Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-30 / 214. szám
1991. október 30. 5 Szabad ÚJSÁG Égtájakat keresve Művelődéstörténet dióhéjban IV. rész: GÖRÖGORSZÁG Már a régi görögök is - idézhetjük Karinthy szállóigévé vált mondását, mert tény és való: az európai kultúra a hellén világ örököse. Minden, ami előtte volt, Egyiptomot, Mezopotámiát, sőt még az Ószövetség-beli zsidóságot is beleértve, csupán előjátéka a nagy európai színdarabnak, hogy megint csak egy közismert szentenciát variáljunk. A hagyományos művelődéstörténetek a görög kultúrát általában három korszakra osztják: az archaikus, a klasszikus és a hellenisztikus korszakra. Ha mindehhez hozzávesszük a krétai művelődés előjátékát, akkor négy korszakunk marad. S kezdjük mindjárt Krétával. Az Égei-szigetvilág, melynek Kréta is része, szinte hídként köti össze Európát Kis-Ázsiával. Krétán valószínűleg egyiptomi hatásra már az i. e. második évezred elején nagyszerű kultúra fejlődött ki: megjelent a képírás, ebből alakult ki a hieroglifaírás, majd az ún. lineáris A írás. Ennek megfejtése nyomán derült ki, hogy a krétai kultúra görög nyelvű volt. Ami leginkább megmaradt belőle, az az építészet, a knosszoszi paloták nagyszerű romjai. Vízvezetékkel, fürdőszobákkal, vízöblítéses mellékhelyiségekkel ellátott lakosztályok - négyezer évvel ezelőtt. A másik nagy krétai hagyomány: a mítoszok. A Minotauroszlegenda az emberfaló szörnyről, a híres labirintusról, Európa elrablásának legendája - mindez alapját képezi a későbbi görög, következésképpen az egész európai kultúrának. Máig nem tudni pontosan, hová tűnt e kultúra, mi lett Kréta sorsa. Tény, hogy megszűnt, annak ellenére, hogy Kréta szigete máig létezik, és az európai kultúra súlypontja áthelyeződött a szárazföldre. A legvalószínűbb, hogy egy kb. i. e. 1500 körüli földrengés vetett véget a virágzásnak. Illetve még valami: az indoeurópai görög törzsek beszivárgása a Balkán-félszigetre. A görög kultúra ugyanis pontosan ennek köszönheti létét, annak, hogy a krétai őslakosság elvegyült a jövevény indoeurópaiakkal. Ennek a keveredésnek nagyszerű következménye a görög kultúra. Még egy láncszeme van azonban a Krétát és Görögországot összekötő folyamatnak. Mükéné az i. e. 16. és 13. század között érkezett virágzása csúcspontjára. Erről tanúskodnak a gazdag kincsleletek, a hatalmas építkezések és a lineáris B írásos táblácskák adatai. Ezek az írásos emlékek azonban nem irodalmi szövegek, csupán gyakorlati-gazdasági feljegyzések. A görög irodalom első emlékei a homéroszi eposzok. S ez már átvezet bennünket a valóságos görög kultúra első, ún. archaikus korszakába. Ez a korszak az i. e. 8. és 6. század közé esik. Ekkor keletkezett az Iliász és az Odüsszeia. „Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképpen az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek“ - írja Szerb Antal Az európai irodalom története c. művének Homéroszról szóló fejezetében. Homérosz betetözóje volt egy kultúrának, nevezetesen a krétai és mükénéi hagyománynak (az Iliász ugyanis egy olyan háborúról szól, amelyet Agamemnon mükénéi király vezet Trója ellen), pontosabban határvonalon áll ösközösségi kultúra és az ókor között, ahogy Dante határvonalon áll középkor és újkor között. Mára már eldőlt, hogy az Iliászt és az Odüsszeiát nem egyazon költő írta, nem is egy korszakban keletkeztek. Az Iliász ugyanis az i. e. 8. század első felében keletkezett, míg az Odüsszeia egymásfél évszázaddal később. De az bizonyos, hogy az utóbbi az előbbi hatására íródott. Az is bizonyos, hogy az Iliász költőjét vándorénekesek, ún. rapszódoszok tucatjai előzték meg, ők dolgozták fel rövidebb-hosszabb hősénekekben a nagy háború eseményeit, s Homérosz, aki ugyancsak egy ilyen rapszódosz lehetett a sok között, az egész hagyományt dolgozta fel egy hatalmas alkotásban. S ha már az irodalomnál tartunk, Hésziodoszról is szólni illik. Ő i. e. 700 körül élt, pásztor és földműves volt. Munkák és napok című művében a kétkezi mezei munka örömeiről énekel. Theogonia (Istenek születése) című munkája viszont első rendszeres összefoglalása a görög mitológiának. Hérodotosz, a „történetírás atyja“ már a klasszikus Görögország fia, a görög-perzsa háborúkról szóló nagy történeti műve viszont olyan fontos helyet foglal el nemcsak a történetírásban, de általában az európai próza megszületésében, mint Homérosz eposzai a költészetben, így itt kell róla megemlékeznünk, a nagy alapítók-alapozók között. S itt kell szólnunk a görög líra és a görög filozófia első nagy képviselőiről is. E korban líra és filozófia, művészet és tudomány még korántsem voltak úgy szétválasztva, mint korunkban. A nagy költők egyben nagy tudósok is voltak, olyan filozófusok, mint Parmenidész vagy Empedoklész versben írták filozófiai müveiket. Valamennyi jelentős preszokratikus (Szókratész előtt élt) tudóst és költőt, sajnos, nincs módunkban felsorolni, csak a legjelentősebbeket említjük meg. így például Szapphót, a görög líra s egyben a női költészet egyik legnagyobb alakját, Anakreónt, a szerelem és a bor vidám énekesét, s Pindaroszt, a görög ódaköltészet iskolateremtő mesterét. Nem verseket írt, de a korszak nagy írói között kell megemlítenünk Ezópuszt, a híres mesemondót, aki műfajának ugyanolyan alapítója, mint Homérosz az eposznak, Hérodotosz a történetírásnak, vagy Szókratész a filozófiának. S velük, a görög filozófusokkal illik befejeznünk a hellén művelődés első korszakának ismertetését, hisz köztudott, hogy a homéroszi eposzok s a görög dráma mellett mindenekelőtt a filozófia volt az, amely a legnagyobb eredményeket érte el az egyetemes európai művelődésben. Itt persze elsősorban Platoné és Arisztotelészé a legfőbb érdem, róluk később szólunk, most a Szókratész előtti bölcsekről emlékezünk meg. így az i. e. 7. században élt milétoszi Thalészről, aki szerint minden létező őséivé a víz. Ki ne ismerné a kb. félévszázaddal később élt Püthagórász nevét, aki legalább olyan fontos filozófus volt, mint matematikus. Hasonlóképpen legendás bölcs volt a tőle fiatalabb Hérakleitosz, a homályos filozófus, alighanem a legnagyobb a preszokratikusok között. Ő is feltételezte, mint a milétoszi bölcsek, hogy minden dolog anyagi öselvböl keletkezett, mégpedig a tűzböl. Ő volt a dialektika „felfedezője“, azt tanította, hogy minden folyik, minden változik, semmi sem változatlan (nem léphetsz kétszer egyazon folyóba). Jelentős irányzat volt az eleai iskola. Két legismertebb képviselője Parmenidész és Zeno volt. S megemlíthetjük még az ún. szofistákat (Protagorasz, Gorgiasz), valamint a materializmus előfutárait: Empeoklészt, Anaxagórászt és Démokritoszt, az atomelmélet megsejtöjét s első hirdetőjét. CSELÉNYI LÁSZLÓ Tíz napot töltöttem a Kárpátok vadonjában, láttam a szarvasok nászát - vértelen vadászként, puska helyett fényképezőgéppel a kezemben. Felejthetetlen élményben volt részem. A vadásznak a szürkületi meg a hajnali silány „löfény'' is elegendő ahhoz, hogy puskavégre kerítse a 150-200 méteres távolságban megpillantott bikát, ám a fotósnak fényre van szüksége. A közelitést sokszor a szél is megheziti, elugrasztja a vadat, még mielőtt sikerült volna lencsevégre kapni. Az éjszakát egyedül töltöttem kint a szándulyi részen, amely a Nagyhagymás nyugati oldalára néz. Egy etető emeletén, szénába, hálózsákba bújva hallgattam a környéken mozgó nyolc-tíz bika különböző hangú bőgősét: au-au-au-öh-öh-öh-ö. Egész éjjel szitált az eső. Reggel a hasítóan friss levegőben festői táj fogadott. A hegyek pipáltak, erős rigyető szagot hozott felém a szél. Kitűnő Zeiss-távcsövemen keresztül felfedeztem két tehenet és egy 14-es bikát. Elgyönyörködtem a büszke állatokban: a bika a gerincen állt, bőgött, lábával izgatottan kaparta a földet. A ködben úszó, távoli Lóhavas festői hátteret szolgáltatott a képhez, amelyből gyönyörűen rajzolódtak ki a kapitális vad körvonalai. Gyorsan felemeltem fotopuskámat, „céloztam“, ám abban a pillanatban feltűnt egy lapátfülú szarvastehén - és vitte magával a szarvasomat. Az erdőben hallani lehetett az idegesen bőgő bikák agancscsattogását. Kint a vágtérben egy 12-es és egy 14- es bika mérte össze erejét. A párbajt egy csapos fiatal bika és három szarvastehén nézte. Ritka fotók készültek. Délelőtti sétámon egy bikára bukkantam, amely álmosan bőgött a hosszú éjszakai rivalkodás után. Ott feküdt egy csutak tövében. Közel engedett magához, nem zavarta az exponálás sem. Gyönyörködve nézegettem a kapitális, 16-18-as, 220 pont körüli, golyóra érett állatot. Eszembe jutott egyik bikám elejtése, az is hasonló fejdiszt viselt, 18-as 228 pontos, aranyérmes példány volt. Semmivel sem voltam akkor boldogabb, elégedettebb, mint most ezekkel a fototrófeákkal. Egy váltó közelében furcsa, különös hangú bikát véltem felfedezni. Mintha nem is szarvas lenne, gondoltam, és máris egy hatalmas medve bontakozott ki az erdő sűrűjéből, tőlem vagy húsz méterre. Az exponálás hangjára nagyot horkantva felugrott és épp oly gyorsan, ahogy jött, eltűnt a fák között. Ez a medve volt a pásztorok réme, nyolc tehenet pusztított el a nyár folyamán. Sok fototrófeát gyűjtöttem. Vér- és fájdalommentes vadászat volt, és boldog vagyok, hogy trófeáim továbbra is élnek. ROMFELD ÁKOS A Széchenyi-emlékverseny díjazottjai A Szabad Újság és az A Hét közös vetélkedőjére, a Széchenyi-emlékversenyre közel száz helyes megfejtés érkezett. A sorsolást követően a megfejtők közül az alábbiak nyerték szerkesztőségünk díjait: Pethő Andrea Diószegról, Tallo Annamária Szénéről, Csicsay Szidónia Dunaszerdahelyról, Urbán Attila Ipolyvarbóról, valamint Szalai Aranka Nyárasdról. Gratulálunk a nyerteseknek és az emlékverseny minden résztvevőjének a helyes válaszokért. A díjakat postán küldjük el. Szarvasok nyomában
