma fel munkaerőt, amikor naponta engedik el az embereket?“ „Igazgató úr - mondtam neki -, maga ne féltsen engem, csak tegye meg azt amit kérek. Ismernek engem éppen elegen a járásban.“ Másnap már a kórházban húztam magamra a munkaruhát. De ha a szükség úgy kívánja, elmegyek hozzájuk és bebújok a kemencébe, mert még mindig beférek... Feljegyezte: Farkas Ottó
