Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-20 / 232. szám
6 1991. november 19. Szabad ÚJSÁG "GYÖNYÖR JÓZSEF A hivatalos nyelvről szóló törvény elemzése NE HAGYJUK ELVESZNI ANYANYELVŰNKET! Más nyelvek használata Eddig tulajdonképpen csak a hivatalos nyelv használatáról esett szó, a nemzeti kisebbségekét a törvény 6. §-a szabályozza. A lényeges eltérés az ún. maticás törvényjavaslattól ennek a rendelkezésében található. Látni fogjuk, hogy ennek a szakasznak a rendelkezése bizony csalóka, lényegében semmitmondó, sokak szerint alig nevezhető nemzetiségi jognak. Megtévesztésre alkalmas. A következő sorokban tekintsük át a 6. § egyes rendelkezéseit, amelyek már nem a szlovák nyelv, hanem más nyelvek használatáról szólnak. Álljunk meg néhány szóra az 1. bekezdésnél, amely lehetővé teszi, hogy „Hivatalos érintkezésben a polgárok a cseh. nyelvet is használhatják”. Sietve hozzáteszem, hogy ez a rendelkezés többszörösen is elhibázott. Mindenekelőtt rá kell mutatnom az 1960. évi 143. számú alkotmánytörvény 6. cikkelyére, amely deklarálja a cseh és a szlovák nyelv egyenjogúságát a törvények és a rendeletek kihirdetésénél, a szövetségi és a köztársasági szervek működésében, továbbá az államigazgatási eljárásban, valamint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. A cseh és a szlovák nyelvet e téren tehát egyenjogúvá teszi mind a hivatalos eljárásban, mind az állami szerveknek a polgárokkal való egyéb érintkezésében. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezt a nyelvi egyenjogúságot egy alkotmánytörvény deklarálja, tehát a jogforrások hierarchiájában a legmagasabb rangú jogszabály, viszont ezzel ellentétben egy alacsonyabb rangú jogszabály, a Szlovák Nemzeti Tanács törvénye, ezt az egyenjogúságot nem adja meg a cseh nyelvnek. Annak fakultatív használatát csak a polgárok számára teszi lehetővé. Szóval a polgárok Szlovákiában az idézett törvény szerint nemzetiségre való tekintet nélkül használhatják hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet, de az állami szervek, az önkormányzati szervek és azok dolgozói a 3. $ 1. bekezdésének rendelkezése értelmében csupán a hivatalos, azaz a szlovák nyelvet kötelesek használni egész tevékenységükben, tehát az előttük folyó eljárásban éppen úgy, mint a polgárokkal való egyéb érintkezésben. Ez a törvény, mármint a hivatalos nyelvről szóló törvény nem teszi lehetővé e téren a cseh nyelv egyenjogú használatát. Mindenki észreveheti, hogy a törvényi rendelkezések tartalmilag nincsenek egymással összhangban, itt kirívó eltérésről van szó. Az idézett alkotmánytörvény 6. §-ának rendelkezése egyébként hatályban volt a hivatalos nyelvről szóló törvény elfogadásakor, és ez idő szerint is hatályos. A következőkben nézzük meg közelebbről e törvény 6. §-ának 1. bekezdését a nemzetiségi nyelvek használatának szempontjából. A cseh nyelv egyenjogúsága Olvashattuk a Szlovák Nemzeti Tanács törvényében, a más nyelvek használatáról szóló szakaszban, hogy a polgárok a hivatalos érintkezésben a cseh nyelvet is használhatják a Szlovák Köztársaságban, nemcsak a szlovákot. Jelenleg ennek az országnak bármely polgára élhet azzal a joggal, hogy hivatalos érintkezés során a cseh nyelvet, a Szlovák Köztársaság területén élő cseh nemzeti kisebbség nyelvét, minden korlátozás nélkül, bárhol használhatja. A cseh nyelvet használó polgároknak azonban nem kell okvetlenül cseh nemzetiségűeknek lenniük. Ilyen követelményt a törvény csak más nemzeti kisebbségek tagjaival szemben támaszt saját nyelvük használatával kapcsolatban, a Szlovák Köztársaságban élő cseh nemzeti kisebbség kivételével. Egyébként cseh nemzetiségű polgárok Szlovákia egyetlen városában és községében sem alkotják a helyi lakosság 20 százalékát. Igaz, a magyarok és az ukránok (rutének) kivételével más nemzeti kisebbségek tagjai sem. Ezek után nem okozhat nehézséget annak a felismerése, hogy a 6.5 1. bekezdése különbséget tesz a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvei közt. Nem ismeri el valamennyit egyenjogúnak a szlovákkal. A csehet más nyelvekkel szemben előnyösebb helyzetbe hozza. Egyéb kisebbségi nyelvek A többi nemzeti kisebbség tagjai számára ugyanennek a szakasznak a 2. bekezdése (első mondat) biztosít némi jogot azzal, hogy megengedi nekik a saját nyelvük használatát hivatalos érintkezésben, de csakis azokban a városokban és községekben, ahol a helyi lakosságnak legalább 20 százalékát alkotják. Szóval elkülönített nemzetiségi területeken. A diszkriminációt tovább fokozza a 6. § 2. bekezdésének második mondata, amely így hangzik: „Ha az ilyen városokban vagy községekben a hivatalos érintkezésben olyan polgár vesz részt, aki nem a nemzetiségi kisebbség tagja, az eljárás hivatalos nyelven történik.” Bátran állíthatom, hogy ez a rendelkezés már erősen súrolja a nemzetiségi és nyelvi megkülönböztetés határát, mert minek lehetne nevezni az olyan törvényi rendelkezést, amely semmibe veszi az állampolgárok alapvető jogait, és figyelmen kívül hagyja a nemzeti kisebbségek tagjainak alkotmányban biztosított jogaik Mármint azokat, amelyeket a törvény elfogadásának időpontjában hatályos 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 3. cikkelyének 1. bekezdése tartalmazott a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (rutén) nemzetiségű polgárok számára. Köztük azt a jogot, hogy a nyelvüket használhassák hivatalos érintkezésben a nemzetiségük által lakott területeken. Ezzel kapcsolatban megemlítem még azt is, hogy az 1991. január 9-én alkotott 23. számú alkotmánytörvénnyel együtt elfogadott Alapvető jogok és szabadságok chartájának 25. cikkelye (2. bekezdés b) pontja) a nemzetiségi polgároknak még az előbbinél is szélesebb körű jogot biztosít a nyelvhasználatra. Ugyanis a rendelkezése szerint a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó polgároknak joguk van arra, hogy nyelvüket hivatalos érintkezésben használhassák. Azt a korlátozást tehát már nem tartalmazza, hogy nyelvüket hivatalos érintkezésben csak az illető nemzetiség által lakott területeken használhatják. Ez pedig reményt ad egy ésszerűbb, a nemzetközi dokumentumokban lefektetett elvek szerinti lehetséges megoldásra. A nemzetiségek már nem államalkotók E helyt szükségesnek tartom még azt is megjegyezni, hogy a kisebbségi nyelvek használatának törvényi korlátozása után rosszabbodott a nemzeti kisebbségek jogállása is. Amint említettem, az 1990. évi 428. számú törvény elfogadásának napján még hatályban volt az 1968. évi 144. számú ún. nemzetiségi alkotmánytörvény 1. cikkelye, amely azt deklarálja, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös állama a cseh és a szlovák nemzetnek és azoknak a nemzetiségeknek, amelyek a területén élnek. E szerint az államot nemcsak a cseh és a szlovák nemzet alkotta, hanem a nemzeti kisebbségek is. ők is államalkotók voltak. Elvben a nemzeti kisebbségek nyelve is egyenjogú volt a cseh és a szlovák nemzet nyelvével. A nemzeti kisebbségek jogállásában ez év elején kedvezőtlen változás állt be. Az történt, hogy a Szövetségi Gyűlés az Alapvető jogok és szabadságok chartájával együtt 1991. január 9-én elfogadott alkotmánytörvénynek 5. §-ával teljes terjedelmében hatályon kívül helyezte az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvényt. Ennek következtében a nemzetiségek többé már nem államalkotók Csehszlovákiában, legalábbis tételesen alkotmánytörvény nem tartalmazza azt, hogy a nemzeti kisebbségek nálunk államalkotó tényezők. Viszont az államszövetségről szóló 1968. évi 143. számú alkotmánytörvény — többszöri és jelentős módosítással — továbbra is hatályban maradt, ennek 1. cikkelye is, amely szerint a Cseh és a Szlovák Szövetségi Köztársaság már csak „két egyenjogú testvéri nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak szövetségi állama”. A hivatalos nyelvről szóló törvény 6. §-a 2. bekezdésének végrehajtása során olyan kérdés is felmerül, vajon milyen okmányt kell bemutatnia egy polgárnak, hogy a hatóság megállapíthassa a nemzetiségét, és az eljárást hivatalos nyelven vezesse? Erről ugyanis a törvény nem intézkedik. Köztudomású, hogy nálunk nem vezetnek katasztert a nemzeti kisebbségek tagjairól, viszont az is igaz, hogy a személyi igazolványban az ez idő szerint feltüntetett adat igazolja az illető állampolgár nemzetiségét, azonban az még egyáltalán nem biztos, hogy egy érintett polgár, aki papíron szlovák nem(III. rész) zetiségűnek vallja magát, valóban tud is szlovákul. A nyelv és a nemzetiség ugyanis kettő. Aki szlováknak vallja magát a nemzeti kisebbségek által lakott városokban és községekben, sok esetben nem beszéli a szlovák nyelvet, vagy legalábbis nem a kívánt mértékben. Erről bárki meggyőződhet a saját környezetében, az ismeretségi körében. S hogy még teljesebbé váljék a diszkrimináció, a 6. § 2. bekezdésének utolsó mondata felmentést ad az állami szervek és az önkormányzati szervek alkalmazottainak a nemzetiségi nyelvek ismerete és használata alól. ők még akkor sem kötelesek egy nemzeti kisebbség nyelvét használni, ha azt történetesen beszélik. Attól tartok, hogy erre a törvényi rendelkezésre hivatkozva a házasulandók esketésénél, esetleg más esetekben is felmerülhetnek problémák, történhetnek visszaélések. Az előfordulás valószínűsége nagyon is reális, bár a 6. § 3. bekezdése lehetővé teszi, hogy az állami szervek és a községi önkormányzatok szervei esetenként mérlegelhetik a hivatalos nyelv használatának lehetőségét és módját e szakasz 1. és 2 bekezdése szerint. Különösen olyan esetekben, amikor az ügyfél nem tud szlovákul. Még valamit e bekezdés utolsó mondatával kapcsolatban. A jogszabály az említett könnyítés ellenére leszögezi, hogy a közokiratokat a hivatalos nyelven állítják ki, és az írásbali ügyintézés is a hivatalos nyelven történik. Ebből arra is lehet következtetni, hogy ha a nemzeti kisebbségek tagjai számára kijelölt városokban és községekben a polgárok esetleg a saját nyelvükön elkészített beadvánnyal fordulnak a hatóságokhoz, az állami és az önkormányzati szervek azokat a hivatalos nyelven intézik el, adják ki határozataikat, hacsak a 3. § 1. bekezdésére hivatkozva nem utasítják eL Más nyelvek használatával kapcsolatban ide kívánkozik még az a megjegyzés, hogy a cseh nyelv és más nemzetiségi nyelvek használatát engedélyezi ugyan a 6. 5 1. és 2 bekezdése, de azt nem emeli ki nyomatékosan, hogy „szóban és írásban”, amint azt a 3. § 1. és 3. bekezdésében a hivatalos nyelv használatával teszi, így nagy a valószínűsége annak a nézetnek, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvének használata a Szlovák Köztársaságban csak „szóban” történhetik. Az említett rendelkezés csakis a szóbeli érintkezésre vonatkozik. A többségi nyelv privilégiuma Összegezve az elmondottakat erre a következtetésre juthatunk: a hivatalos nyelvről szóló törvény lényegében arra szolgál, hogy korlátozza a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének használatát, megteremtse a szlovák nyelv egyeduralmát és használatának kizárólagosságát hivatalos nyelv formájában még azokon a területeken is, ahol többségükben nem szlovákok élnek. A nemzeti kisebbségek nyelve, köztük a magyar, kiszorul a közéletből, s ismét visszahúzódik a családi érintkezés és a kulturális élet területére. A törvény a szlovák nyelv számára párját ritkító privilégiumot biztosít, ugyanakkor diszkriminálja az itt élő nemzeti kisebbségek nyelvét. A nemzeti kisebbségek tagjait másodrendű polgárokként kezeli, az etnikai kisebbségek tagjait nem is említi. Nem ismeri el. Ez a törvény az állampolgári egyenjogúság torzója. Ebből a jogszabályból azt is ki lehet érezni, hogy a javaslatot a fogalmazói, a készítői kapkodva, sebtében tákolták össze, amit a törvényalkotók sem tudtak helyrehozni. Nem erőltették meg magukat a nemzetközi egyezmények tanulmányozásával. Fércmunka volt a javából. A végrehajtás ellenőrzése Az is az igazsághoz tartozik, hogy elfogadása után olyan nézet alakult ki országszerte, miszerint a törvény és annak végrehajtása iránt megrendült a bizalom. Ezért a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége 1990. december 10-én egy 22 tagú bizottságot alakított azzal a küldetéssel, hogy felügyeletet gyakoroljon a törvény végrehajtása felett. A bizottságnak az is a feladatai közé tartozik, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségek, etnikai csoportok és emberi jogok bizottságával együttműködve kapcsolatban álljon a Matica slovenská képviselőivel. A bizottság 1991. február 15-e és március 29-e között végezte az első vizsgálatot, amelynek eredményéről 1991. április 9-én számolt be a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének. A jelentés végén intézkedéseket indítványozott. Ezek első pontja szerint máris szükség volna végrehajtási rendeletre vagy legalábbis belső utasításokra. Továbbá a nem szlovák tanítási nyelvű alapiskolákban, középiskolákban és szakmunkásképző intézetekben szükséges lenne, hogy a szlovák nyelvet kvalifikált szlovák nemzetiségű pedagógusok tanítsák; a nemzetiségileg vegyes területeken minden községben szlovák tanítási nyelvű óvodákat (osztályokat), alapiskolákat (1—4. évfolyam) kellene létesíteni. A javaslatok közt olyan is található, amely szerint büntetőjogi felelősségre kellene vonni az állami szimbólumok meggyalázóit. A Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége számára készült jelentésben még arról is tudomást szerezhetünk, hogy a parlamenti bizottságnak küldött levelek tárgykörét egyebek közt a következők képezték: népszavazás a szlovák nyelvről, kétnyelvű, ill. magyar nyelvű feliratok, azoknak az alkalmazottaknak előnyben részesítése, akik magyarul tudnak, a nyelvi törvény gyakori megszegése, a szlovákok diszkriminálása Dél-Szlovákiában, a szlovák és a magyar nemzetiségű polgárok közti viszony alakulása. Továbbá azt is megtudhatjuk, hogy a Matica slovenská képviselőt a bizottság 1991. március 29-én, Zólyomban megtartott ülésén azt hangoztatták, hogy bizonyítható a hivatalos nyelvről szóló törvény megsértése. Még egy közvéleménykutatás eredményével is megismerkedhetünk, amely szerint a Galántai, a Komáromi, az Érsekújvári és a Kassa vidéki járásban nem készségesen beszélnek szlovákul. Ezt a megkérdezettek 23,1 százaléka állította. Ezzel kapcsolatban csak annyit tudok megjegyezni, hogy a környezetében mindenki meggyőződhetik arról, milyen a hitele az efféle állításoknak. A hivatalos nyelvről szóló törvény végrehajtásával kapcsolatban a Matica slovenská képviselői sem tétlenkednek. Csaknem egy esztendeje fáradhatatlanul járják Kelet- és Dél-Szlovákia járásait, s vizsgálgatják, milyen ezekben az „államalkotó nemzet” helyzete. így láthatott napvilágot az újságokban egyes helyi szervezetek elnökeinek a véleménye, amely szerint Dél- Szlovákiában olyan méreteket ölt a magyarosítás, hogy itt a szlovákság asszimilációja már feltartóztathatatlan. A fentieket az ember kényszerűen tudomásul veszi, ám egy kérdéstől nem tud szabadulni: mindez kinek és minek használ? Egyébként, ha az ember alaposan áttanulmányozza a törvényt, olyan érzése támad, hogy e jogszabálynak már a célja is cinikus. Ugyanúgy, mint az 1945. október 1-jei 88. számú köztársasági elnöki dekrétumé volt. Ez a munkaerők toborzását helyezte kilátásba, és a szlovákiai magyarok deportálására szolgált, az a közvetítő nyelv szerepének betöltését ígéri a Szlovák Köztársaságban, de minden jel arra mutat, hogy az erőszakos asszimiláció eszközéül fog szolgálni. A diszkrimináció a magyar nemzeti kisebbség esetében a legszembetűnőbb. A végleges javaslat beterjesztője, a kormány, úgy bánik Szlovákia legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségével, mintha ennek a tagjai bevándorlók volnának, és nem őslakosok. A törvény várható sorsa Egy esztendő távlatából a polgárok sokasága úgy érzi, hogy Szlovákiában nem kellett volna bevezetni hivatalos nyelvet, legalábbis nem egyetlenegy hivatalos nyelvet, s azzá a szlovákot tenni. A nemzeti és etnikai kisebbségek tagjainak általában az a véleménye, hogy az Alapvető jogok és szabadságok chartája 25. cikkelyének 2 bekezdésére való tekintettel csupán nyelvhasználati törvényre lenne szükség, de azzal a nemzeti és etnikai kisebbségek nyelvét nem lenne szabad kiszorítani a hivatalos érintkezésből. Ezek a polgárok egyre csak azt hajtogatják, hogy nincs szükség olyan jogszabályra, amely az állam egyik régiójában relatív többséget képező lakosság nyelvét kizárólagossá teszi, és azt ráerőszakolja a vele együtt élő nemzeti kisebbségek tagjaira, annál is inkább, mert ez ellenkezik az Alkotmánynak nemcsak a szellemével, hanem a betűjével is. Már elfogadása pillanatában tudható volt, hogy nem lesz összhangban az Alapvető jogok és szabadságok készülő chartájával sem, amely 1991. január 9-e óta ugyanúgy ünnepélyesen deklarálja (hatályba lépett 1991. február 8-án), hogy valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás miatt senki sem kerülhet hátrányos helyzetbe alapvető jogainak gyakorlásában, mint az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény 4. cikkelye. Szép számmal akadnak olyan állampolgárok is, nemzetiségre való tekintet nélkül, akik véleményét, amely a nemzetközi események ismeretében alakult ki a közelmúltban, így lehetne összefoglalni: az 1990. évi 428. számú törvény nem születhetett volna meg, ha a nemzeti kisebbségek a kritikus időpontban akár területi, akár kulturális autonómiával rendelkeztek volna, vagy legalábbis már megoldódott volna a majorizálás problémája a szlovákiai parlamentben is. Az ilyen nézetek helytállóságát természetesen nehéz kétségbevonni. Ez idő szerint részben a belföldi, részben a külföldi események hatása alatt általánosan teret hódít az a nézet, hogy a jövőben elkerülhetetlenné válik egy „kisebbségi” törvény, egy nemzetiségi „statútum” megalkotása. Másképp alig képzelhető el az Alapvető jogok és szabadságok chartájának érvényre juttatása. Továbbá a törvényhozásnak semmiképp sem szabad olyan tétlenséget tanúsítania, mint az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény végrehajtása esetében. S annak sem szabad a jövőben megismétlődnie, ami a szövetségi kormány 1990. február 8-i 80. számú határozatával létrehozott nemzetiségi kormánybizottsággal történt. Ugyanis — mint ismeretes —, annak titkárságát a Szlovák Köztársaság tiltakozása következtében 1990. november 12-én megszüntették. A polgárok bíráló véleményét e téren jobban meg kellene szívlelni, mint az a múltban történt. A Szlovák Köztársaság kormányának és törvényhozásának a nemzeti kisebbségek jogállásával és nyelvük szabad használatával kapcsolatban körültekintőbben kellene figyelembe venni a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket és ajánlásokat, s a jövőben nagyobb gondot kellene fordítania arra, hogy a pluralista társadalom demokratikus alapelvei érvényesüljenek nemzetiségi téren is. Ez is feltétele az állam politikai stabilitásának. Jelenleg ugyanis a nemzetiségi és etnikai kisebbségek képezik a belpolitikai és a nemzetközi viszonyok egyik kulcskérdését Csehszlovákiában, és szerepet játszanak az időszerű nemzetközi politikában, elsősorban Németország és Magyarország, de Lengyelország és Ukrajna viszonylatában is. Már csak ezért is el kellene vetni a diszkrimináció műiden formáját. A Szlovák Köztársaság állami és önkormányzati szervei előtt nem lehet kétséges, hogy a nemzetiségi jogok az emberi jogok szerves részét képezik, köztük a nyelvhasználat joga is. Ezt semmiképp sem szabad szem elől téveszteni a törvényhozásban. Azzal azonban nem lenne szerencsés visszaélni, hogy a hivatalos nyelvről szóló törvényt a magyar nemzetiségű képviselők egy része is megszavazta. Gondolom, akkori bizonytalan magatartásukért drágán megfizették a tanulópénzt! S mi lesz a törvény sorsa? Vele kapcsolatban nem vagyok túlságosan derűlátó, mert annak lényeges módosítása egyik napról a másikra elképzelhetetlen. Már úgy gondolom, az, hogy egy alapos átdolgozás után a nemzeti kisebbségek számára kedvezőbb rendelkezéseket tartalmazzon. De ha sor is kerülne rá, az a közeljövőben aligha történnék meg, hacsak nem foglalkozik majd vele a belátható időn belül megalakuló alkotmánybíróság. Addig is türelemre lesz szükség, bár semmi kétség, a törvény továbbra is mérgezni fogja a magyarok és a szlovákok közti viszonyt. Ennek ellenére az a meggyőződésem, hogy bármilyen nehéz lesz a nyelvek egyenjogúságáért és egyenlőségéért folytatott küzdelem és harc, a reményt nem szabad feladni, mert előbb-utóbb a Szlovák Köztársaság törvényhozóinál is az európai gondolkodás válik mindennapivá. Bízom a szlovák nép és törvényhozóik többségének józanságában és bölcsességében, amely végül is felül fog emelkedni az efféle nacionalista küengéseken. De az is meglehet, hogy mindez a belpolitikai helyzet alakulása következtében a kisebbségi polgárok számára jóidéig csak szerény óhaj marad.
