Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)

1991-12-31 / 264. szám

1991. december 31. Szabad ÚJSÁG ZSAKBAMACSKAS VENDEGOLDAL Mottó: Olyanok a kecskerímek, mint ahogy a kecske ri: mekk' Száz sornak is egy a vége, mondják, menjek a fenébe, unalmas a száz sor, ne írjak már máskor. Juszt is írok, fityiszt nektek, engem biz' el nem kergettek, rajtam nem fog szitok, átok, továbbra is sziporkázók. Zöldpaprika és köpönyegforgatás Nekem Meciar mindig gyanús volt. de a leggyanúsabbá akkor vált, amikor megtudtam róla, hogy üzemi jogász­kodása idején tízóraira rendszerint há­rom zsömlét fogyasztott el együltében, paradicsom, liptói túró és paprika kí­séretében. Egykori kollégája, (mellé­kesen egy szőrösszívű volt apparat­­csik), akitől ezt az információt szerez­tem. semmi gyanúsat nem látott eb­ben a tízórai-ügyben. De nem így egy sokat próbált hatvannyolcas! En nyomban tudtam, miről van szó: Me­ciar nem véletlenül ette ezt a sokat­mondó összetételű tízórait. Vegyük csak sorra: három zsömle, mint három a magyar igazság. Piros paradicsom, fehér liptói túró, zöldpaprika - meg­kaptuk a magyar zászló színeit. Me­ciar tehát magyarpárti érzületeit élte ki tizóraizás közben Most valaki azt vet­hetné ellen, hogy a liptói, nemzeti hovatartozása mián, kilóg a sorból. Ezen, mint sokat próbált hatvannyol­cas. aki tudja, mi fán terem a konspirá­ció, csak vérfagylalóan mosolyogha­tok. (Nem is tudok másképp.) A liptói az ellenség megtévesztésére szolgált. Hogy most ezen ismeretek birtokában szeretni fogom-e Meőiart, azt majd 1 a mindenkori politikai konstelláció dönti el. Elgondolkoztató azonban a ma­gyarpárti érzelmeket kifejező táplálék további sorsa: bekebelezése, salako­­sítása, a továbbiakról már nem is szólva. Hja, egy politikus sok minden­re rákényszerül. A köpönyegforgatás pedig, mint ezt már számtalanszor bebizonyítottam, jellegzetesen ma­gyar tulajdonság. Duray Miklós, Ján Őarnogursky, Jozef MarkuS és Duka-Zólyomi Árpád tízóraijának összetételéről most gyűj­töm az információkat. Vizsgálódásaim eredményeit következő heti elkötele­zett acsargásaimban közlöm Szilveszteri vendégünk: az Új Szó A VENDÉG (baját el)LÁTÓ: Vojtek Katalin Szilveszteri oldalunkon az Új Szó munkatársai szerepelnek. Hogy kik, találja el a kedves Olvasó. Érdemes találgatni, mert a sikeres megfejtők között szerkesztősé­günk zsákbamacskát sorsol ki. Beküldési határidő: 1992. január 15-e. Kultúra es pocegodor A múltkor, hogy a korán támadt est sötétjében hazafelé ballagva épp azon gondolkodtam, milyen megközelítésből magyarázzam meg a honi nézőknek, hogyan értelmezzék a budapesti tévé „Főzőcske okosan: mit tegyünk a maradékkal?" című, nemrég sugárzott műsorát, hirtelen iszo­nyatos gyorsasággal zuhanni kezdtem lefelé. Még annyi időm sem maradt, hogy segítségért ki­áltsak, amikor a lábam földet ért. Dehogy földet! Valami nyúlós, ta­­padós, poshadt közegben talál­tam magam, mindenütt orrfacsaró bűz terjengett. „Üdvözlünk a honi kultúra berkeiben!“ - süvöltötte felém valaki és máris karon ra­gadtak ismeretlen kezek, húzva beljebb a sötétbe. Távolabb, ahol halvány köd derengett, emberek beszélgettek. Mintha csak rám vártak volna, mert amint közel értem hozzájuk, megszólalt egy hang: „Végre megjött. Kezdhet­jük!“ És megkezdődött az iszap­­birkózás. Egymás után felismertem a mocsárban mozgó, egymást alábuktatni igyekvő alakokat. A ki­vételt képező békés kevesek né­melyike csak dagonyászott, volt, aki a bütykeit áztatta, de olyan is •akadt, aki szájvíznek használta a poshadt, bűzlő, iszapos löttyöt. Ott volt az egész komáromi szín­ház súgóstul, Pék Zoliék a tévé­ből, Grendel Lajos vezetésével minden szlovákiai magyar író és költő, az egész Együttélés, MKDM és FMK, mint vendég pe­dig az „István, a király" egész szereplőgárdája. Nem tetszett a dolog, el akartam menni, de nem engedtek. Erős karok ragadtak meg, s amikor már kilencedszer buktat­ták fejemet a víz alá, belémnyilallt az iszonyat: ki magyarázza meg ezentúl a honi nézőnek, mit látott a „Főzőcske okosan“ című mű­sort nézve!? Istenem, a jövő hé­ten az uborkasavanyításról lesz benne szó! Micsoda téma! Nem!!! Ilyen veszteség nem érheti a la­pot, az olvasókat, a tévénézőket, az egész univerzumot! Egyszerre csodálatos erő költözött belém, egyetlen mozdulattal kiszabadí­tottam magam kínzóim karmai kö­zül. Most itt vagyok a szobámban, egy jó meleg fürdő után, pokrócba csavarva, forró teát kortyolgatva nézem a tévét, a „Főzőcskét". Mégis csodás az élet! Rendhagyó találkozás az aforizmával Nem szokásom kollégát meginterjúvolni, de Szűcs Béla kollégának is rendhagyó, ö ugyanis szinkópás újságíró, nála a kihagyás húsz évig tartott. Szűcs Béla otthonában fogadott. Jellegzetes agglegény-interiór. A pedánsan rendetlen szoba zsúfolásig van könyvekkel, a szőnyegen néhány összetört női szív hever. A plafonon érdekes abszt­rakt mű, két hatalmas lábnyom látható. • Igazán eredeti műalkotás az ott a plafonon. Mirónak nézem, vagy talán Vasarely?- Nem, egyik sem. Sajnos, maga a műalkotás nem került fel a plafonra, ahogy szerettem volna. Alkotás közben ugyanis, ahogy itt az íróasztalom mellett gondolkodom, gyakran meredek a plafonra és szerettem volna, ha ilyenkor valami színes képen akadna meg a szemem. A kép feltevése azonban nehézségekbe ütközött, végül a mester már a plafo­non próbálkozott, onnan ered az a két hatalmas lábnyom. Szerencsétlenségére a képpel együtt le­zuhant, állítólag jelenleg is kórházban ápolják. • Szóval egy kis szakmai baleset. Ahogy elné­zem ezt a rengeteg könyvet, csupa aforizmagyűjte­ményt látok, ráadásul nemcsak magyarul írottakat, hanem különböző nyelvűeket, Hát te ilyen poliglott vagy, Béla bátyám?- Ezeket hatvannyolcas bajtársaim küldözgették szerte a nagyvilágból, ahová szétszóródtak. Az egyik például Ausztráliában csinált karriert, mint báránygyapjú-ollózó, ebben volt gyakorlata, ideha­za újságíróként is rengeteget ollózott, ebben szinte mesteremnek tekintem. A tőle kapott könyv pápua nyelven Íródott, de van busman és kokinkínai aforiz­­magyüjteményem is. • Tehát te pápuául és kokinkínaiul is olvasol?- Nem, olvasni nem tudom ezeket a könyveket, csak nézegetem őket, igyekszem kitalálni, mit je­lenthetnek az egyes mondatok, így születnek az aforizmáim. • No de a magyarul írottakat olvasod is, nemde?- Igen, de ezek is főleg fordítások, GB. Shaw, Montaigne, de la Mettrie, Oscar Wilde híres mondá­sai. Ezeket modernizálom, csiszolgatom-farigcsá­­lom, így születnek az eredeti szűcsbélás sziporkák és pattogatott gondolatok, amelyeket a közeljövő­ben „Szűcs Béla válogatott paralogizmái" címen gyűjteményben jelentetek meg, s ezzel egyidőben folytatásokban az Új Szó vasárnapi számában. • Szóval, csak tiszta forrásból, Béla bátyám, ugyebár?- Igen, de a forrást inkább ne áruld el az olvasók­nak, hadd higgyék, hogy magamtól sziporkázom és pattogok. Inkább elmondanám néhány idegenbe szakadt hatvannyolcas tanulságos és izgalmas kül­földi karrierjét. • Majd máskor, Béla bátyám, most rohannom kell, türelmetlenül vár rám a hazai politikai élet krémje, A-tól Z-ig, őket is meg kell interjúvolnom. Köszönöm a beszélgetést. Micisapka és oktatásügy Akik rendszeresen olvassák cikkeimet, jól tudják, hogy nem szeretem a töltött káposztát. Akik rendszeresen olvassák cikkeimet, azt is tudják, miért. Tisztán oktatásügyi szempont­ból. A töltött káposzta ugyanis, telítettsége révén, nehezíti az agyműködést és ez negatív kihatással van ifjúságunk szel­lemi teljesítőképességére, ahogy ezt a magyarországi felvételik siralmas eredményei is bizonyították. Kedves szü­lök, itt nem segít a siránkozás, holmi igazságtalanságok sunyi felemlegetése! Itt tettekre van szükség! Le a töltött káposztá­val! Tudom, hogy ezért Liba úr, a Nyitrai Pedagógiai Főis­kola teljhatalmú dékánja, aki engem meghitten ismer, csak eddig nem tud róla, holott bi­zalmas információim vannak arról, hogy ő is rendszeresen olvassa cikkeimet, majd KRIPTOKOMMUNISTÁNAK BÉLYEGEZ ENGEM De ez nekem kófic. Hogy ki a kriptokommunista, hadd ne beszéljek róla. Mindenesetre engem ez nem rettent el. Én akkor is kiderítem, mi akadá­lyozza a honi magyar oktatás sikeresebb kimenetelét. A múltkor micisapkában, vil­lanyszerelőnek álcázva pró­báltam bejutni az oktatásügyi miniszter irodájába. A minisz­térium folyosóján HÁROM SÖTÉT ALAK SZEGŐDÖTT NYOMOMBA. Lépcsőn le, lépcsőn föl és ők csak jöttek utánam, leráz­­hatatlanul. A hatodik emeleten elfúló lélegzettel megálltam: jöjjön, aminek jönnie kell! Ak­kor üldözőim közül a legmaga­sabb szorosan mellém lépett és tekintetét arcomba fúrva VÉSZJÓSLÓ HANGON megkérdezte: „Bocsánat, nem tudja, merre van az illem­hely?“ Rekedten suttogtam vissza: „Hát... talán a folyosó végén, általában ott szokott lenni.“ Erre mindhárman szót­lanul megfordultak és sietve távoztak a folyosó túlsó vége felé. Ez az érthetetlen (vagy inkább sötéten gyanús) inci­dens olyannyira megrázott, hogy jövetelem eredeti céljáról teljesen megfeledkezve egye­nesen hazamentem. DE NEM ADOM FEL! Akik rendszeresen olvassák cikkeimet, rövidesen meggyő­ződhetnek róla. Addig is: le a töltött káposztával! Mi lesz a libamájjal? Ma lesz a Café Politicus­­ban a politikusok és újság­írók Vacsorázzunk együtt, mi, akik számítunk valamit elnevezésű, népszerű liba­májas rendezvénye. Engem is meghívtak, amin egyálta­lán nem csodálkozom, de azért jó lesz vigyázni. Még egy gyors főpróba a tükör előtt: 1. számú, protokolláris, fültöl-fülig mosoly 2. számú mosoly - min­dentől el vagyok ragadtatva 3. számú mosoly - szeré­nyen öntudatos 4. számú mosoly - ki­sebbségi Stimmel, mehetünk. II. Az 1. számútól már száj­­zuggörcsöt kaptam, bedo­bom a 4. számút, lazításul. No nézd csak, hogy vonul ez az izé, ez a Z„ még csak nem is mosolyog! Hja, ő nem kisebbségi! De most rám néz! Most! (1. számú mosoly) Nem viszonozza, elnéz a fe­jem felett. Micsoda hólyag! A. kezet fogott velem, Z-vel pedig nem. Óriási! De csitt, fanfárok jelzik Vladimír Meciar érkezését. Meciar MEGSZÓLÍT EN­GEM: „ön itt?“ Én: Igenis, pardon, itt bá­torkodom szerénykedni, alá­zatos szolgája, méltóságos uram. A kisebbségnek is kell egy kis hely a nap, akarom mondani, a luszter alatt, ha már idevetett a sors keze, itt élned s halnod kell, ugyebár, he-he-he. Meciar: „Helyes. Mi na­gyon szeretjük a kisebbsége­ket. Minél kisebbek, annál jobban szeretjük őket. Mi az egészen kicsi kisebbségeket szeretjük." Meciar az egye­dül rá jellemző energikus ha­tározottsággal, barátságosan a vállamra csap. Nekitánto­­rodom a libamájas tállal ér­kező pincérnek. Libamáj le, Meciar el. Z: Ezek a kisebbségiek mindig összekutyulnak vala­mit! Most mi lesz a liba­májjal!? Négykézlábra ereszkedve összeszedegetem a szétgu­rult libamájakat a szőnyegről és mindenkinek teszek egyet-egyet a tányérjára. Persze, előzőleg lefújom, zsebkendőmmel megpucol­­gatom mindegyiket. Kemény magyar daccal, öntudatosan. Hadd lássák, hogy a kisebb­ség is hasznossá tudja tenni magát!

Next

/
Oldalképek
Tartalom