Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-01 / 190. szám
6 1991. októberi. Szabad ÚJSÁG Kisebbségünk történelme Különvélemény Tisza Istvánról „Nincs megásott magyar sírJ” A magyar középiskolai oktatás Csehszlovákiában (1918 -1938) Miután 1928-ban Ungvárott megszűnt a rutén reálgimnázim csonka magyar tagozata, a Kárpátalján — amint említettük — csupán Beregszászon maradt meg a magyar nyelvű középiskolai képzés lehetősége. Ungvár és vidékének magyar lakossága azonban szinte évről évre újra és újra kérvényezte a magyar gimnázium visszaállítását. Az 1932. évben a kérelmezők egyenesen a prágai Iskolaügyi és Népművelési Minisztériumba juttatták el memorandumukat, kérelmük tejesítését azonban ott is megtagadták. így aztán a harmincas években a magyar jellegű Ungváron működhetett cseh, rutén és héber nyelvű gimnázium, magyar azonban nem. Munkácson még az ungvárinál is előbb szűnt meg a szintén rutén nyelvűvé változtatott gimnázium magyar tagozata. A város képviselőtestülete — élén a polgármesterrel — kezdettől fogva kérvényezte a megszüntetett magyar gimnáziumi tagozat visszaállítását, természetesen, mindhiába. Amikor 1928-ban a hírneves R. W. Seton-Watson — közismertebb nevén Scotus Viator — csehszlovákiai körútja során Munkácsot is meglátogatta, a város polgármestere, Nedeczky János a helybeli magyarság egyik legkirívóbb sérelmeként említette neki a magyar gimnázium felszámolásának tényét. A magyar szülői társadalom évente kérvényezte 50—80 magyar gyermek nevében egy magyar nyelvű párhuzamos I. osztály megnyitásának engedélyezését, de mind a szülők, mind a városi képviselőtestület ezirányú törekvései eredménytelenek maradtak. A városi önkormányzat 1932 decemberében olyan határozatot fogadott el, hogy küldöttséget meneszt Prágába, ahol egyenesen a miniszterelnöknél és az iskolaügyi miniszternél fogja szorgalmazni a párhuzamos magyar gimnáziumi osztályok engedélyezését. A harmincas évek elején a magyar jellegű Munkácson rutén és cseh tanítási nyelvű gimnázium is működött, de a magyar osztályokat az iskolaügyi hatóságok nem tűrték meg. Minden ilynemű igyekezet azonban hiábavalónak bizonyult, s Munkácson egészen 1938 őszéig, a Magyarországhoz való visszatérésig nem sikerült felújítani a magyar nyelvű gimnáziumi oktatást. * * * A magyar középiskolák leépítésén belül különösen nagy gondot jelentett a kisebbségi magyar társadalom számára a magyar tanítóképzés csaknem teljes felszámolása. A köztársaság fennállásának tizedik évében a Felvidéken már csak egyetlen magyar tanítóképző működött, az Orsolya-rendi apácák római katolikus tanítóképzője Pozsonyban, amely évente átlag 40 tanítónőjelöltet képzett ki. Tekintettel az egyre égetőbbé való magyar tanítóhiányra, a csehszlovák iskolaügyi hatóságok a húszas évek közepétől engedélyezték ún. egyéves magyar abituriensi kurzus rendszeresítését a pozsonyi állami szlovák tanítóképző mellett, amely évenként 30 érettségizett fiúnak és 10 nőnek tette lehetővé a tanítói képesítés megszerzését. Az 1927/1928-as tanévtől az említett tanítóképző mellett magyar tagozatot is létesítettek, amely eleinte csak minden második évben vett fel 40—40 tanulót az első évfolyamba — 20 fiút és 20 lányt —, az 1932/1933-as tanvétől azonban már minden évben folyamatosan indultak magyar osztályok. Mivel a magyar tanítóhiány ekkorra már ugyancsak érezhető volt, az abituriensi kurzusok rendszere továbbra is fennmaradt. Amint említettük, itt évente 40—40 tanítójelölt számára biztosítottak képzést, bár a jelentkezők száma ennek rendszerint a többszöröse volt. (Az 1934/1935-ös tanévre például 125 jelentkezőből kellett kiválogatni a 30 fiút és 10 lányt.) Az abituriensi kurzusra be nem jutott érettségizett jelentkezők előtt állt azonban még egy lehetőség: beiratkozhattak ún. előkészítő tanfolyamokra, amelyeknek elvégzése után extern tanítóképesítő vizsgára jelentkezhettek. A harmincas évek közepén a felvidéki református egyház — mivel a református egyházi iskolákban is évről évre kevesebb lett a szakképzett, hivatása magaslatán álló pedagógus — elhatá-IV. rész rozta egy református tanítóképző intézet megnyitását. Az 1935. május 23-i kassai konvent határozata értelmében 1935. szeptember 1-jén Komáromban valóban meg is nyílt a koedukációs református tanítóképző Nagy Sándor igazgató vezetése alatt. Igaz, a hatalom illetékesei hivatalosan csak 1937. április 5-én vették utólagosan tudomásul a tanintézet felállítását, működését azonban nem akadályozták. Ha az államhatalom helyenként és időről időre engedékenynek is bizonyult egyes iskolaügyi kívánalmak kielégítésére, ez még nem jelentette azt, hogy nem vett igénybe minden létező eszközt a magyar középiskolák és tagozatok fokozatos magyartalanítására. A magyar tanintézetek élére nagy előszeretettel neveztek ki szlovák nemzetiségű, illetve magukat annak vallani hajlandó igazgatókat, s a magyar iskolák tanári karát is igyekeztek lehetőleg szlovák tanerőkkel kiegészíteni. Az 1931/1932-es tanévben például Szlovákia magyar középiskoláiban, valamint tagozataiban 138 tanerő működött, ebből azonban csak 86 volt magyar nemzetiségű, ezzel szemben 44 szlovák, 7 német, 1 pedig cseh nemzetiségűnek vallotta magát. Ugyanekkor azonban a szlovák tanítási nyelvű középiskolák tanári karában egyetlen magyar nemzetiségű tanerő sem volt található. * * * Külön kell szólnunk a Szlovákia és Kárpátalja területén működő nem túl számos szakiskoláról. Az impériumváltás előtt a Felvidéken a középiskolai jellegű képzettséget nyújtó szakiskolák száma elenyésző volt. Kereskedelmi szakiskolák működtek Kassán, Munkácson és Pozsonyban, felsőipari szakiskolák voltak Kassán és Pozsonyban, valamint Kassán létezett még egy gazdasági szaktanintézet. Az említett szakiskolákba a tanulók a gimnázium hatodik osztályának elvégzése után, illetve az ilyen színvonalú képzettség bizonyítása esetén nyerhettek felvételt. A korabeli értelmezés szerint ezeket az iskolatípusokat nem tekintették teljes értékű középiskoláknak, bár középiskolai jellegük vitathatatlan volt. E középiskolai jellegű képzést nyújtó szaktanintézeteken kívül volt azonban még a Felvidéken jónéhány két- és egyéves kereskedelmi, ipari, gazdasági, földműves, szőlészeti stb. szakiskola is. Az impériumváltás utáni konszolidációs időszakban a felvidéki magyar szakiskolákat zömmel ugyancsak nacionalizálták, tehát szlovák tanítási nyelvűekké változtatták. Ezzel párhuzamosan az illetékes hatóságok a szakiskolai oktatás és iskolák megreformálásához is hozzáláttak, mind a Felvidéken, mind a cseh országrészekben. A húszas évek elejére kialakult gyér magyar szakiskolai hálózat a következőképpen nézett ki: Az 1921/1922-es tanévben a felvidéki magyarságnak volt két négyévfolyamos kereskedelmi szakközépiskolája Pozsonyban és Munkácson, ezenkívül öt alacsonyabb képzést nyújtó két-, illetve egyéves kereskedelmi iskolája. Kassán működött az egyetlen magyar tanítási nyelvű felsőipari szakközépiskola. Középiskolai jellegű magyar gazdasági szakiskola a Felvidéken nem maradt, az alacsonyabb fokozatú kétéves gazdasági szakiskolák közül is csak egyetlen maradt meg magyarnak, a földműves gazdasági iskola Komáromban. A pozsonyi és munkácsi kereskedelmi szakközépiskolákkal, valamint a kassai felsőipari iskolával kapcsolatban meg kell még említenünk, hogy azok nem kimondottan magyar iskolák voltak, hanem kétnyelvű szaktanintézetek, párhuzamos szlovák és magyar, valamint rutén és magyar osztályokkal. A teljesség kedvéért még megemlítjük, hogy az 1921/1922-es tanévben volt még a Felvidéken 9 magyar tanítási nyelvű tanonciskola, továbbá 4 szlovákmagyar, 2 német-magyar és egy ruténmagyar ilyen jellegű iskola is. A Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt ez az állapot már nem változott. Tehát összegzésképpen leszögezhetjük, hogy a harmincas évek végén a csehszlovákiai magyarságnak all gimnáziuma, reálgimnáziuma, reform-reálgimnáziuma és tanítóképzője, valamint teljes tagozata mellett volt még 3 egyéb középiskolai jellegű szakiskolája is. A tágabb értelemben vett magyar középiskolai hálózat tehát 14 iskolából és teljes magyar tagozatból állt. Dr.POPÉLY GYULA Újkori történelmünkről vajmi keveset tudunk. Nem is csoda. Az iskolában vagy nem tanultuk, vagy az osztályszempontú történelemoktatás következtében másképpen tanultuk, mint ahogy valójában történtek a dolgok. Aztán számunkra még itt volt a sajátos szlovák szempontú történelem-értékelés. Napjainkban viszont egyre nő az igény, hogy megismerjük történelmünk fehér foltjait, s hogy szakítunk „a legnehezebb előre látni a múltat” — szemlélettel. Az alábbi írást ezért választottuk. Számomra Szabó Dezső, Németh László, Bibó István és Ady véleménye hiteles arról, hogyan került a kiegyezéssel hazánk történelme arra a lejtőre, melynek szerves folytatása lett az első világháború, majd Trianon. Az ő véleményüket megelőzve, idézzük Kossuthot, aki Cassandra-levelében ekként vélekedik a kiegyezési törvényekről: „Ellentétben állanak a kornak, melyben élünk, az irányával, az európai konjunktúrák sugalmazásaival —, szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi, a nemzetiségi belkérdést kielégítő megoldását lehetetleníti, szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál Hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki ” Szabó Dezső ezt mondja: „Deák Ferenc nehéz következményű epizód: elvállalása egy olyan felelősségiek, melynek következményeit nem 0 irányítja és nem látja... Aztán jött a két Tisza. Nincs megásott magyar sír, mely ne volna örök vádra nyílt száj a két végzetes politikussal szemben. (A magyar középosztály megteremtése.) Bibó István elemzése a kiegyezésről: „... a magyar nemzetnek azt hazudta a kiegyezés, hogy megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügyi és a hadügy terén hiányzik az önállóság — vagyis ott, ahol az önállóság kérdése pillanatokban eldől.. Ezen keresztül illuzórikussá tette a legfontosabb negyvennyolcas vívmány, a parlamenti kormány fennmaradását is...” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás történelem.) Németh László írja: „A hatvanhetes kiegyezéssel egy történelmi spanyolfal mögé vonult, hogy nem látva és nem látotton merüljön belpatáliába. Sem nemzet nem volt többé, sem igazi nemzetiség. A nemzeti szerepvállalás nehézségét, felelősségét és méltóságát magára vette a kétfejű monarchia; nemzetiségi ösztönét elzsibbasztotta belső önkormányzata. A monarchia többi nemzetiségei tudták, hol állnak és mit akarnak, s a nemzeti önzés politikai képességük tanítója lett; a magyar mint feleség akinek ura jómódot biztosít anélkül, hogy ügyeit igazán megosztaná vele, felelőtlen asszonyok szeszélyességével duzzog nyűgösködik; még önző sem tud lenni, hisz nem tudja, merre az érdeke. ” (Levél egy fiatalemberhez.) A feudális-dzsentri Magyarország nem vette észre, hogyan válik gyarmati sorsában egyre anakronisztikusabbá gőgös tudatlanságával a rohamléptekben haladó európai népek között. Az ipart és kereskedelmet behozták ugyan a betelepülők, miközben a magára hagyott nép jogok és lehetőségek nélkül nézte a millenneumi dínomdánomot, az ezeréves múltba belemámorosodott díszmagyaros vigadozást. A két Tisza — Kálmán és István — összesen huszonnégy évig töltött be miniszterelnöki, miniszteri tisztséget. Ebből tizenkilenc év esik arra az időre, amikor a gazdag Magyarország nem volt képes kenyeret adni többmillió honfitársuknak, hogy aztán közülük a legbátrabbak, a kezdeményezők — vagy másfél millióan — Amerika javára kamatoztassák képességeiket. A Horthy-korszak hivatalos történészei, publicistái nem azt elemezték, hogy hogyan lettünk szereplői az első világháborúnak, ki a felelős érte, hanem a következményt, a trianoni tragédiát állítva elemzésük középpontjába, elfogult vaksággal az októberi forradalmat és a kommünt jelölték meg az ország megcsonkításának okaként. A magyar valóság jelenének és jövőbe is tisztán látó prófétájának, Adynak ugyanúgy fájt a „nótázó vén bakák" halálba vonulása, mint Szabó Dezsőnek. Az Elsodort falu oldalain ömlik a keserűség fajtánk pusztulása, vágóhídra terelése miatt és hangzik a vádirat a háborúcsinálók ellen. Ady már a háború elején írja: „Ha hiszi Tisza úr / hogy jót cselekszik / S ha a magyar már ráérett / Tegyen, ami tetszik; / Nem nagy dolog egy nép. ” Az „úrnak, magyarnak egyként rongy, vad geszti bolond"-nak — ahogy Ady nevezte —, nem adhat felmentést a történelem, csak Herceg Ferenc és társai. Az a tény, hogy az első, 1914. július 7-i minisztertanácson, ahol Tisza egyedül képviselte a 18 milliós Magyarországot, benne 10 millió magyart, a tanácskozáson részt vevő Stürgkh, Bilinsky, Krobatin, Conrád és Kailer álláspontjával szemben, és nem járul hozzá az előterjesztett rajtaütési tervhez, semmit sem változtat a végeredményen; hogy a felsorolt szépnevű osztrák minisztertásai és tábornokai július 19-re meggyőzték, hogy az előre megszövegezett ultimátumot átadják Belgrádnak. Szép dolog az adott szó szentsége és Tisza négy éven át nem szegte meg a szavát: folyamatosan terelte a halálba országunk férfilakosságát. Mindezt úgy, hogy tisztában volt vele: hazánkat sérelem nem érte, területét nem fenyegette támadás, területi gyarapodásra nem törekedett. 1915 decemberében Károlyi Mihály és Andrássy Gyula felszólaltak a parlamentben a békekötés mellett, de Tisza szétmorzsolta akciójukat. 1914-ben két angol miniszter, Lord Morley és Bums, mivel nem helyeselték Anglia háborúba keveredését, lemondtak. Ezt Tisza is megtehette volna, ebben az esetben a császár nem írja alá az ultimátumot, Berchtold megbukik és talán elkerülhető lett volna a háború. De ez a „mi lett volna, ha... ’’játék. Tisza tragikus halála nem változtat a tényen: egy elveszett háborúban való értelmetlen részvételünk kemény irányítója volt és a győztesek nem érték be a hatszázezer magyar halottal, hanem a területcsonkítással további hétmillió polgárt szakítottak le az ország testéből — köztük 3 millió magyart. Új Magyarország Tanuljunk magyarul! Mit ér a földtörvény—fordítás után? A földtörvény hosszú távon kihat életünkre, így nyelvünkre is. Vizsgáljuk meg, milyen előjelű lesz a hatása! Most dolgunk „... figyelmesen elolvasni, megérteni a megjelent törvényt” mondja jeles képviselőnk. Magyar változatában a megértés nem lesz könynyű, mert a félreértés lehetősége eleve adott. Az Új Szó hat-hét nap elteltével közölte magyarul a földtörvényt. A szövegben csak egy sajtóhibát találtam a hatodik paragrafus közepén. A szerző fél helyett szerződő fél-nek kellene lennie. A szövegben kétszer szereplő komposszesszorátus terminust a fordítók egyszerűen kihagyták — megjegyezzük, hogy közbirtokot jelent. A jogi jellegű terminusok közül nem a legérthetőbb az „egyedi előírás, egyedi jogszabály”, amit talán „különálló, arra vonatkozó” kifejezéssel helyettesíthetnénk, a joga és igénye szavak helyett jobb volna a jogigénye és a jogosultság szó. Nyelvünktől idegen az „emberi szabadságokat sértő” és „államilag megbízhatatlan személy” megfogalmazás. A mezőgazdasági jellegű terminusok közül a tartós növényzet (trvaiy porast) szorul korrigálásra, ami helyesen ültetvénykultúra. Továbbá nem magyaros a legelői vagyon (legelőterület), erdei célzatú kihasználás (erdőgazdasági hasznosítás) és az erdőgazdasági szervezet (erdőgazdaság), erdei termelés (erdőgazdálkodás). Ha nyelvünket a „nagy gyomtól” már megszabadítottuk, a mezőgazdasági föld(alap)-ről és az erdei (öld(alap)-ről téljünk át a mező- (és erdő-) gazdasági föld(állomány)-ra. A föld helyett, mivel több jelentése is van, jobb volna a földterület, a szóösszetételekben is. A legkevésbé szerencsések talán a környezetvédelmi terminusok: a tájképzés (tájrendezés), környezetképzés (környezetalakítás, környezetrendezés), természeti alkotás (természeti alakulat) és a tájképző elem (természeti tárgy). A köznyelvinek tekinthető szakkifejezések közül korrigálásra szorul a kertészkedők (és kertészek) települése (záhradkárska osada), amely helyesen kerttelep; a nyaralók települése (ellátóvá osada) helyesen üdülőtelep. A nebytovy priestor-t (nem lakóhelyiség) is jobban sikerült másoknak megoldani. A fordítás egyébként idegen hatásokkal nem terhelt , de a szöveg gördülékenysége nem kifogástalan. A Szabad (Földműves) Újság sokkal korábban, részletekben közölte a földtörvényt. A sajtóhibák közül megemlítendő a díszforrás (vízforrás). Nem ilyen jellegű hiba volt a revidáló, helyesen revideáló (érvénytelenítő); megjegyzem, ez szakértőink is gyakorta elkövetik. Értelemzavaró, hogy a vojensky obvod a „Magyarázatok” fejezetben katonai gyakorlóterület. (Az Új Szóban indukált vitának köszönhetőin már tudjuk: a „vojensky okruh” -katonai körzet, a „vojensky obvod” pedig valószínűleg katonai terület.) Jogi jellegű javítanivalót nem találunk a szövegben, sőt a komposszeszszorátus sem maradt ki! A mezőgazdasági jellegű szakkifejezések közül helyre teendő a földművesgazdaság (polnohospodárska usadlosf), helyesen mezőgazdasági birtok, területi átrendezés (pozemková úprava) helyesen földrendezés, területrendezés, az állandó növénykultúra csak egy árnyalattal tér el a lexikon által rögzített ültetvénykultúrától. A környezetvédelmi terminusok közül nem nyerte el tetszésünket a tájalakítás (tájrendezés) és a környezetfejlesztés (környezelalakítás, környezetrendezés). A köznyelvi kifejezések közül csak a munkarehabilitációval (pracovná rehabilitácia) szemben vannak fenntartásaink. A szakirodalomban nem található, így nem tudjuk, hogy a beteg rehabilitálandó munka révén, vagy a munka szorul rehabilitálásra az ember által. A foglalkozásbeli rehabilitáció viszont definiált fogalom. Nagyon közel álló, de nem azonos kifejezés a munkaterápia. A két fordítással kapcsolatban nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni. Megállapítom viszont, hogy ha a két fordítógárda szorosan együttműködik, a hibák kétharmadát elkerülhették volna. Egy központi magyar fordítóiroda pedig még ennél is többet nyújthatna. CSUKA GYULA
