Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-19 / 257. szám
1991. december 19. 5 Szabad UJSAO ___________ A szövetkezetek túlélik A mezőgazdaság privatizálása? Dehogy! Mostanság, amikor földműves-szövetkezeteink olyannyira bajban vannak, amikor valóban sok helyütt az a kérdés, meddig lesz még közös a közös, mind gyakrabban terjednek olyan hirek. hogy most aztán már igazán nincs tovább, végük a szövetkezeteknek. A közelmúltban például egyes „jól informált" egyének szájából kelt szárnyra a hír, hogy Dél- Szlovákia sem kivétel, ott is halálra vannak ítélve a mezőgazdasági üzemek. Hogy a magyarlakta vidékeken is komolyan veszélyeztetett a földműves-szövetkezetek és az állami gazdaságok jövője. S amikor a Komáromi járás került szóba, egyenesen vészhelyzetről beszéltek a „beavatottak". Aztán rövid időn belül bebizonyosodott, hogy ez a csoda is csupán három napig tartott. Ugyanis a szóban forgó járásban (is) több mezőgazdasági üzem szinte változások nélkül üzemel, s amint azt a járási székhelyen elmondták, egyáltalán nem kell tartaniuk attól, hogy a magángazdálkodók serege végét veti a közös gazdálkodásnak. Perbetén sincs ez másképpen. Nincs különösebb harc a földekért, bizony mindenki alaposan megfontolja, mire képes, mennyit bír elvégezni, hogyan is áll tulajdonképpen anyagilag. Riportutam során először egy olyan ember monológját rögzítettem, aki szívesen neki is kezdene a gazdálkodásnak, ha... „Az élet egy vándorcirkusz“ Hallgassuk Kecskés Bélát: „Jóember! Hát mondja meg nekem, vajon milyen útra is léptünk? Mert hogy nem a helyesre, az biztos, minden alaposan összekuszálódott! Mi lesz ennek a vége? Az élelmiszer méregdrága, jóval nagyobbak a kiadásaink a villanyáramra, a fűtésre. A többit már nem is sorolom. Minek? Teljesen fölösleges, csak bosszankodik az ember. Higgye el, ötvenhárom éves létemre eddig nem tudtam megspórolni egy kis pénzt. Hogy azon vehetnék - vagy bérelhetnék - mondjuk egy tízhektáros földterületet. Mert én tényleg szívesen csinálnám. De hát miből, ezt tessék nekem megmondani? Szóval úgy tíz hektár, annyi mindenképpen szükséges lenne a megélhetéshez. Mert két-három hektárocskából egy család nem tudja magát eltartani, az biztos. Tessék nekem ezt elhinni! Nem egy, se tíz évet dolgoztam le a mezőgazdaságban. Már gyermekkoromban is elsősorban a mező meg a jószág volt a gondom. Később két testvéremet elvitték katonának, hát nekem kellett eltartani a családot, mivel apám sokat betegeskedett. Higgye el, amit én átéltem, nem kívánom senkinek. Még a legnagyobb ellenségemnek sem! S amikorra végre egy kissé rendeződött volna az életem, megint nehezebbre fordult a dolog. Ne értsen félre, én szintén azt szeretném, hogy demokratikus államban éljünk. De hát ez a demokrácia? Nem hiszem! ... Ha elhiszi, ha nem: nincs még egy talpalatnyi földem sem, nem örököltem ^em a szüleim, sem a nagyszüleim után. Látta a kertben a fóliavázat: az van, semmi több! Vagy hússzor háromméteres. De talán még annyi sincs! Hát most mondja meg nekem, az mennyi hasznot hozhat évente? Nem nehéz kiszámítani. Örülünk, ha a család részére megterem egy kis paprika, paradicsom, meg a levesbe való zöldség. Nagyobb mértékben gazdálkodni? De hát miből? A fiam mondta a múltkor, hogy vegyünk egy tehenet. Teszem azt, még ha ki tudnám is fizetni, de hová tenném? Mit szórok elé nap mint nap? Nincsenek istállóim, raktáraim, tárolóhelyiségeim. Hát hogyan lehet mindezek hiányában komolyabban gazdálkodni? Hiszen a föld éltetője a valódi istállótrágya. Nem pedig a műtrágyák. Sajnos, azok túlzott alkalmazásával nagyon, de nagyon elrontottuk termőföldjeinket. Most már majdnem egy éve betegállományban vagyok. Legutóbb a szövetkezetben dolgoztam gépkezelőként. Munkabaleset következtében a bal alkarom teljesen összeroncsolódott. Nagyon nehezen tudták csak összerakni. Nézze, még mindig benne a vas... Hát igen, a sors, látja, amikor napról napra nehezebb a megélhetés, akkor ér engem is egy ilyen baleset, ötvenkét éves koromig szinte nem voltam orvosnál. Tudja mit? Az élet egy vándorcirkusz, semmi más...! „Ez nem privatizálás“ Kecskés Bélához hasonlóan minden bizonnyal nagyon sokan élnek olyanok Perbetén is, akiknek a legnagyobb gondjuk mostanság: valahogy kihúzni az egyik fizetéstől (netán munkanélküli segélytől) a következőkig, nem pedig az, hogy miképpen is belekezdeni az önálló gazdálkodásba. De vajon hogyan fontolgatnak a módosabb, esetünkben mondjuk azok, akik örököltek bizonyos földterületet? A kérdésre Pinke Miklós polgármester-helyettésnél kerestem a választ. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mivel a helyi szövetkezet a községi hivatalt rendszeresen és pontosan tájékoztatja a földügyek alakulásáról.- Nincs itt veszélyeztetve a szövetkezet jövője egyáltalán. A jelenlegi folyamat végképp nem jelenti a mezőgazdaság privatizálását. Legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan azt „odafent" elképzelték. Rövid summázata alátámasztására az alpolgármester azonnal nyújtja is elém a listát Az - szó, ami szó - eléggé szegényes. Csupán néhány név szerepel rajta, mellettük pedig az igényelt földterületek kiterjedését jelző adatok.- Ez ideig összesen negyvenhét hektárnyi földterületről van szó. S úgy vélem, nagyon sok minden következtethető egy további adatból: ezt a negyvenhét hektárt 36 (!) igénylő között osztottuk szét. A legnagyobb perbetei maszek farmer -17 hektárnyi területével - Jakab Béla. Egy további gazdálkodó öt hektárt méretett ki magának. Megjegyzendő azonban, hogy ó a szülői örökségnek csupán egy bizonyos részét igényelte, s nem kimondottan a mezőgazdasági termelésre összpontosított. Még van egy lakos, aki két hektáron szeretne gazdálkodni, s tulajdonképpen ez minden. A többiek fél hektárt, vagy 30—40 árat kértek vissza. Hivatalosan szerdán vannak ügyfélfogadó órái az albirónak földügyekben. Ilyenkor - mint vallja - általában többen felkeresik őt, mivel az emberek egyszerűen nincsenek tisztában a problémakör számos kérdésével.- Valóban gyakran kopogtatnak nálam, mert a polgárok körében rengeteg dolog nem világos e téren. Meg szeretném említeni, hogy igencsak rendszertelenek a vagyonjogi viszonyok. Mivel 1964-ben megszüntették a telekkönyvek vezetését, a jelenlegi ügyintézés módfelett hosszadalmas. De tessék elhinni, az emberek végképp nem törik össze magukat a földért. Perbetei, földügyekkel kapcsolatos „felmérésem" summázataként, úgy vélem, nyugodtan szolgálhat ez az utóbbi qondolat... a SUSLA BÉLA „Rosszul fekszik a ... A falut, ahová ,,érkezésem vala", zordon hegyek között alapították középkori eleink. Az emberhez mostoha vidéken, a kőszirtes, sekély termőtalajok határán küszködő mindenkori ideszületóket kemény fából faragta a Teremtő. Itt, a Szózat igazságával induct) földi útjára minden lélek:,,Áldjon vagy verjen sors keze, (Itt élned, halnod kell.“ Az évszázados fenyóerdók mellé szálfaegyenes tartású jellemeket, vasmarkú, konok dologtevóket is nevelt az ősi természet. Sajnos, akárcsak az erdő ölnyi törzsű fáit, őket is múlandósággal sújtja a ráérő Idő. ,,A régi öregek“ közül - ahogy Barkán mondják - már csak néhányan élnek. Egyikük a 75 esztendős Vozár Józsi bácsi, akit egy vasárnap délelőtt kerestem fel. Harang kondul. A nagy csöndességben utcára hallik a templomi hálaének. Az égig érő fohászban vezeklő falura a békesség derűje ereszkedik. Az ájtatosság után Józsi bácsi ünneplő viseletét hétköznapi gúnyára váltja, és hozzálát múlhatatlan délutáni teendőinek elvégzéséhez. Az istállóban két jámbor marha várja á „gondviselőjét“. Az örökösen, és immár mindhalálig szénaillatú gazdaember ebben a stilszerú környezetben kezdi mesélni továbbadandó sorstörténetét. ..A faluban apámnak - aki egy időben a bírói tisztet is ellátta - volt a legtöbb földje, amelynek gondjában és áldásában kilenc gyermekével osztozott. Én a negyedik voltam a sorban. Gyermekkoromban ökörlegeltetéssel vették hasznomat. Tizennégy éves voltam, amikor az eke szarvával is meg kellett ismerkednem. A föld olyan vonzerővel bírt, mint egy mágnes: összetartotta a családot. Harminckét éves lettem, amikor a feleségemmel külön, a saját portánkon kezdtünk gazdálkodni. De addig még sok minden történt velem. Békesség és megelégedettség honolt körünkben 1937-ig. Akkor ugyanis berukkoltattak katonának, Jihlavára, ahonnan nyolc hónap múltán, a Felvidék visszacsatolásakor hazaengedtek. Megnősültem, de az esküvőnket követő héten jött a mozgósítás, és újra mennem kellett. Három napon át tartó, pihenő nélküli lovaglás után Erdélyben kötöttünk ki, és az ottani sorstársainkkal együtt, boldogan énekeltük: ..Édes Erdély, itt vagyunk" ... Hazatérve folytattam a gazdálkodást. A földművelésen kívül fakitermeléssel is foglalkoztam, és a Rima-Murány Részvénytársaság megbízásából faszenet fuvaroztam a közeli vashámorokba. Ezzel két évre felmentést kaptam a hadbavonultatás alól. De 1943-ban számomra is megérkezett a SAS behívó: irány Ukrajna... , Az orosz ellentámadás elől sikerült magyar területre menekülnöm, ahol megszöktem az alakulatomtól: civilruhába bújtam és megkezdtem kalandos, de szerencsés végkimenetelü hosszú (haza)bujdosásomat. Szinte elérhetetlennek tűnt a távoli cél: a szülőfalum. .. Puska helyett villával, kapával, fejszével - mikor mi kellett - a vállamon, faluról-falura, tanyáról-tanyára haladtam. Közben német, román és magyar csapatokkal, valamint oroszok által hajtott, magyar foglyokból álló menetoszlopokkal találkoztam. Nemegyszer engem is beparancsoltak a sorba, de a legközelebbi táborhelyen valahogy mindig sikerült kibújnom az újra rabsággal fenyegető veszélyből. Olyan volt ez az egész, mintha én akkor nem is ahhoz a valósághoz tartoztam volna, hanem egy más világ részeként csak úgy, véletlenül keveredtem volna bele a körülöttem zajló eseményekbe. Máig rejtélyes maradt számomra a sokszor csodálatos véletlenek sorozata, amelyeken keresztül a Gondviselés vezette lépteimet... Ezerkilencszáznegyvennégy december huszonnyolcadikén végre hazaértem, de a ,,jóakaróim“ tüstént feladtak a tábori csendőröknek, akik ismét elszakítottak a családomtól. Mint szökevényre a legsúlyosabb büntetés várt, de a halál markából, hihetetlenül izgalmas módon, újfent sikerült kicsúsznom Közben a feleségem, két gyermekünkkel együtt, hat hétig a pincében raboskodva, a krumpli tetején vészelte át a front elvonulását. ... Majd vége lett ennek a rossz emlékű sorscsapásnak is, de a háborút követő békeidők sem hozták meg a hón óhajtott békességet. Szenvedésünk következő stációja lett a kollektivizálás. Apámat - aki földjét szétosztotta a gyermekei között - kuláknak nyilvánították. Elhagyta a falut, és Szepsiben telepedett te. Jómagam megtagadtam a közösbe való belépést, amiért is a helyi bolsevikok mindent elkövettek, hogy ne tudjam folytatni a gazdálkodást. Kiírtak közmunkára, vízhordónak a ,,fúrósokhoz“, vagyis a bányakutatókhoz. Eközben a feleségemet csalással,,beléptették" a szövetkezetbe. Engem próbáltak kényszeríteni, de a bányaüzem, mint megbecsült munkását, már nem engedett vissza. Nyugdíjazásomig ott dolgoztam, felvonókezelőként. Ahogy a háború, nyomorúságos állapotokat hagyva hátra elmúlt, falunk-Fotósarok Utcai zenekarok Krakkóban ban is dicstelen vége lett a közös gazdálkodásnak. A valamikor viruló és rendben tartott határt mára ellepte a dudva, a muhar, és az égig érő gyom között még virágot sem terem az elvadított föld/ Hát itt, ilyen, ugaron hagyott földön akarnak most farmergazdálkodást végez(tet)ni velünk... Lefogadom, hogy - elődeikhez hasonlóan - ezek az újkori reformerek sem kiváncsiak a vidéki valóságra, csak fanatikus módon egy újabb esztelenségbe akarnak belehajszolni bennünket, vagyishát a fiainkat, unokáinkat... így akarják újra ránk bízni a tönkretett (szülö)föld újjáélesztését?!... Úgyhogy én csak azt tudom mondani, hogy akárhonnan és bárhogyan is nézzük, de rosszul fekszik a Deres " - fejezi be mondókáját Józsi bácsi. Szavai végére az elsőként kigyúló csillagok tesznek pontot... Lejegyezte: Korcsmáros László (Vass Gyula felvétele)
