Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-02 / 217. szám
6 Szabad ÚJSÁG 1991. november 2. Minden mozdony elüt valakit A Nógrádi Szó szerkesztőségében találkoztunk először. Azt hiszem, éppen veszekedett valakivel „Kellemetlen alak” - gondoltam magamban és ez volt az első két szó, amely tudatomban az^irdamica”címszó alá került. Az emberekben változnak a benyomások és a legerősebb kialakit egy általános képet. Tévedhetünk, de hogy ezeket a tévedéseket kiküszöbölhessük, tudnunk kell megfigyelni az embereket. Megérteni furcsaságaikat, félelmeiket. Megtalálni azt, aminek örülni tudnak. Lelkűk kanyargó útvesztőjében rátalálni vágyaikra. S általuk önmagunkra is rátalálunk, így tudjuk kiszélesíteni világunkat, mely oly gyakran nyakörv módjára fojtogat bennünket. „Minden mozdony elüt valakit”— állítja Ardamica Ferenc Anyám udvarlói című kötetében. Eljátszadozom a szavakkal: Mindenkit elüt valamilyen mozdony? Van annyi mozdony, hogy mindenki nyakára jut belőlük egy? Túl lehet élni ezeket a baleseteket? Kötelező a sérüléseinket túlélni? — Erről és még sok másról is beszélgettem az ötvenéves íróval — A mozdonyok száguldoznak körülöttünk. Engem elütött a 68-as járat, sérüléseimből 20 évig lábadoztam. A perifériára sodródtam, 9 évig nem publikálhattam. Mindezt nem azért mondom el, hogy a megsértett és az igazságtalanul vert ember benyomását keltsem, akit most már csak azért is szeretni kell, mert eddig nem volt szabad. Másrészt ebből az időszakból még nagyon sokáig fogok profitálni. A Piszokul felhergelve című kötetemet is 68-as novellákból állítottam össze. • írásaid szereplői lelkűk mélyéig szomorú emberek, minden parókájukból árad a fájdalom és a kábult fáradtság... — Figuráimba beleöntöttem az életem. Minden kis mellékszereplő én vagyok. Én vagyok a kocsmabűz is, a patkányméreg is, amelyet a Rovarirtás novellámban szórnak szét. • Csanda Gábor az egyik neked szóló kritikájában azt írta, hogy az olvasó nem kíváncsi az író fogfájására... — Én nem a fogfájásomról írtam, hanem magáról a fogfájásról, arról, amelyik akármelyikünk fogát megtámadhatta volna és megtámadhatja ma is. Sokan kérdezték már tőlem, nem félek-e magamról írni, mert így teljesen felkínálom vagy éppen kiszolgáltatom magam. Nekem mindig az volt az elképzelésem az írói pályáról, hogy az ember gyónjon a papírnak. Sajnos, hogy csak ilyen tapasztalataim vannak, sajnos, hogy csak szomorú és fáradt emberekről írhattam. Ilyen élettapasztalataim vannak, s nekem minden pillanatomból születhet novella. •Egy ember erdetiségét és utánozhatatlanságát furcsaságai biztosítják. Egy írónak talán szinte kötelező furcsának lennie. A te furcsaságaid? — Nem tudom, furcsaság-e, de nagyon peches vagyok és betegesen babonás. Valahol azt hallottam, hogy az üres vödörrel járkáló asszonyok szerencsétlenséget hoznak. Két takarítónő miatt egyszer megkerültem egy egész háztömböt. Bogaras is vagyok. Mindent túlságosan átélek. Mosolyok és görbe pillantások egy hónapra is meghatározhatják lelkiállapotomat. Hát minek is tagadjam, még kétbalkezes is vagyok. (Amikor erről beszélni kezd eszembe jut a besztercebányai nyomda ajtaja, amelyet sikerült Ardamicának ellenkező irányba nyitnia, becsukni azóta sem lehet. Eszembe jutott a sokszorosító gép is, amely egész nap működött, de miután Ardamica akart sokszorosítani rajta végleg felmondta a szolgálatot.) •Tudatosítani, hogy kik is vagyunk valóiában, ehhez méltóan élni.. olyan kevesen tudják ezt manapság. Hajlamosak vagyunk túlértékelni vagy aláértékelni magunkat. Ki vagy valójában? — Ha leülök írni, akkor roppant beképzelt vagyok, de amikor az első javításba belekezdek: teljesen kiábrándult. Tudom, ezzel nem mondtam semmi újat. (Egri Viktor írta az egyik kritikájában, hogy Ardamica nem küzd alkotói gondokkal, viszont Ardamica szerint Viktor bácsi nemigen jött rá, hogy meddig tart nála egy-egy novella csiszolgatása.) Hogy ki vagyok? A „Kisemmizett fiú” — talán ez az életem lényege, mert ebben a korban azért az ember elgondolkozik azon, hogy mire vitte és mennyit ért el. Igen, a kisemmizett fiú, aki az ajtóból tárgyalt az apjával, mert az tüdőbajos volt. Ilyenkor, ötvenévesen, az ember szeretne összegezni és rádöbben, hogy nincs mit. Mostanában ideges vagyok, mert nem tudom, hogy kifutom-e még a formám. Fiatalabb koromban 100 évesnek éreztem magam, most már kevesebbnek, de érzem, hogy a deratizátorként irtott patkányokkal együtt megmérgeztem az’ egyetemem (amelyet nem végezhettem el) és sok más lehetőséget is. Talán önzőbbnek kellett volna lennem és nem törődnöm senkivel. • Minden író vágyik a megbecsülésre, ha nem is dicsérő szóáradatra, de legalább annyira, hogy szóljanak hozzá, s ami a legfontosabb, hogy elolvassák gondolatait... — Én tudatosítom, hogy nem tartozom az élvonalba, legalábbis nem sorolnak oda. Abban viszont biztos vagyok, hogy van olvasótáborom. Losoncon élek és azt tapasztaltam, hogy más városban akármilyen kis tehetséggel jobban érvényesülnek az emberek, mint itt. Engem gyakran egyetlen megszólítás is kiemelt volna a mélypontról, s néha sóvárogva lestem a járókelők arcát. Aztán egy-egy szemfelcsillanás után összetévesztettek a fodrásszal és megkérdezték, mikor jöhetnek hajfestésre. Egyszer azt is megkérdezték, hogy elmegyek-e az esküvőjükre zenélni, állítólag hasonlítok az egyik falusi zenekar vezetőjére. Mindez ledorongoló volt számomra. Egykor én voltam a járás legfiatalabb egzekútora. Ez sem egy hálás foglalkozás. A nagy pofám ellenére mégis segítettem. Az ösztöndíjak és segélyek odaítélésénél gyakran letagadtam egypár koronát a jövedelmükből. Előkészítettem magamnak a nyaklevest, mert később épp ezek az emberek nem ismertek meg. Minden író naív és én boldog vagyok, hogy bennem él a naívság, mert ha nem lenne, úgy érezném,* hogy ezt vagy azt fölösleges leírni, és kit is érdekel az egész, kit is érdekel a „fogfájásom” vagy inkább a „fogfájás”. Ardamica Ferenc Pálházy József felvétele • Születésnap előtt szokás óvatosan tudakolódzni az ünnepelt kívánsága felől.. —Nagyon szeretnék antológiában szerepelni. Vádak értek, hogy nem foglalkozom eléggé az itteni magyarok jogfosztottságával. A válaszom csak annyi: A rokon cseléd — mert itt mi mindannyian rokon cselédek voltunk — akiket szeretni kellett — mert a papír szerint rokon és itt él — azért csak cseléd. Két kötetem a kiadókban áll, de azt hiszem, ezek kiadása sem lesz születésnapi ajándék a mai anyagi viszonyok mellett. Talán valóban többet kellene beszélgetnünk az emberekkel, nem csak születésnapjuk alkalmából. S hagy kit érdekel az író fogfájása?! Állítom, hogy beszélgetnünk kell, még a fogfájásról is, arról, hogy minden mozdony elüt valakit. Mindenről, mert így talán meglazul torkunkon a fojtogató szorítás. BALOG BEATA Gyertyák gyúltak sírhalmokon Bandika Mintegy száz főnyi, gimnazistákból és lokálpatriótákból álló csoport vette körül a rozsnyói temető egyik sírhalmát, melynek a napokban leleplezett márványtábláján ez a felirat olvasható: ITT NYUGSZIK A NAGY ÍRÓ, MÓRICZ ZSIGMOND KISFIA, BANDIKA 1905- 1906. Eddig pusztán a keresztnév volt az egyetlen rejtélyes irodalomtörténeti utalás a fehér sírkövön. A kiegészítő „jelzésekkel” ellátott emléktábla felavatásán jelen volt Czine Mihály irodalomtörténész, Mács József író és Máté László, a Csemadok Országos Választmányának titkára. Czine Mihály a temetői fenyők vigyázó árnyékában arról beszélt — irodalmi emlékezetünket felfrissítendő —, hogy Móricz huszonhat éves volt, amikor egyik legjobb barátja, Ady Endre nevére keresztelte a kisfiát. Az még véletlen lehetett — hangzott a levélzizegtető őszi szélzúgásban —, hogy gyermekét itt érte a halál, de az már nem véletlen, hogy ezen a Sajó menti tájon temette el, ahonnan feleséget is választott magának, s ahová a háború alatt gyakran jött pihenni a vasas fürdő fenyvesei közé. Móricz szerette ezt a várost, amelyhez köze van a magyar irodalom és művészeti élet nagyjai közül Petőfinek és Pákh Albertnek, Erdélyi Jánosnak és Bél Mátyásnak, Mikszáthnak csakúgy, mint Jókai Mórnak vagy Gyöngyösi Istvánnak. A festőművészek közül Madarász Viktor, Tichy Gyula, Tichy Kálmán és Rudnay Gyula „színesítik” a múltat. Czabán Samu a XX. század „veszedelmes” tanítója is ebből a gömöri városkából kelt útra. Olyan emberek születtek és indultak innen, akik valóban csillagként vannak jelen a magyarság szellemi égboltján. Móricz számára vigaszt jelent(het)ett a gyászban, hogy gömöri leányból lett felesége szülte neki ezt a kisfiút, akinek sírhalma mellett, a múltra emlékező utókor emberei visszaölthetik történelmi emlékezetüket. Thomas Mann szerint Móricz Zsigmond a XX. század azon kevés íróinak egyike, akik meg tudták őrizni a poézist. A meghitt emlékezés a „Te benned bíztunk...” zsoltár eléneklésével fejeződött be, utalva arra, hogy Móriczék ebben a szellemben éltek és nevelték gyermeküket. (korcs ináros) ^___________Helytörténeti figyelő A losonci határ közelében Losonc szomszédságában, a volt Gácsi járás keleti csücskében, a Krivány-patak mellett települt Losonctamási, a ma mintegy másfél ezer lakosú község. A XVI. század elején Tamási János királyi főajtónálló mester volt az itteni földesúr. Utána a Balassák, a Révayak és a Zichyek birtokolták a falut. Az evangélikus templom 1622 körül épült. Az egyházközség feljegyzései aszerint 1704-ben a kurucok és a császáriak véres ütközetére került sor. Tamási ma a Losonci járás egyik ipari központja. A községben baromfi-feldolgozó üzem és épületanyaggyár (kerámia) van. Tamásitól északi irányban haladva Patakaljára érünk. Kezdetben a Balassa család, később pedig Szendrődi Török Mihály alispán volt a falu ura. A reneszánsz alapokra épült, négyszögű tornyokkal erősített Balassi-kastélyban hajdan megyegyűléseket is tartottak. A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc is gyakran megszállt benne, amikor erre vadászgatott. A kastélyt később alaposan átépítették. Tornyai már a század elején sem voltak, s már akkor is tisztilakul szolgált. Az itteni birtok, a másik kastéllyal együtt, a XVIII. század elején Török János -tulajdonába került. Neki egyébként cseréppipagyára is volt Patakalján. Pipáiért 1845-ben. a bécsi iparkiállításon dicsérő oklevelet is nyert. Török János a felső, Podrecsánypusztai emeletes kastélyban lakott. A kastély a község nyugati oldalán messziről kitűnt húszholdas kertjével, ahonnan a kilátás „felette pompás és messzeható” lehetett. Ősfenyők és vörösfenyők tarkították környezetét. Az itteni látvány nemegy írástudót ámulatba ejtett. Meg is örökítették a látottakat és benyomásaikat sokan közülük. Fényes Elek, a jól ismert geográfus például így ír a Kellemessé, sőt mondhatni paradicsommá teszik az itteni léteit a kerti és erdei fák közli nagy költséggel és jó ízléssel elrendezett tekervényes sétautak ” 1831-ben, nógrádi-gömöri utazásai során Kazinczy Ferenc is járt Patakalján, ahol Szendrői János úr az említett kastélyban „ebédre kötelezte” őt. Itt-tartózkodása után így örökítette meg a hely szépségeit: ,^4 hely útjában fekszik Zólyomnak A ház dombon áll s előtte egy ültetett fenyves erdőcske vonja magára az ott elmenők szemeit, mert a tájnak itt még nincsenek fenyvesei Az udvart angol ízlésű kert öleli körül A hegyeket erdők lepték el mindenfelé s a Gács várhegye s a Karancs, mely magasan nyúl ki alantott társainak sorából új dísszel növelik a táj szépségeit." A Podrecsány-pusztai kastély sajnos Kazinczy látogatása után néhány évtized múlva eltűnt. Az uradalom ugyanis a Kuhinka család kezébe került. Kuhinka Gyula ide építtette aztán 1893-ban új eklektikus kastélyát, amely — mint Borovszky írta — egyike volt „a legszebb fekvésű úrilakoknak a vármegyében. ” Megmaradt tehát a szép hely s a csodálatos környezet, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Losoncig, a gácsi várra, Salgóra s a környező erdőkre. Azokra, amelyekről Fényes Elek kivételesen sokat írt Geographiai szótárában. Elmondta többek közt, hogy a falu „határának északnyugati része hegyes, hol a legszebb gubacsot és makkot termő tölgyerdők, s ezek közepén egészséges forrásokkal bővelkedő hegyi rétek láthatók A podrecsányi hegyekben található üregek pedig azt bizonyítják hogy itt „hajdan ércbányák míveltettek”. A falu szlovák népéről is fontos dolgokat mond el Fényes Elek. Megtudjuk ebből, hogy az itteniek főleg juhtartással foglalkoztak, s amint a szerző írja: „A juhokat tavasszal Erdélyben és a Bánságban összevásárolván, nyáron az itteni jó legelőn tartják, igen ízletes tútót készítenek, télre pedig a juhokat ismét eladják mivel szűk a takarmány... ” Az említett községektől délre települt a 346 lakosú Maskófalva, amely már a XTV. században fennállott. Borovszky monográfiája a szájhagyományra hivatkozva említi, hogy a falut Moszkvából beköltözött oroszok, illetve ottani gyarmatosok telepítették. Két és fél évszázaddal ezelőtt a katolikusok és az evangélikusok közt volt itt kisebb összeütközés. 1662-ben gróf Forgáchné Pálfy Katalin az evangélikus templomot a katolikusoknak adta, de öt év múlva a protestánsok viszszaszerezték azt. Maskófalván született Dániel Maróthy, a Stúr-iskolához tartozó lelkész, szlovák nemzetébresztő, Elena Maróthy Soltésová írónő édesapja. Nagylibercse már a jelenlegi Nagykürtösi járás határán fekszik. A Kacsics nemzetség ősi birtoka ez is, ma 400 lakosú szlovák település. A Zichyeknek és Goldperger Józsefnek épült úrilak a faluban. A XTV. századi evangélikus templomban Kubányi Lajos nógrádi festőművész 1902-ben készített kisebb méretű oltárképét láthatjuk, amely a keresztrefeszítés jelenetét ábrázolja. A templomot a múlt század végén renoválták, s ekkor értékes freskókra bukkantak a szentély falán. A templom közelében valamikor kolostor is állt; a falu határában pedig népvándorláskori földsáncokra bukkantak a századforduló táján. A község északi részén, az erdőségben a szájhagyomány szerint a lakosok a török hódoltság idejében pinceszerű üregeket vájtak, melyeket később tatárpincéknek neveztek. Nagylibercsén töltötte gyermekéveit Elena Maróthy Soltésová (1855—1939), az első szlovák írónő, aki 1894-től 1927-ig a Éivena nevű szlovák nőegyesületnek volt az alelnöknője. Novellákat, tárcákat és regényeket írt, gyakran paraszti tárgyúakat, helyenként bírálva a „fajtáját megtagadó” szlovák nemességet. A Nagylibercsétől nyugatra fekvő apró települések már a mai Nagykürtösi járás falvai. A hegyekkel övezett kis patakvölgyekben találjuk például Érújfalut, Parócát, Hartyánt és Perényest. Közülük Érújfalu a legnépesebb község. Igaz, alig kétszáz lakosa van. A környező kistelepülések határát egyesítő mezőgazdasági szövetkezet központját is itt találjuk. A közös üzemnek a falu melletti romantikus környezetben autócsárdája és kisebb üdülőközpontja van. Ezenkívül szlovákiai hírű lovassportolók is akadnak itt. Nemrégiben pedig szép kiadványt jelentetett meg a közös, amely a társközségek múltját és jelenét is bemutatja. Példájukat követhették volna a járás magyar nemzetiségű települései, illetve mezőgazdasági üzemei is. Mint ahogy az itteni kisiskola visszaállítása is jő példaként szolgálhatott volna a nehezen ébredő falvaknak. A vidék szűk és sovány határral rendelkező falvainak lakói egykor csak nehezen tudtak megélni, s ezért gyakran az Alföldre jártak munka után. Érújfalu klasszicista temploma 1822-ben épült. 1850-ben és 1851- ben a már említett Dániel Maróthy szlovák író volt a község evangélikus lelkésze. CSÁKY KÁROLY
