Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-26 / 212. szám
6 1991. október 26. Szabad ÚJSÁG a kezében. A két gyermek éppen egyforma korú volt. Megy az én Cam, a magyar fiú a német fiúhoz. Nyújtja a kenyeret, kínálja, vegye el. Az mohón kap utána. Aztán csak nézik egymást. Az édesanyának könny szökik a szemébe. Mi az ablakon át láttuk az eseményt. A mi szemünk is elhomályosodott. Nem is tudtuk, melyik gyermeket sajnáljuk jobban. Azt, aki idegenbe került a szülőföldjéről, vagy azt, aki a szülőföldjén lett rab? Mindkettőnek ugyanaz a sorsa. Egymásra találtak. A két kisfiú azután mindennap együtt játszadozott az udvaron. A német fiúcska vékony ruhában volt, az is szakadozott róla. Adtunk rá a mi fiúnkéból. Lötyögött a vékony testén. De legalább nem fázott a februári hidegben. Mindennap együtt ebédelt a mi gyerekeinkkel. Nekünk volt mit enni, hála Istennek. Otthon levágtuk a disznót. Volt szalonna, kolbász, zsír. De mi lesz, ha elfogy? Mert itt kosztolásról, fizetségről még nem esett szó. Egy nap a gazda meglátja, hogy a magyar fiú együtt játszik Gerttel a német fiúval. Odajött hozzám, magyarázza, hogy nem lesz ez így jó. Az én fiam ne barátkozzon vele, mert ha kimennek az utcára, a többi gyerek megveri őket. Nem akartam elhinni, hogy ennyire gyűlölik itt a németeket, hogy már a gyerekek is ellenségnek tekintsék a németet, akkor is, ha az gyermek, az ő játszótársuk. Pedig így volt. Az én fiam is majdnem bajba került. Már tavaszodon. Jó idők jártak. A gyerekek közel a házunkhoz egy parkba kimentek játszani. A Bene Pali kisfia is ott volt. Bene Palinak volt egy kislánya is. ő az én kislányommal szokott találkozgatni, és mentek együtt sétálgatni. Éppen akkor ők is kint voltak a téren. Lélekszakadva rohannak haza, hogy menjek azonnal, mert a cseh gyerekek verik a mieinket. Ugrottam mindjárt és szaladtam hajdonfővel. Tíz-tizenkét cseh suhanc csépelte a három idegent, a két magyar és a kis soványka német fiút. Szétválasztottam őket. Szitkozódtam, hogy nem szégyellik-e magukat, ennyien rátámadni három kisfiúra. De azok nem értettek egy szót sem, hiába kérdeztem, hogy mért verték ezeket a szerencsétleneket. De hiszen tudtam. Megmondta Prásek, a gazda idejekorán. Ne barátkozzunk a némettel, mert baj lesz belőle. Igaza lett. Ebben a városban még a gyerekek is gyűlölték a németeket. A cseh gyerek a német gyereket. Uram Isten, mi lesz ebből a világból? Az én gazdám német foglyán kívül sok német ember cselédeskedett még a városban, éppen úgy, mint mink. Egy Gerhard nevű férfi néha eljött az udvarunkra. Bejött hozzám. Nagy nehezen megértettem, hogy a cseh gazda miatt jön ide, higgye azt, hogy mi barátkozunk egymással. De ha nincs otthon vagy elmegy hazulról Prásek, akkor ő a német asszonnyal akar szót váltani. így is történt néhányszor. Beszélni nem tudtunk egymással, de egy volt a sorsunk. Egy júliusi éjszakán a városból hat német férfi a német asszonnyal és a kisfiával megszökött. Akkor jöttem rá, hogy Gerhardt a szökést készítette elő. A magas kőkerítéshez létrát támasztottak. Átemelték az udvarra. Az asszonyt és a gyereket az ólból kiszabadították. A létrán fel a kerítés tétjére, a másik oldalon azután a kis csapat gyorsan eltűnt az éjszakában. Prásek biztos volt abban, hogy elfogják őket a csendőrök. Sokáig üldözték. Csak hát nem tudták, hogy milyen irányban keressék a menekülőket. Rövidesen bizonyossá vált, hogy végleg kiszabadultak a fogságukból. Azóta is sokszor eszembe jut a szerencsétlen német asszony a sovány kisfiacskájával. (folytaUuk) Magyarok deportálása Csehországba A Felvidék magyar falvaiból 1946/47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére. Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorban is hűek maradtak őseikhez, a magyar nyelvhez és a magyar múlthoz. A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket. A deportált magyarok kálváriáját, családja sorsát egy földműves mondja el. Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás. Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke. Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben. Az első magyar szökevény A falunkban az első engedély nélküli visszatérő egy 16 éves fiú, Lesták Elemér fia volt. A nagyapját, Palyi János bácsit és a nagyanyját nem hurcolták el, mert idősek és betegek voltak. Ők ott maradhattak a lévárti házukban. Az unokájuk a szerencsés szökés után náluk húzódott meg. A hatóság hamarosan megtudta, hogy a szökevény hol rejtőzködik. Az eset nyugtalanságot okozott a helyi szlovákok körében, mert attól tartottak, hogy az első visszatérőt követi a második és így tovább, ők veszélyben vannak, mert mi lesz, ha a tulajdonosok érkeznek haza. Fedor, Martinko, Sedlák és Salamon lóhalálában mentek Tornaijára a csendőrségre. A járási hatóságnál kieszközölték, hogy a fiút fogják el, és karhatalommal toloncolják vissza Csehországba. Példát kell mutatni, hogy elrettentsék a szökéssel foglalkozó embereket. A csendőrök vacsora közben lepték meg Lesták Elemért. A két nagyszülő, Elemér és Andris ültek az asztalnál. Andris szolgalegény volt, de úgy élt az öregekkel, mint családtag. A háború alatt került a falunkba. Talán lengyel származású volt A menekülőktől maradhatott hátra. Soha nem tudtuk meg, mert Andrisnak—Lesták bácsiék adták neki ezt a nevet — emlékezetvesztése volt és gyakran többszöri ismétlés után értette meg, hogy mit kell csinálnia. A fejével lehetett valami baj, pedig már elég jól beszélt magyarul. Ő mentette meg Elemért. A két harkágyi rendőr felszólította a szökött fiút, hogy öltözzön, fogja, ha valamit vinni akar magával, mennie kell velük, bekísérik a tomalji állomásra, onnan pedig tovább, vissza Csehországba. Andris látta, hogy baj van. Úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Csak úgy mellékesen megemlítette, hogy itt van ő, befogja a lovakat, beviszi ő a csendőr urakat meg Elemért a tornaijai állomásra, hosszú az út, ne menjenek gyalog. A csendőrök kaptak az ajánlaton. Andris szólt Elemérnek, menjen vele az ólba, szerszámozzák fel a lovakat. A két csendőr az ólajtóba állt. Ők meg ketten bementek a lovakhoz. Hogy ott mit súgott Andris Elemérnek, rögtön kiderül. Amikor a lovakat kivezették az udvarra, mondja Andris a csendőröknek, hogy indulás előtt az állatokat meg kell itatni. A csendőrök bólintottak. A kút a Palyi Jani bácsiék háza előtt van, a faluközi útszélen. Andris és Elemér a két lovat odavezette. A csendőrök a kapuban várakoztak. Elemér úgy állt, hogy a ló lakatja. András meg húzta a vizet. Elemér beugrott a Galo Pali bácsiék udvarába, szaladt a csűrbe és azon át ki a mezőre, ahonnan azután eltűnt az erdőben. Andris meg tovább húzta a vizet. Veder le, veder fel. Hangosan mondta, hogy a csendőrök is hallják, jó szomjasak vagytok lovacskák, mit ettetek, hogy ennyit isztok. Amikor Andris úgy gondolta, hogy Elemér már messze jár, a vízhúzást abbahagyta. Fogta a kantárszárat, vezette vissza a lovakat. Akkor látja a két csendőr, hogy Elemér eltűnt. Nekitámadnak Andrisnak. Az meg bámul rájuk, még a száját is ellátja, mint a bolond. Idétlen hangon a lovakat szidja, amiért sok vizet kellett nekik húzni. Most meg szedheti le róluk a szerszámot, pedig hát ő Elemért meg a csendőr urakat be akarta fuvarozni Tornaijára. A csendőrök káromkodtak, de semmit nem tudtak tenni. Szégyenszemre elkullogtak a ház elől. A bírónak, a szlovák Martinkónak meghagyták, hogy ha a Lesták fiú előkerülne, akkor kötözzék meg, majd ők jönnek érte. A szökött fiú többet nem mutatkozott. Csak Andris tudta, hol van a rejtekhelye. ő hordott neki ennivalót. Elemér néha-néha éjszaka belopódzott a nagyszülőkhöz. Meleg ételt evett és tiszta alsóneműt váltott. Addig Andris a kapuban őrködött. így tartott ez egy vagy másfél hónapig-Akkor azután hirtelen megváltozott a helyzet. A bujdosók és az elhurcoltak fellélegeztek. De az otthonunkig visszafelé még hosszú, gyötrelmes út várt ránk. Egy rab német asszony és a kisfia Egy másik szökésről is beszámolok. Protivínben a magyarokhoz hasonló sorban németek is cselédeskedtek. Voltak, akiket rabként kezeltek. Ezek a gazdák felügyeletére voltak bízva, s ők feleltek értük. A gazdánknak is volt két német foglya, egy német asszony a kisfiával. Elmondom az ő szomorú történetüket és szerencsés megmenekülésüket. A portán a disznóól végénél az ólhoz építve volt egy helyiség, ablak nélkül, nagy faajtóval. Már az első nap este szemembe ötlött, hogy a gazda kesztyűs kezében női ruhafélét hoz a disznóól felől. Megy előre, kinyitja a ház alatt a pince ajtaját, a ruhát bedob t, aztán az ajtóban megfordítja a kulcsot, kiveszi és bemegy a házba. Reggel megfigyeltem, hogy mi történik. Ami odúnk ablakából ráláttam a gazda házára. Prásek jön ki a lakásból. Megy a pincéhez. Kezén a kesztyű. Nyitja a zárat. Kiveszi a ruhát. Viszi a sertésólhoz. A nagy faajtón a reteszt ellöki és a nyíláson bedobja a rongyokat. Döbbenten figyeltem, mi történik itt. Rövid idő múlva egy sovány asszony jön ki onnan egy kis fiúcskával. Olyan idős lehetett a kisfiú, mint az enyém. Sovány volt szegényke, mint az édesanyja. Ki lehet ez az asszony a fiúcskával? Szomorú történet. Német asszony volt. A városban az állomás mellett van egy szálloda-vendéglő. Az asszony és a férje volt a tulajdonos. Amikor a háború befejeződött, az embert, mint németet le akarták fogni, de sikerült megszöknie. Helyette a feleségét és a kisfiát tartóztatták le. Azután kiadták munkára. ígykerült Prásekhez, akinek úgy kellett rá vigyáznia, mint egy rabra. Azért vette el tőle minden este az egyetlen ruháját és azért zárta rá az ajtót, hogy meg ne szökhessen. A disznókat etette. Alig kapott valamit a gazdától. Szegény asszony a disznóknak főzött krumplit ette a fiúcskájával. Mint a cérna, olyan vékonyra soványodtak. A kút a mi épületünk előtt volt. A német asszony onnan vitte a vizet vedrekben a disznóknak. Egyszer, Andriska, a kisfiúnk kint álldogál az ajtó előtt, zsíros kenyeret eszik jóízűen. Jön erre a német asszony a fiával. A kis német fiúcska sóvárogva nézi az én gyermekemet, a nagy szelet kenyeret Ki találta fel a tömbházainkat? Lakóteleptörténet Mindig csak képeken és képernyőkön csodáltuk a magasba ívelő felhőkarcolókat, a tűhegyre emlékeztető üvegpalotákat. Furcsa volt számunkra, hogy az ember ilyen épületekben is élhet Ha tömbházakról beszéltek előttünk, automatikusan lakótelepeink jutottak eszünkbe. Legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna arra, hogy a betonházaink és a csodás üvegépítmények egyazon ember fejében születtek meg. Mert Corbusier, francia építészt sokan feltalálónak tartják. S hogy az volt-e valójában, arra a „Ledoux-tól Corbusier-ig” című kiállítás megszervezői is keresik a választ (Kulturális Minisztérium, Fondation Claude Nicolas Ledoux, Credit Fonder de France). Ezt a kiállítást november 11-ig tekinthetik meg a pozsonyi Nemzeti Galériában. Az építész úgy tervezzen és építsen, mintha börtönét tervezné, mintha abban a házban kellene leélnie az egész életét Sajnos, a mi építészeink valóban börtönöket terveztek, és ezekben a magánzárkákban nemigen töltöttek egy napnál többet Nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán álmaik. S mivel minden felhúzott fal, beépített ablak, lépcső és karcsún ívelő oszlop üzenet, sajnálom azokat, akiknek majd egyszer a mi építészeink szürke betonüzeneteit kell olvasnia. Corbusier minden álma volt olyan házat építeni, amely „sima és egyenletes, mint egy jól formált bőrönd.” Szerinte a meztelen fal egyike a korszak legszebb alkotásának. Miért nem hiszem mégsem, hogy építészeink depresszív, mutatóujjként emelkedő lakóházaikkal Corbusier nyomdokaiba haladtak volna? Mert nem minden művészet, amely magára ölti egy műalkotás valamely vonását Talán, ha egyetlen betonház meredezne a formákban gazdag és színekben harmonikus lakótelepeken, megcsodálnánk, de ott ahol nem látunk mást csak egyforma szürke dobozokat az ablakok lehangoló képe börtönrácsra emlékeztet A kiállítás betekintést nyújt az építészet fejlődésébe Ledoux első merész próbálkozásától egészen Corbusier lakóházáig. Igyekszik megmagyarázni a JUTAPOSITION és az építészet naturalizmusának lényegét mely szerint a lakóházaknak már nem kell egyöntetű egészet alkotnia. Ezen irányzat számára talán az sem lenne idegen, ha házunk öt egymástól különálló gömbből tevődne őszsze, melyek billiárdgolyókként szétgurulnának a zöld gyepen. Bemutatják azt is, hogy egyforma elemek különböző elhelyezésével és kombinálásával mennyi életet lehet kelevinni a tömbházak építésébe. Számunkra már szinte hihetetlen állításuk, létezhet olyan lakótelep, ahol minden ház más, mégis harmonikus egészet alkot Ellentétben a ligetfalusi lakótelepek tervezőivel, Corbusier nem félt játszani, belevinni magát az építészetbe. Újra felteszem a kérdést: feltaláló volt Corbusier? Igen; sorsát pedig azon jóhiszemű feltalálókéhoz hasonlítanám, akiknek találmányait az ő elképzeléseikkel ellentétes, ártalmas célokra használták. BALOG BEÁTA ( Helytörténeti figyelő ) Magyar zarándokok Lőcsén Az őrségi csendes Lőcse minden év júliusának elején néhány napra nagyvárossá változik a zarándokok sokaságától. Sarlós Boldogasszony ünnepén a Mária-hegyre, illetve a kegytemplomba igyekszik a Mária-tisztelő nép. A neogót kegytemplom 1908 és 1914 között épült, 1922-ben VojtaSák püspök szentelte fel, 1984-ben pedig bazilikává léptették elő. A benne elhelyezett kegyszoborról 1313-ból származik az első írásbeli említés. A szobor abban a pillanatban ábrázolja a Szűz Anyát, amikor Szent Erzsébettel átéli az örömhírt. A protestantizmus idejében a szobrot a városfalban rejtették el, csak 1698-ban került újra elő. 1900. július 2-án a kassai zarándokok által ajándékozott aranykoronával megkoronázták a kegyszobrot. (1934-ben ezt a koronát ellopták.) A kegyszobor körül elhelyezett hálaadó és könyörgő táblák közül három magyar nyelven íródott — és a közelmúltból való —, bizonyítandó, hogy magyar zarándokok is jártak ide fohászkodni. Valószínű, hogy a magyar zarándoklat a háború alatt szűnt meg. Azóta két évvel ezelőtt volt újra magyar nyelvű szentmise a Mária-hegyi Minorota templomban. Idén ott a görögkeleti zarándokok hallgattak misét, a magyarok a városszéli gimnáziumi templomban vettek részt ájtatosságon, mivel csak kevesen zarándokoltak közülük Lőcsére. Én két évvel ezelőtt is jártam ott, most szomorúan tapasztaltam, hogy a néhány lőcsei magyar tovább fogyott. Meg azon is elgondolkoztam, ha Lurdes-ba Czenstochowába, újabb Medjugorjéba rendszeresen járnak magyar zarándok-csoportok, Lőcsén mennyivel inkább természetes lenne jelenlétük! Hiszen ez a város valaha háromnyelvű volt, kultúránk, történelmünk számtalan szállal kötődik hozzá. Gondoljunk csak Jókaira, Mikszáthra! Nekem hiányzott, hogy a Mária-búcsú kegytemplomban megtartott szentmiséjén, melyet együtt celebráltak a jelenlevő főpapok, a szlovák és német nyelvű szentlecke-olvasás mellett nem volt magyar is, hiszen a jászói apát személyében nekünk is van magyar főpapunk, aki ott lehetett volna. S akkor talán a városházán lezajlott világi fogadáson sem hangzottak volna annyira üresen, tartalom nélkül az ősi város hírét, dicsőségét felemlegető szavak, mint így. ZILIZI TIHAMÉR Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul — XI.
