Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)

1991-12-14 / 253. szám

Ajándék volt ez a műsor ___________________________Szabad ÚJSÁG A pozsonyi Városi Kulturális Napok rendezvénysorozat kiemel­kedően szép estje volt a világot többször is megjárt Magyar Álla­mi Népi Együttes fellépése. A mintegy ezer ember, aki részese volt az előadásnak, felemelő él­ményben részesült. Elmerült, el­merülhetett a magyar néphagyo­mány, tánc- és zenekincs legszebb ékköveiben, a viseletek gyönyörű színskálájában. Az anyanemzet ajándéka volt ez a műsor a Pozsonyban és kör­nyékén élő magyar nemzeti ki­sebbség részére, s egyben parolá­­ző kéznyújtás szlováknak, eseti­nek, németnek... Mert a népmű­vészet, a nép hagyománykincse nem elválasztja, hanem összeköti a családokat, faluközösségeket, et­nikumokat, népeket, nemzeteket, a nemzeti jelleg színesíti és gazda­gítja a népek kultúráját. A Magyar Állami Népi Együttes Lakodalmas című műsora is gazda­gító élmény és bizonyságtétel volt, hogy a Kárpát-medence népeinek népi kultúrája egy tőről fakad, és nemzeti etnikai sajátosságait meg­őrizve egyaránt szól minden itt lakó néphez. Előadásuk szinte hibátlan volt. Az egymást követő tánc- és zene­számok, koreográfiák külön-külön is nagy élményt jelentettek. A Lő­­rincrévi mulatság Dél-Erdély híres legénypontozóját és párosát, az Öt Az idei Fábry-napokon, országos jellegével szinte szembenállva, gyér közönség hallgatta végig az előadá­sokat. Mivel azonban sok értékes gondolat hangzott el, nem árt, ha néhányat közülük rögzítünk és to­vábbadunk. Horváth Sámuel a soknemzeti­ségű Kárpátaljáról jött. Elmondta, a Kárpát-medencének azon a tájékán az évszázadok nem szították az el­lenségeskedést, míg el nem jött a XX. század. Beszámolt az iszonyat­ról és az azt követő évtizedes hallga­tásról. A háború után minden ma­gyar férfit, 18-tól 55 éves korig el­hurcoltak és lágerbe vittek. Nem so­kan tértek vissza. Aztán lassan mintha olvadás következett volna be Hruscsov idejében. Kovács Vil­mos könyvét a Holnap is élünket, mely elsősorban etikai és nem eszté­tikai erényekkel rendelkezik, kiad­ták és nyomban be is zúzták. A peresztrojka két-három éves késéssel jutott el Kárpátaljára. Ma már több irodalmi és egyéb munka is megjelenhetne, most viszont en­nek anyagi adadályai vannak. Ör­vendetes, hogy felnőtt egy irodal­mat művelő nemzedék, pedig a kez­detek nagyon keserűek voltak. A Kárpáti Igaz Szó az 50-es években az orosz ikerlap tükörfordítása volt és leszoktatott a gondolkodásról. Az irodalom csúcsát Illés Béla és Zalka Máté jelentették. Mindehhez képest óriási a fejlő­dés. Az iskolában — egyedüli mó­don a kisebbségi magyarság köré­ben — heti két órában oktatják a magyar történelmet. De a helyzet­hez az is hozzátartozik, hogy a be­regszászi Petőfi-szobor karját októ­ber 5-én letörték és mára a szobrot ledöntötték. Valóban látványos eredményeket értünk el — mondta Horváth Sá­muel —, de tévedés azt hinni, ná­lunk a legjobb a helyzet. Nem ná­lunk a legjobb, hanem másutt a mi­énknél is rosszabb! Domonkos Mátyás fölvetette an­nak a szükségességét, hogy fontos lenne összegyűjteni azt az irodalmi anyagot, amely rólunk szól. Hasz­nunkra válna tudni, mások hogyan gondolkodnak rólunk. Ez azért is meg nem kerülhető feladat, mert vi­lágosan kell látnunk, milyen előíté­leteket kell lebontanunk. A jelenle­vő Püski Sándor felajánlotta, ha ez a munka elkészül, akkor ő ezt a ki­adványt ki fogja adni. A kérdést legény táncában öt kalotaszegi le­gény virtuskodását, a Széki táncrend­ben a már nálunk, Szlovákiában is közismertté vált Szék táncrendjének színpadi változatát láttuk, a Dél-alfol­­di ugrás és csárdás a párostáncnak a legarchaikusabb változatát a márto­­gatóst és a szabadon táncolást, a Hor­tobágyi pásztortáncok a pásztorok foglalkozás szerinti, illetve kasztok szerinti (csikósok, gulyások, kondá­sok, Csordások, juhászok stb.) táncait sűrítette magába, a Tardonai kariká­­zó a lányok-menyecskék éneklésükre járt gazdagon díszített táncát, a Szat­mári táncok pedig a csárdások, a fer­geteges férfitáncok, a ritmikailag is erősen díszített férfi sűrűcsapásolások és a párosán járt dobogók ezernyi vál­tozatát tolmácsolta. E tánc igazi, fer­geteges zárókép volt, mely után a kö­zönség le sem akarta^ engedni az együttest a színpadról. Újráztatott és újráztatott. Az egész műsornak címet adó Lakodalmast tudatosan hagytam a felsorolás végére. Ez a szám a ma­gyar nyelvközösség lakodalmi szo­kásainak egybekomponálásával a nemzeti együvétartozást szimboli­zálta. Tételeiben az anyaország mel­lett jelen voltak a Felvidék, Erdély, Délvidék és a Moldovába szakadt csángók is. Sok színben, de mégis egységbe fogalmazva jelentette meg a magyar lakodalmat, a lakodalom minden nemes pillanatát, tréfás, sú­lyos és misztikus jelenéseit. élénk vita követte, amelyből kide­rült, hogy román és szlovák írók magyarellenes szorongásai még a Monarchia idejéből származnak és voltaképpen nem is a magyarokkal kapcsolatos emlékekből táplálkoz­nak, hanem a korabeli hatalom kép­viselői hatnak ilyen negatív módon napjainkig. Vita támadt Fábry Zoltán tájé­kozottsága körül is. Egy nem túl szerencsés megfogalmazás szerint, nem tudhatott róla, mi történik a harmincas évek Szovjetuniójában. Ezt több oldalról is cáfolták, hiszen akkoriban megjelentek már Ossen­­dowski, A. Oide és Arthur Koestler munkái, nem beszélve a napisajtó tudósításairól. Inkább az volt a hely­zet, hogy a baloldali értelmiség tu­dott az elkövetett atrocitásokról, de szolidaritásból hallgatott, mert úgy gondolta, ezek csak átmeneti kilen­gések, hiszen a Szovjetunióban a legigazságosabb társadalmat épí­tik... De később keserűen csalódni­uk kellett, ahogy Fábry Zoltán is ki­ábrándult a kommunizmusból a Molotov-Ribbentrop paktum alá­írása után. Török Zsuzsa arról a rettegésé­ről számolt be, amely eltölti, amikor arra gondol, kik jönnek utánunk. Közismert, a magyar értelmiséget a háború után kizsuppolták, magyar iskolák nem voltak. Ilyen represszív körülmények között kellett elsajátí­tani a szlovák nyelvet, s a tárgyi tu­dás egyenlő volt a nullával Magyar­­országról is. Ami nekik a kisujjuk­­ban volt, arról a hazai pedagógusok mit sem tudtak. Amikor ma bíráljuk az akkori irodalmi életet és annak színvonalát, látnunk kell ezt a hátte­ret is. És ne feledkezzünk meg a személyi kultuszról sem. Ennek a nemzedéknek 1948 februárja valódi februári győzelmet jelentett. Elhit­ték, a kommunista párt adta vissza a szabadságot. A legtöbben nem kap­tak otthonról semmilyen háttérin­formációt és tájékozatlanságukban, naivitásukban, bedőltek a propa­gandának. Neki is kezébe került a padláson egy régi lap, mely a sztálini lágerek­ről számolt be. Akkor döbbent rá a valóságra. A kezdetben nem volt meg az ér­telmiségi háttér, a polgári család háttere, ami leküzdhetetlen hát­rányt jelentett. Napjaink gondjairól szólva, Tö­rök Zsuzsa aggasztónak találta a Külön szó illeti a nagy népi zene­kart is. Ők a népi zenekari számok­kal, Brahms V. Magyar táncával, Liszt II. Magyar rapszódiájával, a népi hangvételű Grabőcz Madocsai táncokkal valamint az óriási virtuo­zitást, improvizálási készséget igénylő csárdásvariációkkal arattak osztatlan sikert. A „parasztzenekar” a táncok kíséretében jeleskedett. A műsorban szereplő koreográfi­ák nagyobb része az érdemes mű­vész, Állami és Erkel-díjas Tímár Sándor koreográfusé, az együttes művészeti vezetőjéé volt. Egyszerű alkotói stílusa, viszonyulása a ma­gyar néptánchoz iskolát teremtett, jelentős szerepet tölt be a magyar néptánc megújhodásában, s abban, hogy a néptánc színpadi művé­szetként is megmaradt a maga tisz­taságában. Tudom, szólnom kellene még személy szerint sok másról is, pl. Berki László prímásról, a cimbal­mosokról, meg a többiekről. Név szerint említeni a kiváló táncosokat, de sajnos nincs rá mód. Szép volt, nagyon szép volt ez az este. Az a rengeteg virág, amit az Ifjú Szivek, a Szlovák Állami Népművészeti Együttes, a pozso­nyi Magyar Kulturális Központ, a Csemadok és több magánszemély helyezett el a színpadon ezt a szépséget, értéket és köszönteiét igyekezett kifejezni. TAKÁCS ANDRÁS magyar nyelvoktatás helyzetét, mi­vel csökkent az órák száma. Domonkos Mátyás a vita során arról is beszámolt, miért nem fog­lalkozott a szlovákiai magyar iro­dalommal intenzívebben. A cseh­szlovákiai magyar irodalom a sem­miből indult és ez a színvonalon mindenképpen megmutatkozott. Ha ezt a magyarországi kritikus őszintén kimondta volna, akkor ez úgy vált volna kárára ennek az iro­dalomnak, hogy szlovák részről azt mondták volna, no, lám! Ez az irodalom nem képvisel értéket, semmi szükség, hogy fenntartsuk, hiszen ezt maguk a magyarok mondják! A másik oldalon viszont a kritikátlan dicséret szintúgy ár­tott volna a kisebbségi iroda­lomnak. Valójában a kritikusok nem találták meg az igazán kielé­gítő megközelítési módot és így sokan lemondtak arról, hogy meg tudják találni azt a hangot, amely nem köt etikátlan kompromisszu­mokat. Világos, hogy egy olyan vi­lágban, ahol irodalomelméleti kö­vetkeztetéseknek politikai követ­kezményei lehetnek, nehéz tudo­mányos szinten dolgozni. És természetesen szóba került a Fábry-hagyaték is. Fábry halála után sok mindenkinek állt érdekében, hogy a hagyaték egyes darabjai eltűnjenek. Sok minden el is tűnt, néhány kötet a Fábry-házból a kassai antikváriumba is eljutott. De az igazán izgalmas kér­dés, a rendőrség irattárában megőr­ződött-e az az anyag, amely valószínű­leg oda jutott. Hiszen a most megje­lentetett napló első része csak máso­latban került elő. Lenne még miről beszámolnom. Csak egy dologról nem. Az Új Szó­ban említett lincshangulatról. Igaz, Fábry Zoltán körül fellángolt a vita, főleg a most napvilágra került gon­dolatai szükségszerűvé teszik a kép értékelését. Vannak, akik a régi ké­pet őrzik. Dehát a régi Fábry-napok sem tettek meg mindent azért, hogy az eddigi ismert Fábryt felmutassák. Sok közhelyszerű előadás, ideológi­ával megspékelt gondolat, s egy fel­háborító színdarab vezette félre a közönséget. Mindez inkább a Fábry Zoltán iránti bizalmatlanságot és el­lenszenvet táplálta, mintsem egy el­lentmondásokkal, de mindenkép­pen tisztességgel és igényességgel teli élet tanulságainak a korrekt fel­mérését szolgálta. BALASSA ZOLTÁN 1991. december 14. Dél-nógrádi irodalmi hagyományok A volt Sziráki járás területén találjuk CSECSÉT, ezt a dél-nógrádi községet. Valamikor a Rédeyeknek, a Pálóczyak­­nak, a Nedeczkyeknek és a Fráter család­nak voltak itt birtokai. Az utóbbiak kú­riája 1830-ban épült. A falu neve Madách Imre révén az irodalomtörténetbe is bekerült. Innen indult ugyanis Fráter Erzsi a híres me­gyebálba, ahol oly jól elszórakozott, s szinte egy egész éjszakát végigmulatott Madáchcsal. Fráter Erzsi Csécsén szü­letett, s itt is élt nagybátyja, Fráter Pál kúriájában. 1845. július 20-ikán a csú­cséi katolikus templomban tartotta es­küvőjét Madách Imrével. A Csécséhez közeli bányákban buj­dosott 1849-ben Bajza József, aki hevesi birtokáról menekült ide osztrák üldözői elől. A község műemlékei közé tartozik a XIX. századi kápolna s a barokk tal­pazaton álló Nép. Szí János-szobor. A Sziráki járás délkeleti csücskében, a Zagyva partján települt JOBBÁGYL „Szép térség a határja, és termékeny; túl a folyón, a Mátra tövében, melly már a szomszéd Heves és külső Szolnok egyesült Vármegyékben vagyon, jó és sok a szőllő­­je, s nevezetes bort termeszt" — olvassuk Mocsáry Antal múlt századi leírásában. Szőlőhegyéről Fényes Elek is feljegyezte, hogy „erős, tartós, finom bort terem...” A bor kapcsán említjük meg, hogy a múlt század első felében Koósné Fáy Zsuzsanna megvásárolta a XVIII. szá­zadban épült Bérczy Géza által magtár­ként használt épületet, s nagyszabású ünnepségeket rendezett benne. Itt la­kott aztán 1808 és 1810 között Fáy And­rás író, szellemi életünk sokoldalú alak­ja. A Fáy családnak egyébként nagy ér­deme volt abban, hogy a jobbágyi bor széles környéken híressé lett. Jobbágyi tartózkodása alatt Fáy András például tokaji szőlőmunkásokat foglalkoztatott birtokán. Segítségükkel híres szőlőfajtá­kat telepített a Nagyhársas-hegyen. A községnek más irodalmi hagyomá­nyai is vannak. Bérczy Károly költő és mű­fordító fia volt az előbb említett Bárczy Géza. Neki is kiterjedt birtokai voltak Jobbágyiban, többek közt hétholdas cse­resznyése is. Bérczy Károly halála után a család itt telepedett le, s a költő hamvait is áthozták az itteni temetőbe. 1821-ben Sréter György építtetett klasszicista kúriát a faluban. Ez később a Bérczyeké, majd Apponyi Györgyé lett. Kisjobbágyi-pusztán Szent Ivány Far­kasnak volt kúriája. A nemes úr tulajdo­nát képezte az a gazdag és érdekes régé­­szeti gyűjtemény, amely elsősorban Jobbágyi környékről került elő. Szent Ivány Farkasnak ezenkívül trechitbá­­nyája is volt itt. Jobbágyi község ősi telephely, határá­ban kő-, bronz- és honfoglalás kori lelő­helyekre akadtak. A régészek egy X-XI. századi csontvázas temetőt is feltártak. Az említett Sréter-kúrián kívül a falu műemlékei közé tartozik az 1693-ban épült copf stílusú templom, amely ere­detileg kéthajós és gótikus volt. Tornya 1801-ből való. Főoltárát Schoefft József 1831-ben festett képe díszíti. A mester fia volt a pesti művészcsalád legjelentő­sebb tagjának, Schoefft Ágoston „kere­sett arcképfestő"-nek. Műemlék jellegű a templom melletti plébániaépület is, amely 1818-ban készült. SZARVASGEDE a Szuha-patak partján fekszik. A Csór nemzetség ősi birtoka volt a falu. Csór Tamás 1344 előtt templomot építtetett itt, mely szá­mára búcsúengedélyt is kapott a pápá­tól. A mai római katolikus templom 1702-ből való. 1890-ben dr. Velics Antal (1855- 1915) építtetett kúriát a faluban. A szé­­csényi születésű orvos híres orientalista volt, s lefordította azokat a kincstári deftereket, melyek a Bécsi Császári Könyvtárba kerültek. Az Ipolyságon ki­adott Szondi Albumban értékes tanul­mányt írt a XVI. századi Drégelypa­­lánkról. A járás délkeleti szögletében, ahol a Szuha-patak a Zagyvába ömlik, települt LŐRINCI. Elsősorban kitűnő boráról volt híres már a múlt században is. De működött itt a századforduló táján ce­mentgyár, cukorgyár és bazaltbánya is. A múlt század közepén pedig sóháza volt a falunak. Plébániája igen régi, már 1673-ban fennállott. Temploma 1695-ben épült. A Szent Anna-kápolna egykor híres bú­csújáróhely volt. Környékéről később bronz- és népvándorlás kori leletek ke­rültek elő. HERÉD a történelmi Nógrád megye legdélibb települése. A falu, melynek „földje igen termékeny, fekete agyagos”, a Bér-patak mentén települt. A XVIII. században Podmaniczkyak birtokolták, akik kastélyt is építettek ide. Ez később Hatvány Sándoré lett, s ő építtette újjá 1910-ben. Volt birtoka Heréden gróf Ráday Pálnak is. A község neve a magyar Here sze­mélynév „d” képzős származékából ke­letkezett. Temploma a XVIII. század­ból való. A falu ma Heves megyéhez tartozik. Ugyancsak Heves megyei község NAGYKÖKÉNYES. Névadója a Köké­nyes-Radnót nemzetség lehetett, mely már a XII. század közepén premontrei rendi kolostort alapított itt. Más felve­tések szerint a falu neve a kökényes szó­ból származik, amely kökénycserjével benőtt helyet jelöl. Eme Bér-patak menti falu földje is „igen termékeny”. Lakói egykor híres fu­varosok voltak. 1820-ban Dessewfy Imre épített ide kúriát, melyben gazdag könyvtár, értékes fegyver- és csipke­gyűjtemény is volt. Ä Benyovszky családnak szintén épült úrilak a faluban. 1770-ben báró Orczy Lőrincznek (1718-1799), a kései magyar feudalizmus költőjének is volt birtoka Kökényesen. CSÁKY KÁROLY A Fábry-napok cserepei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom