Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-13 / 10. szám
1992. január 13. 5 Szabad ÚJSÁG Csölösztőről elköltöztek a madarak Igaz mese a betonszörny árnyékában Józanságunkban lágyan lekerekítettük. majd gömbölyűre formáltuk a Földet. Igyekezetünkkel megfosztottuk magunkat a végességtől. A világ végére eljutni Immár képtelenséggé vált. Mit tesz az Ember? Megteremti hát saját magának a világ végét is... Aki odavetődik, egy szemernyi kétsége sem marad afelől, hogy valójában ott jár. Ez a hely. ahonnan elköltöztek a madarak, s a távozásuk után beállt némaság kétségbeejtően a hatalmába keríti az ideérkezőt. Az út végén vasfeszület. Határ, amelyen belül ideigóráig érdemes megmaradni, megismerkedni az itt élőkkel. Csak ők tehetik számunkra hallhatóvá a megroncsolt, ágaiktól megfosztott, ma betontemetőben pihenő csallóközi erdő sóhaját. Az említett vasfeszület mellett vezetett egykor az útjuk a földekre tartó falusiaknak. Végigballagtak az utolsó házsoron, s a község szövetkezetébe értek. Mára sem az utca, sem a szövetkezet nem létezik. Pedig termékeny volt a föld és gazdag az állatállomány. hiszen a környező erdő tisztásai friss zölddel pótolták a takarmányt. Az asszonyok a teheneket az erdőben fejték meg. E munkások gyermekei és unokái ma már a környező városokba költöztek. Mostohán bánt velük szülőfalujuk. sem iskolát, sem munkalehetőséget nem adott... Talán, mert kis hozományából neki sem telt többre. Csilizköz újjászületése Nagy József a napokban tesz hatvanhét éves. Elsőként a szövetkezeti épületek romba döntését nézte végig, amelyeket még ő is épített. Majd amikor a szövetkezetét, ahol huszonnégy éven át dolgozott végképp a földdel tették egyenlővé, a megbokrosodott marógépek házától nem messze hozzáláttak a csallóközi erdőknek is. Úgy érezte, saját pusztulását kénytelen tehetetlenül végignézni. Józsi bácsit érkezésünkre a tőle megszokott harsány ugatással Kati nevű kutyája figyelmezteti. Vendéglátónk kisvártatva meleg kabátot vesz. hogy velünk tartson. Történetét valahol a távolban olvassa, mert a következőképpen fog hozzá: ,,Nagyapám mesélte egykor, hogy volt egy falu, amelyet Csilizköznek hívtak: csaknem akkora, mint a közeli Tejfalu. Majd elpusztította az árvíz. Én még megérhettem, hogy apámmal húsz évvel ezelőtt csónakázva az elpusztult falu templomának harmadik lépcsőfokán állhattam. Ezután keletkezett Csölösztö. Nevét talán az elsüllyedt falu nevéből kapta. Szép község volt a miénk, bár kicsi: iskolába például mindig is Somorjára jártunk. Nyáron gyalogosan: még ebédelni is hazajöttünk, majd délután újra megtettük a két kilométeres utat vissza az iskolába. Télen lovasszánokon mentünk. Azok voltak az igazi telekI Sokszor reggel kiástuk magunkat a hó alól, de este már újra lapátot kellett hogy fogjunk. Nagy volt a baj, ha ilyentájt segítségért, például bábaaszszonyért kellett hogy fussunk...“ „Szigorú voltazerdész... “ Szó szót követ. A délutáni csendbe burkolózó faluban csak néhány idősebb emberrel találkozunk. Az ideérkező autóbusz többnyire üres. Heti két alkalommal érkezik a mozgóbolt. De mire Dunaszerdahelyröl Csukáron. Királyfián, Csukárkapán és Sámodon át megérkezik, többnyire már sem kenyér, sem cukor nem kapható. így az emberek Somorjára mennek bevásárolni. Józsi bácsi nem vár kérdéseket, bőven van mesélnivalója. De amikor az emlékezésben a jelenhez ér, arca elkomorodik. ,,A télről jut az eszembe, hogy ilyenkor nem volt gond a tüzelővel. Sokszor ladikkal, a vízen túlról hoztuk a fát. Igaz, ha az erdész elkapott, megbüntetett. S most? Nézzék csak, ezért a pusztításért az egykori somorjai erdész vajon mekkora büntetést rendelne el!?" A töltés irányába mutat. Hófehér, töredezett jégnyelvek árulkodnak a kavicsos talajon szabadon elnyúló vízről. ,, Sosem fogom elfelejteni a nagy halászatokat. Keszegre süllőre. csukára halásztunk a Lóúsztatón, a Rókaszigeten vagy a barákai vízen. Ha megáradtak, jó volt a kapás. Akkoriban még vízimalom állt a közelben, és otthon sütöttük a finom kenyeret. A Csölösztöi kapun át gyakran áteveztünk Magyarországra: elég volt hozzá egy engedély. A környező erdők őznek. fácánnak, szarvasnak, borznak adtak otthont, sőt a megáradt víz egész vaddisznócsordákat is ideterelt. Olyan fák voltak az erdőben, mint a derekam, s még vastagabbak is! Csak ők mondhatnák el, milyen határőr-bálok voltak itt. Lampionok égtek a fákon, a boltosok, cukrászok itt árulták portékáikat. A híres csónakversenyeken pedig még az apám is részt vett. " Kavicson áll a „betonvár“ Lassan felérünk a töltésre. A szél a kabátunkon át a hátunknak támaszkodik, s szinte tol, taszít az élettelen mélybe, ahol az utakat pásztázó járőrautón kívül semmi sem vall életre. ,.A Csallóköz mocsár volt: az eső, a nagy víz hordta ide a iszapot. Ekkor kezdett itt el fejlődni az élet, s a legjobb termőfölddel, legszebb gabonával. kukoricával áldott meg bennünket. Az erőmű építése rengeteg szántóföldet és erdőt pusztított el. A tüntetések idején a rendőrök még a megmaradt vizekre sem engedtek ki horgászni, pedig hát minden reggel oda vezetett az első utam. A kertem végében fúrásokat is végeztek, s láthatták, amit én kezdettől tudok: kétszáz-háromszáz méter mélységben is csak kavics van. A közelben termálvízre bukkantak, kétezer méteren, s ott is csak kavics volt. Annyit mondok csak: mi itt élünk, ismerjük a földet. Láttam, hogyan töltik fel a munkások a hiányzó hézagokat, a megfagyott vizre öntik a betont, nem törődve azzal, hogy itt a talaj mozogni fog, s a betont hol vékonyan, hol vastagon öntik. A kontármunka félelmetes következményekkel fenyeget. Semmi jó nem mondható el arról, amire én itt minden reggel ébredek..." Józsi bácsi a tüntetésekről, a rendőrkordonokról is beszél, s azokról a magyar, cseh és szlovák, valamint német tüntetőkről, akikhez ma már baráti szálak is fűzik. ,, Higgyék el, a gépek zúgásánál, a sárnál sokkal rosszabb az, hogy nem tehetek semmit. Kőműves voltam én világéletemben. Mindig építettem, s a meglévőt sosem romboltam. Egyet mégis meg kellett tanulnom - mondja búcsúzáskor - a jó hozza magával a rosszat, a rossz pedig viszi magával a jót. Újévre ébredtünk, amikor remélni lehet a jobbat. Hallgatom, várom hát. De ez a csend, ez semmi jóval nem biztat.'' SZÁZ ILDIKÓ Nagy József (A szerző és V. Gy. felvétele) Csölösztö határa - ma... (Vass Gyula illusztrációs felvétele) Az élők és a halottak visszatérhetnek Egy temető sorsa A 21/83/PL számú rendeletben 1983. június 30-án a Rimaszombati Városi Nemzeti Bizottság Plénuma elrendelte a tamásfalai temetőre vonatkozó temetkezési és építkezési tilalmat azon oknál fogva, hogy a városfejlesztési tervek szerint a Nyugati ll-es lakótelep a temető területét is magába foglalja; egyúttal a határozat kimondja, a szóban forgó temetőt fel kell számolni, vagyis egy bizonyos türelmi időszak után el kell tüntetni aföld színéről... 1983. július 1 -je óta e határozat alapján tilos a temetkezés és mindennemű építkezés a tamásfalai temetőben. Tamásfala önálló községként létezett a Rima jobb partján mindaddig, amig Rimaszombat városához nem csatolták a második világháború után. Mint városrész, napjainkig többé-kevésbé elhanyagolt, a hetvenes évektől fokozatos lerombolásra ítéltetett, ötéves tervekben „kivitelezve". 1968 után, a normalizáció időszakában a tervezöasztalokon kibontakozott az új, immáron szocialista Rimaszombat városképe. Tamásfalában ennek első konkrét jelei 1972-ben mutatkoztak, midőn az állam kisajátított néhány lakóházhoz tartozó kertet a mai Paraszt utcában. A kisajátított területen a tervezők útjába került a temető is. Mivel valószínűleg semmi közük nem volt sem ehhez a temetőhöz, sem Tamásfala lakóihoz, aligha vették figyelembe, hogy egy temető elszigetelése és lerombolása érzelmeket, indulatokat, gyűlöletet vált ki, s évtizedekre, sőt egy életre nyomokat hagy nemcsak a hívó emberben, hanem bárkiben, akinek embersége van. Tamásfalában túlsúlyban magyarok laknak, s ebből önként adódik, hogy a temetőben is többségben magyarok nyugszanak. A sírfeliratok zöme magyar nyelvű, a sírok gondozottak. Tudomásom szerint ennek a temetőnek 1848-49-es síremlékei vannak; a domboldalakon ma is felfedezhetők az egykori, legrégibb sírhantok maradványai. 1968 után a Husák-rendszerben a kommunista párt burkolt formában folytatta Dél-Szlovákia fokozatos dezintegrálását, pontosabban a magyarok által lakott egységes területek elszlovákosítását. E „program" keretében kellett volna eltűnnie Rimaszombatban a tamásfalai temetőnek, pontosan úgy, ahogy eltűnt a városi temető régi része: ma ez a terület park, de senki nem jár oda. Egy nemzetileg homogén temető, főleg ha történelmi vonatkozásai vannak, valamennyi korszakban bizonyítja a múltat. Erre a burkolt elnemzetietlenítés korszakában nem volt szükség. (Közbevetöleg: Rimaszombat földrajzi helyzeténél fogva az úgynevezett nemzetiségi határvonalon fekszik. Egy ilyen településen politikai manőverekkel óriási változásokat lehet véghezvinni. A változások meg is történtek, ez kétségtelen, sőt statisztikailag is bizonyítható. Ilyesmi például Komáromban vagy Dunaszerdahelyen a földrajzi fekvés miatt nehezen valósulhatott volna meg.) Visszatérve 1983-ba; Tamásfala polgárait írásban értesítették arról, hogy az említett időponttól nem lehet tovább temetkezni a temetőben. Ezt a döntést nyilvános gyűlések előzték meg, ám ezeken a polgárok tiltakozása hiábavalónak bizonyult. Az akkori képviselők bizonyára kényszerűen bólogattak, ugyan mi mást tehettek volna... Akadt azonban néhány vállalkozó szellemű, elkötelezett ember, mint a ma hetvennégy éves Habán Lajos, aki megtett mindent annak érdekében, hogy a temetőben lehessen temetkezni. Közbenjárását - aláírásgyűjtés, pénzszerzés adományokból - figyelmen kívül hagyták az illetékesek, kezdeményezéseit sok esetben nevetség tárgyává tették. Ugyanúgy figyelmen kívül maradt az a tény is, hogy akkorra, 1983-ra már több lakos előre elkészíttette azokat a sírhelyeket, amelyekben majd haláluk után nyugodhatnak. Ezek a „beruházások" köztudottan pénzigényesek - öt-tizezer koronát is meghaladó összegekért készültek el a sírboltok, amelyek ma üres sírokat fednek. Elmondható tehát, hogy anyagilag is súlyosan megkárosították az érintetteket. A temetkezési tilalom ideje alatt a már elkészített vagy meglévő sírba sem lehetett eltemetni az elhunytat; a rimaszombati „centralizált" temetőben kellett örök nyugalomra helyezni. A tilalmi időszakban előfordult olyan eset, hogy az elhunyt elhamvasztását követően az urnát a tamásfalai temetőben levő sírban helyezték el - titokban. A tamásfalai temető a Nyugati lakótelep tőszomszédságában található. A meredek domboldalon felfelé haladva az ember eljut a hegy talán legmagasabb pontján levő szoborhoz, a „Krisztuskához“. Aki bejárja a kacskaringós, keményre taposott ösvényeket, bizonyára hamarosan észreveszi, hogy ez a temető nagyon is eltér a városi temetőtől. Sokkalta kisebb ugyan, ám növényzetben gazdagabb, dúsabb: a területhez mérten több a fa, a bokor, a sövény. Néhány növényritkaság is található itt, mint például a kis télizöld meténg, amely a környéken másutt alig lelhető fel. A tamásfalai temető ügye 1991. június 27-én került ismét napirendre a Rimaszombati Képviselőtestület soros ülésén, interpelláció formájában (amelyet e sorok írója képviselői minőségében terjesztett elő). Igyekeztem segíteni egy olyan folyamat beindulásában, amellyel vissza lehet állítani a temető eredeti rendeltetését. Kikértem az idevonatkozó dokumentumokat, ezt követően meghívtam valamennyi képviselőtársamat helyszíni szemlét tartani, hogy győződjenek meg a valós helyzetről azok is, akik még nem jártak ott; végül pedig a soron következő testületi ülésen javasoltam, helyezzük hatályon kívül a temetőre vonatkozó, 1983-as tilalmi rendeletet. E javaslat után bizottság alakult a temető „rehabilitására". 1991. november 27-én a rimaszombati képviselőtestület ülésén a jelenlevő képviselők egyhangúlag hatályon kívül helyezték a 21/83/PL számú rendeletet, amely kimondta a tamásfalai temetőre a temetkezési és építkezési tilalmat. A képviselők egyidejűleg jóváhagyták a temető eredeti küldetésének felújítását is. 1991. november 27-étól ismét lehet temetkezni a tamásfalai temetőben, mindaddig, amíg van hely a sírok számára. E döntés révén a temető kegyeleti hely gyanánt is megmaradhat az utókor számára. Nos, elmondhatom tehát: Roma locuta, causa finita - Róma nyilatkozott, az ügy el van döntve! CSORDÁS JÁNOS