Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-23 / 260. szám
1991. december 23. Pestiif Hírlap in. LÁCZAY ERVIN (USA) Erőtlen magyar külpolitika Szerzőnk, az Egyesült Államokban élő hazánkfia, neves történész, alább közölt értekezését a november 30-án Clevelandben (USA) rendezett Magyarok Világkongresszusának „Elszakított területeink és magyarságunk helyzete” című tanácskozásán mondta el a szekció vitaindító előadásaként Ugyancsak ekkor hangzott el „A Magyar Alkotmánybíróság fonákságai” című, Sasvári László által tartott referátum, melyet december 12-i (csütörtöki) számunkban publikáltunk. JIRÍ SLÍVA RAJZA Ha végignézünk az utóbbi évszázadok történelmén, azt kell látnunk, hogy a románoknak, cseheknek, szerbeknek mennyivel sikeresebb külpolitikájuk volt, mint a magyarságnak. A románok a törökök elleni háborúkban inkább adót fizettek a töröknek, inkább élelmezték a török hadsereget, de el tudták kerülni, hogy országuk hadszíntér legyen, és nemzetük pusztuljon. Magyarország ezzel szemben 160 évig hadszíntér volt, és az ötmillió magyarból csak 800 ezer maradt a török háborúk után. Ebből ugyan mára 15 millió lett, de ha ötmilliót veszünk alapul ebben az arányban, akkor ma 75 millió magyarnak kellene lenni. A TUDATOS TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁS Az első világháború után a csehek felléptek mint a Habsburg Monarchia által elnyomott nép. A magyarok sokkal több jogcímmel jelenhettek volna meg az 1920-as évi párizsi béketárgyaláson, mint addig szintén alávetett nemzet. A magyarok évszázadokon át szabadságharcokat vívtak a Habsburg-uralom ellen, amit a csehek nem tettek meg, sőt hűen kiszolgálták a Habsburg Monarchiát. Ezen természetesen segített volna, ha 1914-ben nem Tisza István a magyar miniszterelnök, aki bár ellenezte, de végül mégis belépett a háborúba, hanem egy Kossuth Lajos, aki megragadta volna az alkalmat, hogy Magyarország végre el tudjon szakadni a Habsburg Monarchiától. A magyar politikai törekvéseket is meg kellett volna alapozni megfelelő tájékoztatással, mint ahogy a csehek és románok meg a szerbek tették, akik elárasztották angol és francia nyelvű történelmi tárgyú írásaikkal az angol, francia és amerikai egyetemeket. Ezekből a könyvekből tanultak történelmet az angol, francia és amerikai diákok, akikből, amikor idejük eljött, szülőhazájuk vezető államférfiai és diplomatái lettek, s népek, nemzetek sorsa felett döntöttek. Amit ezek a politikusok diákkorukban megtanultak, végig kísérte őket az életükön. Ezt fogadták el igaznak. Ez a „tudás” irányította érett korukban tetteiket és politikájukat. Csak egy példát akarok felhozni ezzel kapcsolatban. Alexandru Sturdza (1833— 1914) román politikus, aki többször volt román miniszterelnök A román fold és népe kezdettől napjainkig (La térré et la rasse roumain depuis leurs origine jusqu’a nos jours) című munkájában az Anonymus magyar krónikás által leírt Gyalu vezért, aki a magyar honfoglalás idején a Szamos vidékén tanyázott; Ménmarótot, aki a későbbi Bihar megyében; Gálád vezért, aki délen a későbbi Bánságban uralkodott román hercegeknek állítja be, és a románlakta vidékeket történelemkönyvében már a magyar honfoglalás idejére keltezve a Tiszáig terjeszti ki. Arról persze nem ír a román történelem, hogy Gyula vezér és népe török nép volt, és Kelet-Turkesztánból vándorolt az Urál-hegység vidékére, majd a 7-dik században a bolgárokhoz csatlakozott, akik az Urál-vidéki hazájukból a hetedik század végén vándoroltak a hozzájuk csatlakozott blak vagy saját nyelvükön bulák néppel együtt a Balkán-félszigetre, míg egy részük Erdélybe, a bolgárok által határvédelemré lett telepítve. A román történészek felhasználták, hogy a vlach, azaz oláh és az Anonymus által Gyalu vezér népének nevezett blak vagy blachnak írott bulák nép neve közel áll egymáshoz, és ahol a történelmi források blach vagy blakoit írnak (ez utóbbit a görög források), azt Sturdza történelemkönyvében egyszerűen „vlach”-nak fordítja. (Francia nyelvű szövegében „Valaques”.) Az óriási román propaganda nyomása alatt már a nyugat-európai történészek egy része is lassan elfogadja az úgynevezett „dáko-román” elméletet, amely szerint a románok már az időszámításunk előtt Erdélybe letelepedett dákok leszármazottai lennének. Természetesen a román történészek mélyen hallgatnak arról, hogy a dákok a Kaszpitenger mellékéről vándoroltak az időszámításunk előtti évszázadokban Erdélybe, márpedig a Kaszpi-tenger környékén annak idején szittya nemzetek éltek. MIT TESZ A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS? A nyugat-európai történészeknek az a része, akik jobban ismerik a történelmet, mint például Aldo Dami, a Genfi Egyetem (L’Université de Génévé) tanára, megírják, hogy a vlach (vagy valach), ma románnak nevezett nyelv a mai Jugoszlávia legdélibb részén, az Ohriditó környékén alakult ki. Ott létesült az első vlach nyelvű püspökség, mert a 600-700 éves római uralom alatt a kevert trák, illír és szláv lakosság lassan átvette az újlatin nyelvet, amit a túlnépesedett Dél-Olaszországból az Otrantói-szoroson át bevándorló olasz nyelvű földművesek és juhászok is elősegítenek. Innen húzódik a 11-dik században a már vlachnak nevezett népesség észak felé. A Kárpátoktól délre és keletre eső Szörénység, Havasalföld és Moldva magyar tartományok voltak. Ezeknek az Árpád-házi királyok uralkodása alatt már teljesen magyar lakossága volt, mivel az itt lakó kunok, besenyők és úzok a magyar hittérítők munkája nyomán teljesen beolvadtak a magyar lakosságba. A tartományok sokat szenvedtek a tatárjárástól. A lakosság több mint fele elpusztult. A tatárjárást követően, 1242 után, erre a megritkult lakosságú vidékre kezd a vlach, azaz oláh elem délről beszivárogni, még mielőtt az ott élő, sokat szenvedett magyar lakosság újra fel tudta volna tölteni ezt a térséget. Sajnos, ez a történelem nincs eléggé ismertetve. Magyar történészeknek lett volna a dolga ezt a valóságos történelmet idegen nyelvű kiadványokban megírni és terjeszteni. Anglia, Franciaország és Amerika ifjúsága azonban a Sturdza és más végeláthatatlan sorú román és cseh történész által hamis alapokra -fektetett, de angolra és franciára lefordított és terjesztett történelemkönyvekből tanul. Ezeket a hamis történelmi adatokat nem cáfolja senki. A New Yorkban levő Román Ház ma is tömegével küldi a román beállítottságú könyveket amerikai egyetemeknek. New York városában a Columbia Egyetemen néhány éve román történészek ankétot tartottak, és a dáko-román elmélet hangoztatása mellett Gyula vezér népét, a bulákot is románnak állították be. A nagyszámú hallgatóság közül senki sem cáfolta őket, ahogy a magyar jelenlevőktől hallottam. Magyar történészek munkái nincsenek angolra vagy franciára fordítva, nem találhatók az amerikai egyetemek könyvtárainak polcain. így lesz a cseh és román történészek hamisításaiból lassan történelmi „igazság”. A magyar történetírás azonban annyira botladozik, hogy Gyula vezért és népét még az 1986-ban megjelent Erdély története című háromkötetes nagy munka is románoknak mondja. Nehéz megfelelő írásműveket letenni az amerikai, angol és francia egyetemek könyvespolcaira, amíg a Habsburg és később szovjet elnyomást kiszolgáló történészek íiják a magyar történelmet. Nagyon szomorú példa erre a Magyar Történelmi Társulat folyóirata, a História 1990. évi 5—6. száma Egy bizonyos Engel Pál nevű „magyar” történész A magyar őstörténet három problémája” címmel írt cikkében (58. oldal) egyetlen szóval sem emlékezik meg a magyarság dél-kaukázusi származásáról, még úgy sem, mint lehetőségről. Engel úr is „vlach”, azaz román Gyelot említ Gyula vezért helyett és nem „blach”-ot ír, mint Anonymus. Miért ferdít még az állítólagos „magyar” történész is a magyarság kárára? Ugyanennek a folyóiratnak 31-dik oldalán ugyanez a szerző arról értekezik, hogy a magyar külpolitika célja a háború végén az volt, hogy a magyar kormány ne a Vörös Hadseregnek legyen kénytelen megadni magát, majd megjegyzi: „A politikai szándék tehát a régi: Megmenteni az ellenforradalmi rendszert.” Hogy lehet a HoríAy-korszakot ellenforradalmi rendszernek nevezni még 1990-ben is? Ez a Moszkvát kiszolgáló, a marxizmus úgynevezett „tudományán” felnőtt, a magyar gondolkodásmódtól idegen ember írása, teletűzdelve a kommunista ideológia jelszavaival. Kik szerkesztik a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő Magyar Történelmi Társulat lapját? NYUGAT TÁJÉKOZATLANSÁGA Amikor az Egyesült Államok expedíciós hadserege Irak kitűnően felszerelt, kétszer akkora hadseregét napok alatt tönkre tudja verni, nem lehet a külföldi, különösen a nagyhatalmak tájékoztatását elhanyagolni. A csehek és románok nehezebb helyzetben vannak, amikor meghamisított történelemmel kell igényeiket alátámasztani, mégis teljes sikert értek el Párizsban 1920-ban és 1947- ben is. A magyar külképviseletnek is fel kell nőnie, hogy a kéznél lévő igaz történelemmel támassza alá jogos igényeinket. Sajnos, a magyar külképviselet legnagyobbrészt még mindig a leszerepelt kommunista rendszerből átvett, kommunista ideőlógián nevelt, a marxizmust talán kitűnően ismerő, de egyébként nem kellően képzett, külföldön tájékozatlan emberekből áll. A mai magyar kormány ehelyett inkább a külföldön élő, összeköttetésekkel rendelkező, jól tájékozott, művelt, nyelveket kitűnően beszélő magyar értelmiségből, a magyar egyetemi tanárok százaiból, ebből a nagy szellemi tartalékból tölthetné fel a magyar külképviseletet. A jelenlegi magyar külképviselet emberei tájékozatlanságuk miatt és összeköttetések híján nem jutnak be kiküldetésük országainak értelmiségi köreibe. Megdöbbennének, ha hallanák, hogy például az amerikai közönség mennyire félre van vezetve, pedig effajta tájékozottság befolyásolja az amerikai külpolitikát, amely úgy tudja, hogy Magyarország 1920-ban alakult a Habsburg Monarchia felosztása után, és az 1920. évi párizsi békekötésnek köszönheti létét. Arról, hogy 1920 előtt is volt Magyarország, és hogy régebbi múltja is van, az amerikai társadalom nem tud. A román állam 2050 éves fennállásáról azonban mindenki értesült. Azt, hogy Erdély ősi román föld, minden történelemszakos amerikai diák olvasta. ÉS VAJON ITTHON? Még a magyar közönség sincs tájékoztatva, a magyar iskolák történelemkönyveiben sem tanítják például azt, amit Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című könyében (36—37. oldal) a Vatikáni Könyvtár Monumenta Vaticana köteteiben és 111. Endre magyar király (1293—1301) rendeletéiben található adatok alapján a románok első megjelenéséről Erdélyben írt. Pedig ezek az anyagok egy, a Vatikáni Levéltár adatait kiértékelő, idegen nyelvekre is lefordított külön munkát érdemelnének. Szerb történészek természetesen nem írnak arról, hogy Mária Terézia magyar királynő (1740—1780) 1740- es Decretumában engedte meg, hogy „ideiglenesen”, míg hazájuk felszabadul a török uralom alól,. 40 ezer szerb család letelepedhessen a magyar Délvidéken. A román történészek sem írnak arról, hogy Mária Terézia magyar királynő engedélyével 130 ezer román család telepedett le a 18-dik században Erdélyben, akik még a török uralom alatt álló országukból menekültek. Ezeknek a románoknak a leszármazottai alkotják a mai erdélyi lakosság 3/4 részét. A cseh és tót történészek sem írnak arról, hogy a Felvidéken a magyar honfoglaláskor magyar nyelvet beszélő avar lakosság volt, és hogy a tótok a — akkor a magyarok által Tótországnak nevezett — mai Horvátországból menekültek a törökök elől a Felvidékre, ahova azután Morvaországból a morva lakosság is csatlakozott hozzájuk. Ma szlováknak nevezik magukat, de ezt a nemzetnevet csak körülbelül 150 éve szerkesztették. Addig még a saját nyelvén neve sem volt ennek a magyar nemzet türelme folytán keletkezett nemzetnek. A rutének Luxemburgi Zsigmond (1397—1437) magyar király engedélyével telepedtek le 1397-ben Koriatovich Tódor vezérük vezetésével az Északkeleti Kárpátokban. Az 1920. évi trianoni béke, azért, hogy a vasútvonalakat is megkapják, a színmagyar lakosságú Alföld egy részét is hozzájuk kapcsolta, és ma Kárpátalja (Podkarpadska Russ) néven ukrán tartomány. Minderről azonban — magyar szempontból bemutatva — semmiféle forrásmunka nem áll rendelkezésre az angol, francia vagy az amerikai egyetemeken. MEDDIG KÉSIK AZ IGAZSÁG? Legfőbb ideje, hogy a magyar külképviselet felfejlődjön annyira, hogy ha nem is lesz képes vezető szerepre a külföldi egyetemek tájékoztatása terén a cseh, román és szerb propagandával szemben, -de legalább valamennyire ellensúlyozni tudja ezeknek a nemzeteknek hamis hírverését. Ezzel a munkával a magyarság már eddig is egy évszázaddal elkésett, amiért igen drágán fizetett Párizsban 1920- ban és 1947-ben a békekötésekkor. Vajon meddig késik még az erőtlen magyar külképviselet? Meddig kell még várni, hogy kellően tájékoztassa a nagyhatalmakat arról, hogy a magyar királyok menekülteket fogadtak be az országba, és hogy a magyar királyok nagylelkűségét kihasználva, a nagyhatalmak ezeknek a menekülteknek és utódaiknak adták oda a magyar országrészeket?
