Szabad Újság, 1991. december (1. évfolyam, 242-264. szám)
1991-12-03 / 243. szám
6 1991. december 3. Szabad ÚJSÁG =f Visszhang J— = Hallgattassák meg a vádlott is! A lejáratásnak, megalázásnak többféle módja van. Az egyik ezek közül a Korcsmáros László által választott újságcikk (Ne középiskolás fokon!, Szabad Újság, 1991. október 22.; így nem lehet „Csemadokosan” „Együttélni”!, 1991. november 26.). Ezekben ő, engem megkerülve, elfogultan, tényeket megmásítva igyekszik személyemet bemocskolni. Teheti ezt sikerrel, mert újságjába azt ír le, amit akar. A tényékhez, a másodszor is a fejemre szórt vádakhoz: L A cikkben megszólaltatott Ulman István, a Csemadok Területi Választmányának elnöke az írás megjelenése után engem telefonon felkeresve elmondta, nem azt mondta és nem úgy, ahogy azt Korcsmáros László leírta, megmásítva ezzel az ő kijelentéseit. 2. A Csemadok háza táján nem volt ellenőrző bizottság az elmúlt időben. Azt azonban nem én döntöttem el, hogy ez így lesz. 3. A gazdasági dolgozónk nagyon komoly családi okai miatt maradt távol a választmányi ülésről, így én olvastam fel a nem „tömör”, hanem alapos, becsületesen elkészített beszámolóját. Azt, hogy én olvasom fel, a Területi Választmány Elnöksége elé vittem az ülés előkészítése során, ahol egyetlen javaslat vagy kérés sem hangzott el, hogy ezt másképpen csináljuk. 4. Rozsnyón a Csemadokban van jegyzőkönyvírás és vannak határozatok is. 5. Kolléganőim nem hónapokkal ezelőtt adták be a felmondásukat. Az instruktorunk szeptember 6-án jelentette be távozási szándékát az elnökség ülésén, ahol én is jelen voltam. Olyan magánvállalathoz mehet dolgozni, ahol a Csemadokban kapott fizetés dupláját kapja meg. A gazdasági ügyekkel foglalkozó munkatársnőnk két kisgyermek mellett nehezen végezte itteni munkáját. Két hete jelentette be távozási szándékát, s szólt egy magánvállalkozó által neki felkínált állásról, ahol nem havi 1896 koronát fog kapni havi bérként, mint a Csemadokban. 6. Rozsnyón a Területi Választmány ülésén felszólalt Máté László, a Csemadok Országos Választmányának titkára is. Korcsmáros László minden utánakérdezés nélkül reprodukálja kijelentését, miszerint a gombaszögi tájház építésének leállítása az én önkényességemnek köszönhető. Ez nem igaz. Egy testületi döntés született erről Rozsnyón 1990 januárjában egy nagyon komoly szakmai vélemény elhangzása után (Makovecz Imrére hallgattunk akkor, aki megnézte Gombaszögöt). Akkori cselekedetünket elsősorban környezet- és tájvédelmi szempontok vezérelték. Az, hogy most az Országos Választmánynak nincs pénze az átdolgozott tervdokumentációra, tény. De 1990 nyarán az OV három felelős dolgozója nekem és Ulman Istvánnak megígérte, hogy a központ állja a módosított terv költségeit. 7. A Csemadok Rozsnyói Területi Választmánya Elnökségének nem jelentett nagy gondot a Magyarországról kapott újságszállítmány. Több mint két hónapon át a titkárság dolgozói viselték ennek terhét, de örültek, hogy nagyon sok emberhez tudnak nagyon olcsón eljuttatni 3—4 hónapos magyarországi hetilapot, folyóiratot. Történt ez abban az időszakban, amikor a területi titkárság legkomolyabb rendezvényei zajlottak. Olyanok, amelyekre pénz is kell. A Csemadoknak pedig nincs pénze. Béreket kapunk és üzemeltetik a szolgálati gépkocsinkat. Azzal gazdálkodhatunk, amit a tagdíjakból be tudunk szedni. És a kultúra, a közművelődés ráfizetéses. Az előadó, szereplő — hazai, külföldi — nagyon drága. Örültünk a régi folyóiratoknak, amit nagyon sok helyre juttattunk el, sokszor ingyen is átadva azokat az érdeklődőknek. Örültünk, mert falvainkra olyat vittünk, amihez ott nehezen jutottak hozzá az elmúlt években és örültünk a pár korona hasznunknak is, mert így kicsit kevesebbet fájt a fejünk rendezvényeink anyagi biztosítását illetően. S az emberek nagyon szívesen adták oda a pár koronát a magyarországi újságért. Korcsmáros László rágalomözöne e témánál is tart: hazugság, hogy én bárkitől is utólag megváltó levelet kértem volna. Semmi szükségem erre. Az újságterjesztésről pontos nyilvántartást és kimutatást vezettünk, amit bármikor elő tudunk venni. Tiszta ebben az ügyben is a lelkiismeretem(-tünk). 8. Ami a helyi Együttélést illeti, és a titkárt, aki ügyeivel próbált szinte kezdőként foglalkozni az elmúlt három hónapban Rozsnyón: nagyon könnyű bölcsnek és okosnak lenni egy közömbös vidéken, egy, még mindig csak szerveződő, sokak által támadott, megalázott mozgalom ügyében, és tenni ezt úgy, hogy az ideges kérdező, kacifántos kérdéseivel letaglózni igyekszik riportalanyát, aki rövid időn belül megutálja a pillanatot, amikor ilyen kérdező mellé leült. Kiegészítés, mely nélkül lehet a kép hiányos és érthetetlen Hibát követtem el, amikor november elején kézhez kapva Korcsmáros László első, engem érintő cikkét, írására tételesen nem válaszoltam. Akkor nem fogtam fel (éberségemet gyengítette, hogy egy normális világban töltöttem el egy hónapot), hogy itt ellenem egy komoly lejáratási, bemocskolási kampány indult. Persze távollétemben, ahogy ez ilyen esetekben „jobb helyeken” szokás. Egy-két kívülállóra is hallgattam akkor, akik érezték a cikkben a szándékos rosszindulatot, s mástól, elsősorban szervezeteimtől várták el a kiálló reagálást. Ez nem történt meg. Pedig én nekik kész voltam és vagyok elszámolni cselekedeteimmel. Melyekért, úgy érzem, nem kell szégyenkeznem, s melyeket bármikor vállalok. Korcsmáros László nincs kibékülve velem. Még a családjában okozott konfliktusokkal is vádol. Igaztalanul. Jogtalanul. De ez kettőnkre tartozik, és nekünk kellene megoldanunk ezt a kérdést. Az azonban, hogy ennek hatására is, és — ami nagyon szomorú — egy-két ember biztatására homlokegyenest nekem szalad, már egy közösség ügye is. Vagy kellene, hogy legyen, hiszen majd két éve hivatalosan is egy helyi kis társadalom élére álltam. Vállalva ezzel mindazt, ami Rozsnyón és környékén az itteni magyarság egyedüli műhelyében, intézményében — a Csemadok titkárságán — érhet. Tudtam, hogy a cselekvésben, a dolgok legtöbbjében egyedül leszek, hogy nagyon lassan fog menni a csapatépítés. Tudtam, hogy olyan helyen vállalom a faltörő kos szerepét, ahol nagyon-nagyon kevés ember tud, mer és akar tenni. Tudtam, hogy egy új és új kihívásokkal teli világban kell majd nap mint nap megküzdenem. Egy szellemileg és gazdaságilag szerény vidéken tettem ezt az elmúlt időben. Tettem azt lelkiismeretem szerint becsülettel, őszintén, emberszeretettel. Olykor úgy tűnik számomra, hiba volt mindezt nem harsányan, világgá kürtölve, állandóan büszkélkedve csinálni — de ez már nem én lettem volna. Ám hiszem: aki a közelemben volt ez alatt az idő alatt, s látta közelről, mit csinálok, csinálunk, az halkan engem igazol (bár sose éreztem, hogy szükségem volna az ilyen bizonygatásra). Tudom, hogy az újságírónak sztori kell, amit jól meg lehet lovagolni. Amihez nem is kell sok tény, amihez nem kell a dolgok mögé is benézni. Elég egy kicsit tudni valamit, aztán az íróasztal mellett ki lehet a dolgot színezni, a saját szájunk Ize szerint alakítgatni. Korcsmáros László így járt el most is Rozsnyón, így gyűjtött anyagot a Csemadok és az Együttélés házatáján. Tette ezt felzaklatott, indulatos módon, ideges hangulatot teremtve maga körül, párbeszédre alkalmatlan, sokszor dogmatikus véleménynyilvánításaival. Magasztos célt tűzött maga elé ebben az értékvesztett, zavaros, bizonytalan világban: rendet teremt szűkebb hazájában. Elbújva „kultúrmunkások és Csemadok dolgozók” mögé, az igazság egyedüli felkent apostolaként. S kezdi ő mindezt azzal, hogy az elöl állót hátba szúija — megírja első lejárató cikkét, amikor a főszereplő hosszú időre messzire távozik. Teszi pedig ezt egy olyan ember, aki hosszú idő óta nincs a színen. Egy olyan ember, aki tudja — mert le is írja —, hogy szellemi vezérekre van szükség, meg értelmiség nélkül van a vidék, s hasonló keservesen igaz dolgokat. S ilyen korban, s ilyen helyen ez az ember mégis elbújik. S rejtekhelyéről szórja a bombáit, lövi nyilait, hogy aztán odahagyva a csatamező jól felkavart porát, jó mélyre elássa magát. Volt-nincs. Korcsmáros László szép, csendes, kis hegyi falujában szövi álmait már hosszú ideje. Ha nagyon szorít a cipő, leadja kötelező penzumát a lapjának, majd ismét elrejtőzik. Mikor időnként előjön, akkor szembekerül a bizony kegyetlen valósággal (mert sokakhoz hasonlóan mi sem az ilyen jelent vártuk a „bársonyos forradalom” napjaiban), amit nem volt és nem képes elviselni, magában feldolgozni. Szerencséjére, itt vagyok a közelében. A mindennapi taposómalomban. Ott, ahol naponta érnek kihívások az állandó ütközések közben, s ahol sajnos, időnként kompromisszumokat kell kötni — a sokszor csak látszólagos — haladás érdekében. Ahol kínlódva kell keresni a lehetőségeket s nagyon akarni a jót — miközben minden oldalról a mocsárba húz az érdektelenség, közömbösség, kiábrándultság. Ilyen társadalmilag és emberileg behatárolt világban egy „okos” újság-írónak mi sem könnyebb annál, hogy akár hibák, tévedések, vétkek garmadáját mutassa fel nagy tényfeltáróként, igazságszolgáltatóként. Korcsmáros László azonban emberileg és erkölcsileg sem tehet ilyet ezen a vidéken. Az ő, a szülőföldjén történtekhez való hozzáállásával ehhez semmilyen jogot nem szerzett, ő az elmúlt két évben figyelemre sem méltatta az általa bírált szervezetek tevékenységét. Mint egy újság tudósítója, az ebből eredő kötelességeit sem teljesítette. Nem ismeri azt, amiről ír. Tudom, hogy vidékünkön két ember van, aki nagyon egyenesen, nyíltan mert vállalni dolgokat az elmúlt években. Ezért ajánlottam Korcsmáros Lászlónak, hogy hívja össze az érintetteket, és beszéljük meg a dolgainkat. S ha erről írásnak kell születnie, akkor kérjünk meg egy kívülálló harmadikat: szóljon ügyeinkről, ő azonban teljesen zavarodott állapotban erre felelni sem tudott, csak azt hangoztatta, hogy neki az én kurta reagálásom után valamit írnia kell, mert kidobják az újságtól. Megírta. Másodszor is. Jó alaposan földbe taposva engem. AMBRUS FERENC Rozsnyó, 1991. november 29. JJSrúdy Gyula Budapest vőlegényének nevezte a városért élő-haló, szépíté- M\.séért oly sokat tevő Podmaniczjky Frigyes bárót. Napjainkban díjat neveztek el róla, az kapja, aki szívügyének tekinti a magyar jőváros fejlesztését, műemlékeinek óvását. Szívem szerint Lehel Zsoltot Pozsony vőlegényének nevezném, habár sokmindenben különbözik a boldogult „pepita bárótól”. Mert igaz ugyan, hogy Podmaniczkyt is sok gáncs érte annak idején nagyratörő elképzeléseiért, azt azonban álmában sem gondolhatta volna, hogy lesznek idők, amikor a városszépítés-védés szinte a hatalom ellen irányuló merényletnek számít és szélmalomharcot folytat az, aki egy-egy műemlék védelmében szót emel Podmaniczkynek befolyása és nagyhatalmú pártfogói voltak, Lehel Zsolt egyikkel sem dicsekedhet. Podmaniczkynek a virágzásnak indult Budapest sorra kínálta a megvalósításra váró nagy lehetőségeket, Lehel Zsoltnak a lerobbant Pozsonyban ilyesmire esélye sincs, csak vágyálmai lehetnek. Podmaniczky agglegény volt és szabadon élhetett szenvedélyének, Lehel Zsolt öt gyerek apja. És sorolhatnánk tovább a különbségeket, de nem ez a lényeg: mert egyben, a városuk iránti féltő és cselekvő szeretetben tökéletesen azonosak. Nem tudom, van-e egyáltalán díj Pozsonyban ilyen emberek számára. A budapesti Rákóczi Szövetség mindenesetre felfigyelt Lehel Zsolt tevékenységére és emlékéremmel jutalmazza. • Meglepte a kitüntetés? — Igen, nagy meglepetés volt. Aztán elgondolkoztam,és úgy döntöttem, elmegyek, átveszem a díjat. Nem azért, hogy hencegjek vele. Az idén kirángattam magam alól minden biztos pontot és ebben a helyzetben jólesik, hogy valaki felfigyelt arra, hogy csináltam valamit és szeretnék csinálni a jövőben is. Nem tudom, mikor, mert most elég kemény kényszerszünetem van, radikálisan megváltozott az életem. Szíverősítő csepp ez azért is, mert fél éve palacsintasütésből élek, és akadnak, akik lenéznek ezért. Én nem szégyellem, mert van egy szép elképzelésem, Pozsony szabad királyi várossá válásának évfordulója kapcsán egy Pozsonnyal foglalkozó céget alapítunk. Ennek töredéke a palacsintázó, ahol, ha majd megnyithatom a rendelkezésünkre álló további helyiséget, a város történetével kapcsolatos időszakos kiállításokat rendezünk, ismeretterjesztő előadásokat tartunk, pozsonyi vonatkozású emléktárgyakat árúsítunk, a falatozás mellett az emberek kulturális igényeit is kielégítjük, felkeltjük érdeklődésüket a város iránt. Egyszóval, abból, amit a feleségemmel eddig hobbiból csináltunk, megpróbálunk megélni. Közben megmentek egy régi házat Pozsonynak, amelyet még a nagyapám vásárolt, s ahol családommal lakom. Most tatarozzuk, visszaállítjuk régi formájába, ami nem megy könnyen. A rekonstrukcióját májusban kellett volna befejezni, de ettől még távol állunk. Hónapok teltek el azzal, hogy vártuk a munkásokat, mert állami vagy magáncég munkafegyelem szempontjából egyremegy. Megtörtént, hogy megállapodtunk valakivel az árban, megírtuk a szerződést, de amikor az illető’ megtudta, hogy a ház az enyém, nyomban milliomosnak nézett és az eredeti összegnek csak a háromszorosáért lett volna hajlandó elvégezni a munkát. Pedig mínuszról indultunk, mert feladtam az állásomat. • Hol dolgozott azelőtt? — A Geodézia műemléktérképészeti osztályán. Ez egy nagyon szép munka, rengeteg mellékága van, a fotózástól kezdve a művészettörténetig. Ez a részleg megszűnt. Nem egyik napról a másikra, fél évig halódott, s mivel már rég láttam, mi vár rám, elmentem. • Akkor hát végkielégítést sem kapott. — Nem. Fillér nélkül mentem el és még örültek is, hogy elment az az alak, aki éveken át megmondta az igazat a szemükbe. • Meg lehet élni a palacsintasütésből? — Meg lehet, de nem úgy, ahogy ezt sokan hiszik. Kellemetlen, hogy a lányom fejéhez azt vágják az iskolában, milliomos palacsintasütő az apád. Ez is olyasmi, ami miatt úgy döntöttem, elmegyek Pestre a kitüntetésért, hogy tudják, valami mást is csinálunk a palacsintasütés mellett és csináltunk is évtizedekig. Állítom, hogy Pozsonyról az utóbbi húsz évben ifjúsági klubokban én tartottam a legtöbb előadást. Ez nem hencegés, ez tény. Aztán az ember fellapozta az Irodalmi Szemlét, ahol a hónap végén közölték, hol ki tartott író-olvasó találkozót, előadást, én egyszer sem olvastam, hol adtam elő. Ez engem nem bánt, nem azért csináltam, épp ezért komikus, hogy most Pesten kapok egy dijat. • Emlékszem egy nagyon szép kiállításra, amelyet a Rigele-évfordulóra rendezett... Úgy tudom, a saját költségén, ráadásul a belépés ingyenes volt. — Igen, ezt családi alapon rendeztük. Levélben meghívtam a kiállításra a városatyákat, és arra kértem őket, segítsenek megmenteni Rigele Alajos egykori műtermét. Erre a főpolgármester helyettesétől, Stefan Holőík úrtól kaptam egy érdekes levelet, amelyben megmentésről szó sem esett, csupán azt tartotta fontosnak közölni, ne gondoljam, hogy én vagyok az első, aki felvetette ezt az ötletet. Ezért kissé meglepődtem, amikor a velem együtt kitüntetendők névsorában megláttam Holőík úr nevét. • Tizennyolc évesen írta meg Rigeléről szóló könyvét, azóta más könyve nem jelent meg csak számos rövidebb publikációja. — Az a könyv sem olyan formában jelent meg, ahogy elképzeltem. Eredetileg háromnyelvű lett volna és grafikailag is más formát szántam neki. A grafikai elképzelésemet egyszerűen ellopták és egy más könyvnél használták fel. Lenne egy albumom egy pozsonyi naiv festő képeiből. Ezek több oiyan épületet, utcarészletet ábrázolnak, amelyek ma már nem léteznek, tehát jelentős helyszínrajzi értékkel bírnak, de az anyagot nem fogadták el. Nem jártam több sikerrel azzal a publikációval sem, amely Pozsony köztéri szobrait ismertetné. Van még egy-két ilyen kéziratom a fiőkban. • Azt hiszem, az a baj, hogy az emberekből kiveszett a lokálpatriotizmus és nem szeretik eléggé a helyet, ahol élnek. Gondolja, hogy sikerül megszerettetnie Pozsonyt az itt lakókkal az ön által megálmodott cég révén, amely az idegenvezetőképzéstől, városnéző körutak szervezésétől a levéltári adatszolgáltatáson át egészen az ismeretterjesztéssel egybekötött falatozóig annyi mindent felölelne? — Azt már évekkel ezelőtt eldöntöttem magamban, hogy nem akarom megváltani a világot. Viszont megpróbálok lehetőséget adni másoknak, hogy velem egy hajón utazzanak. Nem erőltetem a dolgot, nem az a célom, hogy naponta feljegyezzem, ma ennyi és ennyi Pozsony-pártit szereztem. Lehet, hogy luxus így gondolkodni, vitatható anyagi szempontból is. Én mindenesetre bizakodom. VOJTEK KATALIN
