Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-15 / 12. szám
) 1992. január 15. * * Szabad ÚJSÁG c Kultúra Vihar után... töretlenül avagy mit ér a színház ha magyar? A közelmúltban nagy vihart kavartak a komáromi Jókai Színház igazgatója, Beke Sándor körüli fejlemények. Részletekbe nem kívánok bocsátkozni, hiszen a kedves olvasó már alaposan tájékozódhatott a hazai magyar sajtóból a színházi puccsról s annak körülményeiről. Egy biztos: a direktor elleni dilettáns és rosszindulatú rágalomhadjárat mély nyomokat hagyott ugyan színházunk életében, de szerencsére sikertelen volt. Továbbra is Beke Sándor ül a komáromi Jókai Színház igazgatói székében, s ez a hír örömmel kell hogy eltöltse az egész csehszlovákiai magyar közvéleményt. Nagyon fontos ugyanis, hogy a színház művészei és alkalmazottai mit tartanak elóbbrevalónak: egyéni érdekeiket, vagy a magyar színház érdekeit...? Egyes művészekben - ilyen vonatkozásban - nagyon is megingott bizalmam és hitem. S nemcsak én vagyok így ezzel, hanem nagyon sok színházigazgató, aki őszintén és önzetlenül drukkol a komáromi Jókai Színház sikereiért. Ennek oka egyértelműen az, hogy egyesek nem tudnak kiállni véleményük mellett. Rendkívüli módon befolyásolhatóak, s mindig arra az oldalra állnak, ahol az érdekek hajszolása és a haszonlesés dominál. Most, amikor már túl vagyunk a színházi puccson, sokaknak megváltozott a véleménye és „újra" a színház vezetősége mellett foglaltak állást... Persze, nem nyilvánosan. Tudom, hogy ez a jelenség a mai aljassággal és jellemtelenséggel teli világban nem újdonság, de egy szlovákiai magyar színház esetében tragédiává válhat. A puccs lényegi eleme az volt, hogy egyesek a „színház tisztaságának" fennen való hangoztatása mellett éppen a magyar színház ellen dolgoztak és dolgoznak ma is. Természetesen tudatosan. Az ügy komolyságára való tekintettel meg kell említeni, hogy az elmúlt évben a nemzetiségi színházak összevonásával kapcsolatban újra szóba került az, hogy a komáromi színházat összevonják egy másik szlovák színházzal. Többen ezt a lehetőséget akarták kihasználni. A puccsot az Erzsébet-díj odaítélése körüli problémák is előidézték, ugyanis ez komoly személyi konfliktusokra adott okot, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a színházellenes hadjárat kiéleződéséhez. Bebizonyosodott, hogy á pucscsot előidéző bizalmi szavazásra összehívott gyűlés megvalósítása nem felelt meg a színház statútumában lefektetett jogi előírásoknak. Nem is beszélve arról, hogy e gyűlésen a „társulat dolgozói által megbízott bizottság" sem legitim ... Mindezek után kérdezem én: mi értelme volt a színházi puccsnak? Véleményem szerint semmi, de ezt döntse el ki-ki maga. Tény és való, hogy Beke Sándor főrendező indulatos, gyorsan égő, kemény és sokszor diktatórikus módszerekkel dolgozik. De művészi hivatása magaslatán áll. S ehhez párosul tehetsége és zseniális színházszervező képessége is. Nemcsak mint rendező, hanem mint a komáromi Jókai Színház igazgatója is történelmi jelentőségű eseményeket produkál a csehszlovákiai magyarság kulturális életében. Ezt csak profi munkatempó diktálásával lehet elérni! Arról viszont már nem Beke Sándor tehet, hogy egyes- önmagukat művésznek nevező- egyének nem bírják ezt a profi munkatempót... De beszéljenek a megcáfolhatatlan tények és a Beke Sándortól elvitathatatlan eredmények. Beke Sándor 1990. március 16-án a nemzetiségi acsarkodás kínos körülményei között vette át a szervezeti és művészeti szempontból egyaránt tudatosan leépített magyar területi színház vezetését. 1990 tavaszán lerakta az önálló kassai Thália Színház jogi alapjait. Létrehozta Komáromban a Bástya Színházat, a Jókai Alapítványt. A Bekeéra alatt újra ünnep minden komáromi színházi premier. A színház repertoárja olyan formát öltött, hogy telt házak előtt játszik az együttes. Jelenleg a komáromi Jókai Színház az egyetlen színház Szlovákiában, amelyik táblás házakkal játszik. Úgy gondolom, 5 ez önmagáért beszél... Annak ellenére, hogy Szlovákia két legrosszabbul fizetett színháza a két magyar színház, Beke Sándornak sikerült elérnie azt, hogy a komáromi Jókai Színház ne váljon fizetésképtelenné, s ezzel elérte, hogy a színház ne jelentsen anyagi csődöt. Szponzorokat szerzett, akik segítségével jelentős mértékben kivezette a színházat a gazdasági gondok birodalmából. Kitűnően használta ki a színház saját épülete által adott lehetőségeket, bizonyítván ezzel azt, hogy a komáromi Jókai Színház képes fenntartani és kihasználni az épületet. Úgy tűnik, Beke Sándor legnagyobb „hibája" az, hogy túl jól működő minőségi magyar színházat csinál Szlovákiában. Sajnos, írásom terjedelme nem engedi meg, hogy folytassam a felsorolást, de úgy gondolom, hogy ez a kis „erényízelitö" nem kíván külön magyarázatot... Őszintén remélem, hogy mindenki tanult a színházi puccsból, és a színház minden művésze és alkalmazottja a szakmát, a művészi munka minőségét állítja majd reflektorfénybe, nem pedig az áskálódást, a rombolást. TARICS PÉTER „Elsáncolás“ osztrák—szlovák módra A forgatás sikerült, a film... ... a filmet, az Elsáncolást bemutatták ugyan a múlt szerdán Pozsonyban, de a világpremiert követő világsikerre a magunk részéről itt. Keleten nemigen számítunk. Bár nem kellene, hogy meglepetés érjen bennünket, ha a film odaát tetszést aratna, minthogy beleillik a Nyugaton rólunk évtizedeken át formált-deformált képbe. Alapgondolata egy olyan ember történetének a feldolgozása, aki egyszercsak felébred, és arra kell rádöbbennie, hogy elveszítette identitását, belső énjét. Ezúttal azonban velünk, nézőkkel történt meg ugyanez. Peter Patzak osztrák filmrendező esélyt adott Pozsonynak, hogy díszleteként szolgálhasson a világ közvéleményét napjainkban olyannyira izgató témájú filmnek, mint a fegyverkereskedelem a lehullott vasfüggöny mögül Nyugatra, esetünkben a Pozsonytól alig negyven percnyi „járásra" lévő Bécsbe. Igen, a téma „nagy" és „fontos". Hiszen a svájci napilapok tele vannak vele... De a kép, amelyet az itteni viszonyokról sugall, abszurd és felületes. Az újságírók és a kritikusok a bemutató előtt néhány órával ezt a nagy port kavart, osztrák-szlovák koprodukcióban készült filmet bukásra'ítélték és paródiát láttak benne. A rendező viszont arról igyekezett meggyőzni őket, hogy nincsenek tisztában a filmkészítés alapjaival és nem jól nézték az alkotást. Pedig, ha folyik is fegyverkereskedelem, hiszen miért ne folyna, azt itt, sajnos, nem ilyen „filmszerűen" történik. Igen, abban bizonyos vagyok, hogy a külföldről érkezett nyugati turisták Szlovákia fővárosában jobbára azzal találkoztak, hogy mindenki megvesztegethető (a vámtiszt gyógyszerrel, a velejéig romlott Devín szálló portásai pénzzel), s hogy a bank nyitvatartási ideje talán a legképtelenebb a világon, s persze feketekereskedelemre is volt mód mindig, mindenütt. Fel kell készülnünk arra, hogy az itt járt nyugatiak számára valóban hitelesnek látszik majd a kép, s talán még a történet is... Azon kevesek kivételével, akik hoszszabb ideig tartózkodtak itt, és megismerték a „mélystruktúrát", amely valahol tengermélyen van ehhez a filmhez képest. A valóság inkább exisztencialista, mintsem a film, amint azt a reklámprospektus állítja. Ha a film lenne igaz, bármikor láthatnánk egy vigan rock’ n'roll-t járó szeszvidám párt a ligetfalusi betondzsungel közepén, a kazánház tövében, járkálhatnánk vérző képpel, nyáron, egy szál fekete nagykabátban Pozsony főutcáján anélkül, hogy a járókelők közül bárki akár egy pillantásra méltatna, cseppet sem „feltűnő" első világháborús katonai nagykabátunkat nyugodtan kicserélhetnénk alkalmi haverunkkal egy zsúfolt söntésben, miközben az újságok gyilkosságért köröznek bennünket. Felgyújthatnánk a lapárus egész köteg újságját egy betonkeverőben a buszpályaudJelenet a filmből varon, s a lépcsőn mindenki elmenne mellettünk anélkül, hogy a tűzre pillantana. S a fegyvercsempész főnök telefonon figyelmeztetne, hogy mindig más fülkéből hívjunk ám, nehogy lehallgassanak bennünket... No, de ennyire bennszülöttnek azért ne nézzenek minket! A rendező, Peter Patzak nem érti, mitől láttuk mi paródiának ezt a filmet. És szerintem nem is tudja neki ezt megmagyarázni soha senki. Hiába indult ki jóbarátja, a pozsonyi Ladislav Mnacko Köd című novellájából. Hiába dolgozta fel nagyon szépen Pozsonyt, mint városképet. Valóban csak a keleti rendezők tudják a Nyugatnak megmutatni, milyen a Kelet, amelybe beleborzong keleti és nyugati néző egyaránt? Vagy csak mi nem nézzük jól a filmeket? Vagy- Patzak úgy véli - az itteni újságírók számára kellemetlen a fegyvercsempészet témája, nem szívesen bonyolódnának bele? Az Elsáncolás valójában egy olcsó játékfilm nagy nevekkel - „költségei egy középdrága tévéjátéknak feleltek meg. De értékét növeli - fejtette ki a rendező - a jóbarátok áldozatos, lelkes munkája, s maga a tény, hogy az osztrák televízió hajlandó volt a forgatást megfizetni itt, Bécs közelében- s ez a dologban a fő politikum -, amire az utóbbi negyven év alatt nem volt példa." Michael York (Paul Grumbach, Bécsben élő angol fegyverkereskedő szerepében) New York-ból utazott ide a bemutató kedvéért, mert szerette volna „világra segíteni a filmet, hiszen tudja, egy filmnek megfelelő publicitás is kell. A forgatás végeredményét a sajtótájékoztató pillanatáig nem volt alkalma megnézni, ezért nagyon diplomatikusan azt fejtegette, hogy a színészi hivatásban éppen az a gyönyörű, hogy az ember soha nem tudja, mibe megy bele. „Mi, színészek, sohasem tudhatjuk, mi lesz belőlünk, mire egymáshoz illesztik a filmkockákat" - mondta. A szerep azért volt számára vonzó, mert olyan férfit alakíthatott, aki jellemben a valódi Michael York szöges ellentéte. A film legkomikusabb figurájának, a pozsonyi újságárusnak a szerepét osztották a szlovák filmsztárra, Marián Zednikoviőra. A többiek epizódszerepeket kaptak, illetve a szinkron elkészítésében vehettek részt. Zdenka Studénková, a női főszerepet játszó Iris Berben szlovák hangja, egy újságíró kérdésére válaszolva keserűen „oda is vágta", hogy ha ez így megy tovább, a szlovák színészek már csak szinkronizálni fognak, így majd „belejönnek", s akkor majd valóban nem lesz gond a szlovák szinkronnal. Kínosan ható megjegyzése (a tolmács jóvoltából) szerencsére köztünk maradt. A forgatás egyébként profi módon, rendkívüli intenzitással zajlott, a szereplők nagyszerűen érezték magukat azokon a veröfényes nyári napokon, s a rendező munkáját is csak dicsérni tudják. Szóval, a forgatás sikerült - a siker elmaradt. De legyünk hálásak legalább azért, hogy egy igazi világsztárt láthattunk Pozsonyban, mégpedig filmen és élőben. HARASZTI ILDIKÓ A könyvet az olvasó élteti Az írott szót, a könyvet az olvasó élteti, aki áldozatokra is képes azért, hogy olvasási szenvedélyét kiélhesse. Ilyen ember a ma már nyugdíjas Demeter Ferenc is, akivel a szepsi Püski Könyvesház megnyitása alkalmával beszélgettem a neves könyvkiadóhoz fűződő kapcsolatáról. Kassán jártam kereskedelmi iskolába, ahol nagyon jó magyartanárom volt, dr. Rab László. Egy alkalommal behívott, hogy a diákkönyvtárban rendezzük a könyveket. Akkor akadt kezembe két kötet, Veres Péter két müve, a Mit ér az ember ha magyar? és az Alföld parasztsága. Ki is kölcsönöztem mindkettőt. Aztán nézegettem a borítót, látom: Püski Sándor. Magyar Élet Kiadója. A könyvek annyira felcsigázták az érdeklődésemet, hogy írtam Püski Sándornak. Ő válaszolt. Elküldte a könyvjegyzékeket, én meg a megrendeléseket. Nagyon lelkiismeretesen, pontosan küldte, amit megrendeltem. Szinte minden kiadványát megvásároltam. Ez a kapcsolatfelvétel a 40-es években indult. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, de személyesen csak most találkoztunk. 1944 őszén felvételiztem a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre. Akkor a Szerb utcában fölkerestem a Püski-könyvesboltot, de csukva volt. így nem tudtunk találkozni. Ám a kirakatban Németh László egyik kötetére, a Gyászra figyeltem fel. Addig mint tanulmányírót tartottam számon. így a regényíróval is megismerkedtem, aki nagyon nagy hatással volt rám. A népi írókat kivétel nélkül Püski Sándoron keresztül ismertem meg. Aztán jött a háború, majd a rendszerváltás. írtam Sándor bácsinak, mi a helyzet, mit tegyek most, hogy a határ újból elválaszt bennünket. Ő bíztatott, tartsuk a kapcsolatot, elküldi a megrendelt könyveket az odaáti megadott címre, Bódvaszilasra. Most már nemcsak a saját kiadványait, hanem más kiadó könyveit is. Ez egy nagyon-nagyon veszélyes vállalkozás volt. Éjnek idején hordtam át a könyveket, viszontagságos volt minden út. Amikor átjöttünk a mi oldalunkra, itt is vigyáznunk kellett, nehogy a fináncokkal összetalálkozzunk, mert ebből könnyen baj lehetett volna. Az 50-es évek elején annyira a megszigorították a határörzést, hogy aztán már nem tudtam átmenni. A kapcsolat megszakadt közöttünk. Évek múlva hallottam, hogy Püski Sándor kikerült New Yorkba. Most meg az idén, augusztusban végre személyesen is találkoztunk. örültem-e a Püski Könyvesház tervének? Nagyon lelkesedtem. Úgy látom, hogy kialakulóban van valami, amiért érdemes volt küzdeni és tenni. Reméljük, ez a vállalkozás ki fog teljesedni és a könyvesház, a bolt a magyar értelmiség találkozóhelye lesz, ahol a problémákat meg tudjuk beszélni. Szép, nemes ügy ez a vállalkozás. Magyar és egyben európai ügyet szolgál. Végezetül örömteli kötelességünk felsorolni néhányat azok közül - a teljesség igénye nélkül - akik a legtöbbet tették, azért, hogy a kultúrának ez az otthona megnyílhatott. Képes Elemér és felesége, Demeter Ferenc és családja, Vitéz Erika - ő vezeti a boltot - és férje László. Zachariás István polgármester, Bocskorás Bertalan, Nagy Vierka és Greczmajer Gábor, ók készítették el a tervrajzot, a díszletet, a feliratot, biztosították a jogi hátteret, a takarítást, építést, kőművesmunkát. Külön meg kell említenünk Fehérné Tamás Juditot, aki a közvetítő szerepét vállalta Püskiék és a szepsiek között. Tisztelet és köszönet mindnyájuknak! BALLASSA ZOLTÁN
