Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-23 / 260. szám
II. 1991. december 23. CSERHÁTI JÓZSEF püspök Karácsony üzenete Karácsonykor a magyar népnek, a nemzetnek meg kell kérdeznie önmagától: mitől szabadultunk meg, vagy mire szabadultunk fel? Az ország nagy élménye kétségtelenül a szabadság. Kérdés, helyesen fogjuk-e fel, tudunk-e élni vele? A keresztény megváltás ünnepe a karácsony, a bűnnek, a rossznak, kiszolgáltatottságunk feloldásának ünnepe. A pápa ismételten hangsúlyozta nálunk is, mint Lengyelországban és mindenütt, ahol eddig járt, hogy meg kell térnünk, új kezdéssel új életkedvet kell teremteni, új örömök forrását kell megindítani saját magunkban. Új öröm akkor lesz bennünk, ha nem a magunkéi leszünk, hanem egymáséi, az odaadás, a lemondás örömében élünk. Ez a karácsony! Isten Fia jött el hozzánk, értünk adta önmagát. A másik ember felfedezése, isteni megpecsételése, jóváhagyása: ez a keresztény-lényeg. Minél jobban a másiké leszünk, annál jobban felszabadulunk egymás számára, és annál boldogabbak lehetünk. Ez az új értékvilág, amit fel kellene fedeznünk, és meg kellene találnunk. így is meg szoktuk fogalmazni: mindent közösségivé kell tenni! Az örömöket, a bajokat, a nehézségeket, a megpróbáltatásokat mindannyiunk elé feladatként kell állítani. Ez legyen a kereszténység, de a magyarság terve is: a közösség felfedezése a több emberi akarásában. Az igazi kultúra, a humanizmus, a civilizáció fejlődésében új értékvilág akkor honosodik meg, ha saját magunkról is le tudunk mondani. A karácsony üzenete ezt jelenti: Emmanuel, Isten velünk. Tehát a pápától hirdetett önépítés feladata új kezdés a megbocsájtásban, új egymásra találás a közösségi értékek megbecsülésében. Felelősség és szolidaritás: e kettőben van minden. Felelősséget kell vállalni egymásért, és szolidárisán, testvériségben kell élnünk, ekkor lesz új emberteremtési lehetőség a kezünkben. A karácsony új ember teremtését jelenti. Betlehemben új ember lépett a színre. A kereszténység ezzel az ígérettel indult el: a közösségre téve a hangsúlyt. Ez az a bizonyos másság. Ezt kell újra felfedezni, felismerni és ebből kell új értékrendet kovácsolni. Ez az értékrend a kicsinyek felfedezését, az elhagyatottak, a kifosztottak, a kisemmizettek értékrendjét jelenti. Ez az új stílus: új megfogalmazásban hozzuk az örökkévalót, azt, hogy mi többre vagyunk teremtve, mint amit a természet hirdet. Transzcendentális világba kell lépnünk. Ettől visszhangzott az utolsó két év magyar történelme, a nagy átalakulás és felszabadulás időszaka. De vajon mitől szabadultunk meg? Az önkénytől, a mások zsarnokságától. Az emberi brutalitásnak voltunk kiszol-Sinko Verőn: Angyali üdvözlet gáltatva. És most mire szabadultunk fel? A kölcsönös megismerésre, elismerésre, egyftiás felemelésére. Testvériségbe kell tömörülnünk, arra szabadultunk fel, hogy emberi közösséggé alakuljunk. Ennek új élménnyé, új átéléssé kell válnia. Hogy milyen nehéz erre rátalálni, mutatja az a vergődés, amiben nap nap után vagyunk. Ez az önzés, a magunknak való élés, a másokról való megfeledkezés hínárja. A legnehezebb saját magunktól megszabadulni. Amilyen mértékben közösségiek tudunk lenni, oly mértékben leszünk boldogok. A fejlődés gondolatát nem szabad kihagynunk. Miben is áll ez a fejlődés? Nem másban, minthogy egymás felé haladunk, egymásért leszünk. Ez az új értékrend: egymás felfedezése, egymás nagyrabecsülése. Fejlődés a tökéletesebb, a teljesebb ember felé. Ez a mái emberiség új feladata. Milyen messze vagyunk ettől! Miért nem kerülhettünk előbb ide? Mert visszaéltünk a szabadsággal, tehát a szabadságot kell elsősorban újraértékelni. Mit jelent szabadnak lenni? Először is jelenti a saját magunktól, önzésünktől, anyagiasságunktól, haszonlesésünktől, gyávaságunktól való megszabadulásunkat. Feltámadást jelent tulajdonképpen, kiszabadulást az anyagiasság kötelékéből, a lelkileg megbéklyózott Lázár előhívását a sírból. Ma új feltámadást ünnepel, aki karácsonyt ünnepel, mert átéli, hogy szabad. Ebben az egész újrakezdésben az a nagy kérdés, hogy van-e tervünk az újjászületésre, mások akarunk vagy tudunk-e lenni? Ezekről kell gondolkodnunk. Legalább karácsonykor ne legyünk egyedül, a szívünk ne legyen rideg és hideg. Ha a másik embert átkarolva, együtt tudunk menetelni tovább, szívünkbe költözik a melegség. Karácsony tehát vállalkozást jelent, annak vállalását, hogy a szívünk egymásért élesebben, hangosabban, értelmesebben dobogjon. A karácsony evangéliumi értelme a szövetség: Isten szövetsége az emberekkel. A jóság szövetsége, az igazság, az igazságosság szövetsége, a béke szövetsége, a Teremtő és teremtmény közötti szövetség, és ugyanakkor mindezeknek szövetsége is egymással. Ez a karácsony új szövetség ünneplése, ha vele új életstílus kezdődik. Karácsony azt üzeni tehát: van megbocsájtás, van új életkezdés a régi dolgok elhalásával, van új elindulás. Hogy mindezeket elérjük, fel kell adni önmagunkat. Ezt nem akarjuk megérteni. Le kell mondani saját magunkról: ez az új áldozatvállalás. Isten azért lett emberré, imádkozták már a középkorban és még régebben, hogy mi istenivé váljunk, vagyis fel tudjuk adni kényszerű földi emberségünket. Áldozat és lemondás nélkül az emberi élet értelmetlen, önzéssé fajul, amelynek háborúskodás, ellenségeskedés, szembenállás, kizsákmányolás a vége. Ezt láttuk az elmúlt rendszerben, amikor szabadok akartunk lenni, de a szabadságunkból visszaélés lett. Nem egymás javára, hanem egymás kárára vallottuk azt, hogy szabadok vagyunk. Hogyan volt lehetséges, hogy az a rendszer, amelyik a felszabadítás jegyében indult, a társadalom fojtogatásában és kifosztásában végződött? Mert az ember arra lett kárhoztatva, hogy a rendszerért legyen, a rendszer volt a döntő, nem az ember. De már megszabadultunk a rabszolgaságba kényszerítő „felszabadulástól”. Karácsony most azt üzeni nekünk: legyünk előbb másoké, akkor önmagunké is lehetünk. „Hallgassatok most a szóra Nagy örömöt hirdetek. Ma a világ Megváltója Jézus Krisztus született”. Kedenc gyermekkori indiánregényeim írója, Kari May piedsta verse a Karácsony című megindító önéletrajzi konfesszióban szerepel. Édesapámtól kaptam 1957 karácsonyára é becses könyvet, régi edícióban, akkor, amikor „May Károly” tiltva volt a magyar gyerekek számára. Most, apám halála után tizenkét esztendővel újra a kezembe került. A kalandos életű, börtönt is megtapasztalt írót az idézett vers indította el az alkotás rögös útján. Megnyert vele egy tehetségkutató pályázatot. A kis gimnazista harmatos,teijedelmes, tehetséges költeményének utolsó szakaszát érzem ma is különösen aktuálisnak:„NEKED IS szól, szól valóban az öröm, mit hirdtetek. Ma a világ MEGVÁLTÓJA JÉZUS KRISZTUS született... Neked, aki a verset olvasod. Tehát mindenkinek! PÓSA ZOLTÁN Együtt kell ünnepelnünk a Karácsonyt. Ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy 1956 novemberében, amikor a debreceni posta előtt csaptak össze benzinpalackkal „fölfegyverzett” forradalmárok az orosz tankokkal, levonultunk az óvóhelyre. Mesébe illő, grundudvaros, rejtett folyosókkal aládúcolt, hátsó udvaros hatalmas házunk volt. A Piac (Vörös Hadsereg) és a Hatvan utca sarkán lévő első, óriási udvaron már nem lehetett átvonulni, ’’lőttek”, így a belső, vi-Az ünnep lágítóudvaron keresztüljutottunk át, több lesötétített lakáson végigaraszolva, a belső kisudvarból a „Nagypincébe”. Mondanom sem kell, mi, gyerekek borzasztóan élveztük a bújócskát. Azt hittük, hogy ez is olyan játék, amit akkor hagyhatunk abba, amikor akarunk. De a kivilágított pincében, mindannyian elcsöndesedtünk. A lócákon sorban ülő szüleinken, Becsky bácsin, Balogh fényképész bácsin, Várhalmi nénin, Neumann nénin, Varga apukán láttuk, hogy felnőtt létükre szoronganak. És azt is megértettük, hogy bennünket féltenek. És tudják, hogy a palackokkal, értünk harcolók csatája reménytelen... De aztán beszélgetni kezdtek. És szép lassan oldódott a félelem. Egy régimódi, óriási debreceni bérház tizenkét családja összebarátkozott. Amikor abbamaradt a lövöldözés, a folyosón lakó izraelita hitközségi tanító, Stem József, „Stern bácsi”, és a felesége, Margit néni, behívott bennünket. S aztán meghívtak minket hanukára, mi pedig őket karácsonyra... Látszólag apró dolog. Olyan fél órácskát töltöttünk mi is az idős házaspárnál, ők se többet nálunk, de életre szóló élmény volt. A titokzatos menóra számunkra vált kedves, karácsonyi gyertyával egyenértékű virrasztólángok edényévé. S nekik is tetszett a mi ádventi koszorúnk, s a karácsonyfánk. A közös gond összehozta az elidegenedettségre „predesztinált” városi ház lakóit. És iszonyú nagy traumát okozott mindenkinek, amikor egy hagyományellenes, ostoba kor városfejlesztési politikája leromboltatta 1973 januárjában a Piac utcai patinás házakat a páratlan oldalon a Bika szállodáig. Most két hófehér betonszörnyeteg áll azon a helyen, ahol szülőházam, s a szomszédos, otthonos épületek voltak megtalálhatóak. Stem bácsiék alig egy évvel élték túl a „békebeli házrobbantást”. Mindannyiunkban űrt hagyott a palota, a „grund” eltűnése. De annak az ötvenhatos pincei feketén derűs reménykedő és reményteli szeánsznak, a közös Krisztus-Messiás (a szó ugyanazt jelenti: Christos görögül, Messiah héberül Megváltót) várásnak minden pillanatát őrizzük. így, minden ádventi időszakban, elhúnyt szüléimén, a ház lakóin-barátaimon kívül erre a néhány estre is emlékezem. Az abszurd létezés szüneteinek komor idilljére. Hiszen tudtuk mi, nyolc-, tíz-, hatéves suttyók is, mit jelentett később az, hogy a szabadságharc elveszett. S iszonyú, véres megtorlás jött. És mégis... Azt sem tartom véletlennek, hogy most került kezembe May Károly ökumenikus szeretetverse. NEKED IS SZÓL, SZÓL VALÓBAN. Mindenkinek, aki meglátja az ádventi koszorú, a menóra gyertyáit. Akinek van füle és hallja a karácsonyi csöngettyű üzenetét. Eljött és eljő a Megváltó. És újra találkozunk mindenkivel, akit szeretünk.
