Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-05 / 245. szám
1991. december 5. Szabad ÚJSÁG 5 Lipták Béla A szabadság még nem demokrácia! Az a megtiszteltetés ért, hogy a közép-európai kibontakozásról beszélhettem október 17-én a Harvard Egyetemen. Nem volt könnyű ez a feladat, mert a nyugati emberek nem értik a Közép-Európában végbemenő folyamatokat. Nem értik, hogy a rabságból felszabadult népek miért nem boldogok, nem értik, hogy a nyúl meg az őzike miért sírja vissza az állatkertet. Nem jut eszükbe, hogy ha rács is volt a ketreceken, azért az állatkertben volt rendszeres etetés. Nem értik, hogy a szabadság vesztő is lehet. Nem értik, hogy az oroszlánnak mást jelent a dzsungel,. mint a báránynak, s azt sem értik, hogy bizony egymásnak eshetnek a szomszédos állatkertekből kiszabadult oroszlánok is. Egyszóval, nem értik, hogy a szabadság győzelme nem automatikusan hozza el a demokráciát, hogy a demokrácia több mint a társadalmi szabadság állapota, az a szabad társadalom intézményesített formája. A halászléből nem lesz akvárium Először a társadalmon belüli problémákról, aztán a népcsoportok közti feszültségekről beszéltem. Elmondtam, hogy a kommunistáknak könnyű dolga volt, amikor a piacgazdaságot átalakították totalitáriánus gazdasággá, mert rombolni könnyű. Ugyanilyen könnyű például az akváriumból halászlevet készíteni, de fordítottja már nem az! A piacgazdaságba visszavezető út átvezet a nyomoron, a munkanélküliségen, s ezt az utat olyan társadalommal kell megtenni, melynek tagjaiból kihalt az önbecsülés, a kezdeményezési kedv, melynek tagjai már az állatkertben nevelkedtek. Az állatkert nemcsak az egyéni kezdeményezést ölte ki, de elültette a lelkekben azt a tévhitet is, hogy mindenkinek ugyanaz jár, függetlenül az illető tehetségétől, szorgalmától, bátorságától. Elmondtam azt is, hogy a dogmákon nevelkedett ember hajlamosabb a „dogmaváltásra”, mint az önálló gondolkodásra. Veszélyesnek tartom ugyanis azt a tévhitet, mely szerint a szabad piac mindent megold. Szerintem a szabad piac ugyanúgy nem gazdasági rend, mint ahogy a szabadság sem demokrácia. Ha piac, ha elszabadul, nem jobb, mint a kocsis nélkül vágtató szekér. Ahhoz, hogy emberi arca legyen a piacgazdaságnak, nem elég elszabadítani az önzés motorját, de a szegények és a gyengék védelmét is biztosítani kell. Ne pártban, nemzetben gondolkozzunk! Elmondtam azt is, hogy nemcsak a gazdasági, de a politikai életben is sok a gond, a tanulnivaló. Meg kell értenünk, hogy a magunkétól eltérő véleménytől nem kell félni, elvégre a politikai kultúra termőtalaja a pluralizmus. Képesnek kell lennünk az alkura. Be kell látnunk, hogy a miénkkel ellenkező véleményű csoport is akarhat jót, s ugyan véleményükről leszedhetjük a keresztvizet, de a véleményt képviselő személyeket tisztelnünk kell. Önérdekből kell így viselkednünk, mivel ez az egyetlen záloga annak, hogy ők is meghallgassanak minket. Márpedig erre szükség van, csak így alakulhat ki az a párbeszéd, melyből aztán mindannyian tanulunk. Csak így, a végleges álláspontok megértése is megemésztése után fogalmazódhat meg az a kompromisszum, amit úgy hívunk, hogy közvélemény. Amíg az a szükséges és hasznos folyamat meg nem indul, addig folyhat gyerekes nyelvöltögetés, de az egymás meghallgatásán és megértésén alapuló közvélemény formálása nem. A pluralizmus elfogadása a társadalmi nagykorúság jele. A most születő új Közép-Európát nem az egyén szabadságát hangsúlyozó „zsidó liberalizmus”, s nem a nemzeti gyökerekhez viszonyuló „népi xenofóbia” veszélyezteti. A veszélyt az ilyen párbeszédekben a kizárólagosság igénye és a tolerancia hiánya jelenti. Rendezzük végre közös dolgainkat! Az előadás második felében áttértem a társadalmon belüli problémákról a közép-európai népek közti feszültségek kérdésére. Azt még úgyahogy elfogadták, hogy Trianon is okozta Hitlert, hogy hiba volt szétdarabolni azt a magyar királyságot, mely ezer éven át képviselte a pluralizmust, s ellenállt a német terjeszkedésnek. De amikor arról kezdtem beszélni, hogy bármerre tologatnánk a trianoni „sárkányfog” határokat, mindenképpen jogot sértenénk, akkor kezdtem elveszíteni a hallgatóság szimpátiáját. Nem nagyon értették, hogy miről beszélek, amikor az „átjárhatóvá tett határokról” meg a „tágasabb közép-európai hazáról” szóltam. Pedig bizony le kellene vonni 1956 és 1968 tanulságát! Lehetetlen, felháborító, hogy ’56-ban cseh és román csapatokat mozgósíthatott a közös ellenség a magyar határon, hogy aztán ’68-ban ugyanennek a közös ellenségnek a parancsára magyar csizma is tapossa a csehszlovák földön csírázó szabadságot. Nem, Trianon nagy tragédiája nem az, hogy elveszítettük ezeréves hazánk 72 százalékát. Az igazi, a még ennél is nagyobb tragédia, érzelmileg elveszítettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő szlovákokat, szerbeket, no meg a több száz éve velünk együtt élő németeket, románokat és ruszinokat! Persze nemcsak mi vagyunk vesztesek, ők is azok. Szent István óta a Duna-medence népei egymásba olvadva, de kultúráikat megőrizve, s így egymást gazdagítva élték sokszínű életüket, miközben elfogadták a közös államrend és gazdaság eredményezte egymásrautaltságot. Ennek a közép-európai integrációnak vetett véget Trianon! Trianon igazi tragédiája az, hogy a közép-európai tágabb hazának a Kossuthok és Jászlak álmainak roncsain, ma a marakodás és a paranoid bizalmatlanság penésze terjed. Igen, a soknemzetiségű és türelmes magyar királyság ezeréves akváriumából is sikerült halászlét csinálni. Megtettük az első tétova lépéseket Ám nem a szabadság okozza a gyűlölködés és bizalmatlanság légkörét. Úgy ahogy a szabadság még nem biztosítja a demokráciát, úgy ahogy a szabad piac még nem teremt humánus gazdasági rendet, úgy a szabad véleménynyilvánítás sem fékezi meg a nacionalista demagógiát. Ellenkezőleg. Az út, mely a dunai szomszéd népek megismeréséhez, megbecsüléséhez, s onnan a dunai tágabb hazába vezet, hoszszabb és nehezebb, mint a gazdasági problémák megoldásának útja. Ezért kell végre már elindulnunk rajta! Ennek a nagy útnak első lépését tette meg Mécs Imre, mikor megálmodta,'és Soros György, mikor 25 millió dollárral támogatta a közép-európai egyetem megalapítását. Ügyancsak ezen az úton haladnak a szlovák, osztrák, cseh és magyar környezetvédők, kik kart karba fűzve, együtt védik közös kincsünket, az ezerarcú ősi dunai tájat. Á Dunai Konföderáció felé vezető úton nekünk magyaroknak kell megtennünk az első lépéseket, azért is, mert mi vagyunk a térség középpontjában, de azért is, mert nekünk leginkább az érdekünk. Nemzetünk leszakított részeit ma már csak ennek a tágabb hazának átjárhatóvá tett határai adhatják vissza. Ezért nekünk kell kiverekednünk a középeurópai integrációt. Vissza kell szorítanunk a megszállóink által szított gyűlölködést, gyanakvást, bizalmatlanságot. Nem a németekkel, franciákkal vagy angolokkal, de szomszédainkkal kell megszerettetnünk magunkat. Ne történelmi előjogról, ne kultúrfölényről beszéljünk, hanem támasszuk fel a sokszínű és toleráns árpádházi tradíciókat, melyek egykor megtérítették a Petru Grózákat és az Emil Boleslav Lukáőokat, s melyek ma is követőkre találhatnak nemcsak Göncz Árpádok, de Václav Havelek között is. Az igazgatóválasztások kétségtelenül feldúlták néhány iskola nyugalmát. Amint arról már lapunk október 18-ai számában beszámoltunk, a köbölkúti szlovák alapiskoláét is. Ezzel együtt valószínűleg több olvasónk is feltette magában a kérdést: miért éppen ide látogattunk el? Egyrészt azért, mert a segítségünket kérték, másrészt, mert az eset a tipikus és látható példája volt annak, hogyan lehet az idevonatkozó, tavaly elfogadott törvényeket méretre igazítani. Történt ugyanis, hogy az elmúlt évben létrejött iskolatanács úgy döntött, hogy ismételten Járt Prokopec urat, az iskola eddigi igazgatóját jelöli erre a posztra - annak ellenére, hogy ehhez az iskolaügyi minisztérium külön engedélye szükséges. A pedagógusok egy része ezt belátta, és ezért ők inkább Jozef Kubica urat támogatták, aki egy évig az igazgatóhelyettesi állást töltötte be. Rajta kívül még négy jelölt indult (volna) a járási pedagógiai igazgatóság által kiírt pályázaton. Közülük- beleértve J. Kubicát is - hárman azonnal visszaléptek, amint megtudták, hogy az iskolatanács kizárólag a volt igazgatót hajlandó támogatni. Bízik Szilvia és Valéria Medvedóvá ugyancsak az iskola pedagógusai. Mindketten saját elhatározásukból, az iskolatanács támogatása nélkül jelentkeztek a pályázatra. Úgy gondolták, talán az iskolatanácsnak az lesz a véleménye, hogy jobb az iskolán belül választani új igazgatót, mint befogadni egy kívülállót. A pályázatot B. Szilvia, a fiatal, agilis pedagógus nyerte meg. Az iskolatanács ezek után is makacsul kitartott az elhatározása mellett. Csupán Veréeghy Istvánnak, az Érsekújvári Járási Pedagógiai Igazgatóság vezetőjének ismételt felkérésére jelöltette Katarina Breckovát- aki rögtön lemondott -, és J. Kubicát. Az utóboira esett végül a választás. így, kerülővel ugyan, de a pedagógusok egy része által támogatott első számú jelölt került az igazgatói székbe. A történet végére itt akár pontot is tehetnénk. Az iskolatanács viszont az új igazgató jelöltetését egy feltételhez kötötte: Csak akkor hajlandó elfogadni egyöntetűen J. Kubicát, ha a helyettese nem más, mint J. Prokopec, tehát a régi igazgató lesz. Éz a bizonyos „feltétel“ okozta a további gondokat és bonyodalmakat, amelyek miatt újra Köbölkútra látogattunk. A pedagógiai igazgatóság csak abban az esetben engedélyezhette az egykori igazgató helyettessé való kinevezését, ha ezzel az iskola valamennyi pedagógusa egyetért. B. Szilvia ekkor még mindig betegszabadságon volt, V. Medved’ová pedig tudta: ha újra egyedüli ellenzője lesz a döntésnek, csak tovább romlik a közte és kollégái között már amúgy is eléggé elmérgesedett viszony. Mit tehetett? Tartózkodott a szavazástól, hiszen egyetérteni nem tudott - de így legalább azt hitte, nem árt senkinek. Nem így történt. Az egyetlen tartózkodó szavazat miatt a pedagógiai igazgatóságnak ismételten belső pályázatot kellett meghirdetnie. Senki sem jelentkezett - nyilván senki nem akart újra szembesülni az iskolatanács elutasításával. így hát az egykori igazgató foglalja el a helyettesi széket. A „tartózkodóval“ szemben a kollégái azóta már foganatosítottak bizonyos intézkedéseket. Pl. megfosztották szakszervezeti bizalmi funkciójától, mivel nem akarták, hogy olyan ember képviselje őket, akinek teljesen más a véleménye, mint a „többségnek“. Másik „renitens“ kolléganőjével együtt figyelmeztették őket arra, hogy óvakodjanak az újabb rendbontástól. És mi történik az iskolában? Minden megy tovább a régi kerékvágásban. Hiszen az új igazgató „jobbkeze“, „helyettese“, az iskola egykori irányítója, továbbra is pont a szükséges mértékű hivatalos hatáskört élvezve vesz részt a vezetésben ... Szabadság/Amerikai Magyar Népszava Helyréig Lapunk november 26-ai számában jelent meg Korcsmáros László: így nem lehet „Csemadokosan“ „Együttélni“! című riportja. Megjelenését követően telefonon kereste fel szerkesztőségünket Ulman István, a riportban megszólaltatott személyek egyike. Kiderült ugyanis, hogy az anyag megszerkesztése során az ő egyes szám első személyben elmondott véleménye sajnálatos módon egybemosódott a riport szerzőjének „narrátori" szövegével, miközben U. I. néhány olyan mondata, amelyet valóban elmondott, kimaradt. A megjelent riport 1. hasábjának utolsó része - a fejezet végéig - tehát a következő formában felel meg a valóságnak: „Én személy szerint nem osztom a járási titkárság instruktorának azon véleményét, amellyel a falusi alapszervezetek elhanyagoltságát próbálta megindokolni. Szerinte a titkárság dolgozói azért nem látogatják rendszeresen a falvakat, mert - idézem - »nincs benzin a szolgálati kocsi ít számára, és bennünket különben sem látnak szívesen az alapszervezetekben. Körleveleket írunk, de azokra sem válaszolnak.» - Azt sem fogadom el hivatkozási alapul, vagy érvként - mert hamis -, hogy az emberek körében egyáltalán nincs érdeklődés a kultúra iránt, és ezért a Csemadokra sincs szükség.“ Ezek tehát Ulman István hiteles szavai. NEM Ő MONDTA VISZONT azt, amit a 2. hasáb 2. bekezdésében neki tulajdonítottunk - idézzük: „Ambrus Ferencet két hónapon keresztül hiába kereste (volna) bárki a hivatalában. Külföldön tartózkodott, ám tudomásom szerint nem a Csemadok és nem is az Együttélés ügyében.“ Ezek a riport szerzőjének, Korcsmáros Lászlónak a megállapításai. Ezúton kérjük Ulman István, Korcsmáros László és az olvasók szíves elnézését. A szerkesztőség nevében: Vass Gyula rovatvezető SZÁZ ILDIKÓ Hogyan választottak igazgatóhelyettest Köbölkúton? Méretre szabott törvények
