Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)

1991-09-27 / 187. szám

1991. szeptember 27. Szabad ÚJSÁG 5 A szlovák szeparatizmus tengerentúli gyökerei Esély a győzelemre Stefan Roman, a szlovák születé­sű kanadai mágnás már halott, Cseh­szlovákia felszabadult a kommunisták negyvenéves uralma alól, és a Szlo­vákok Világkongresszusában (továb­biakban SZVK) határozott differenciá­lódásra kerül sor: míg a radikális szárny (élén a háborús bűnös Kirsch­­baummal) új alkalmat lát, hogy meg­valósítsa az önálló szlovák államról szőtt régi álmát, Du&ip Tóth, a Szlo­vákok Világkongresszusának főtitkára kurzust vált, és arra törekszik, hogy elnyerje a Kanadába látogató Václav Havel szimpátiáját. Kérdés az SZVK célkitűzései avagy saját maga szá­mára? Az uránbirodalom pusztulása 1991 áprilisának végén nagy pénz­ügyi botrány tör ki Kanadában. A Standard Trust bankház 37 fiókja bezár, 140 ezer kliense hiába igyek­szik kivenni betétjét. Noha az állami biztosítótól igényelhetnek bizonyos kártérítést, a kölcsönösen lekötött tö­két az összeomlás fenyegeti. Színre lép a kormányhivatal, amely biztosít ugyan bizonyos anyagi eszközöket, ám ezzel egyidóben olyan tények ke­rülnek felszínre, amelyek nagyon szo­ros összefüggést mutatnak történe­tükkel. Az 1963 óta működő Standard Trust alapítója ugyanis nem volt más, mint Stefan Roman, s most kiderül, hogy nemcsak ezt a társaságot fenye­geti csőd, hanem az egész Roman­­birodalmat. Az urán, amely az ötvenes és hatvanas években dollármilliókkal gyarapította Roman vagyonát, az álta­lános leszerelés időszakában már nem vonzza úgy a tökét, és ebből a tényből kifolyólag Roman többi vál­lalatai is megindultak a lejtőn. Kiderül, hogy az első számú örökös, Roman Helén nevű lánya 97 millió dolláros veszteséggel zárta az utolsó évet (a kormánybizottság már az előző évben is azzal gyanúsította, hogy eltitkolta valódi pénzügyi helyzetét), s hogy a Roman-impérium már a leggazda­gabb szlovák életében is nagy veszte­ségeket szenvedett. Hogyan függ mindez össze az önálló szlovák állam létrehozására irá­nyuló törekvésekkel? Az összefüggés teljesen kézenfek­vő, hiszen a szlovák emigráció évtize­deken keresztül Roman vagyonából merítette minden erejét. Gondoljunk csak a multimilliomos ismert kijelenté­sére, hogy minden egyes dollárért, amellyel a külföldi szlovákok az emig­ráns mozgalmat támogatják, ö kettőt ad, gondoljunk továbbá milliókra rúgó szponzori tevékenységére, és alapít­ványaira. Egy meg nem erősített infor­máció szerint az SZVK negyedéven­ként 100 ezer dollárt kapott Romántól, és röviddel az 1989-es novemberi ese­mények után ez az összeg több mint duplájára nőtt. 1990. október 20-án a Lidové no­­viny közölte azt a levelet amelyben Helen Roman-Barber elhatárolja ma­gát az SZVK politikai céljainak további támogatásától (tehát korlátozza a pénzügyi támogatást is). Amikor 1991 áprilisában a Dusán Tóthtal ké­szített interjúban nyíltan rákérdeztek a mozgalom anyagi hátterére, elbi­zonytalanodik ugyan, de tagadja, hogy bármikor is ilyen hatalmas összegeket kaptak volna. Van itt még egy kérdés: hogyan függ össze a Roman-birodalom pénz­ügyi hanyatlása Dusán Tóthnak, a SZVK főtitkárának taktikaváltá­sával? Az utolsó években Dusán Tóth állt Románhoz a legközelebb, tehát módja volt megismerni a Roman-impérium valódi pénzügyi helyzetét. Ismerve a csődöt, amely több mint egy évvel Havel kanadai látogatása után követ­kezett be, nem lephet meg bennünket Tóth kétségbeesett próbálkozása, hogy az elnök kegyeibe férkőzzön. Nem mintha megtagadta volna a szlo­vák emigráció céljait, csak épp a meg­valósításukhoz szükséges pénzt pró­bálta másutt megtalálni. Milyen himnusz legyen? 1990 májusának második hetében rendezték meg Toronto elővárosában az SZVK nagygyűlését. Az eseményt az emigráns sajtó egyenesen „törté­nelminek" nevezte. Épp húsz éve ala­kult meg az SZVK, Stefan Rómán halála óta ez az első nagygyűlés, s első azt követően is, hogy a távoli haza felszabadult a kommunisták uralma alól. A rendezvénynek szokatlan elöjá-. téka volt: az SZVK titkársága (amelyet lényegében Dusán Tóth képviselt) szerette volna elérni, hogy a kong­resszust Pozsonyban tartsák. Az ötle­tet az emigránsok egy része mereven elutasítja. A nézetkülönbségek, ame­lyeket Románnak mindig sikerült elsi­mítania, most felszínre törnek, ahogy a főtitkár személye iránti ellenszenv is. „A változás folyamatának külföldön kell végbemennie, még mielőtt a kongresszus az új, egységes kon­cepcióval a hazai szlovákok elé lép­­*ne" - figyelmeztet a Pohl'ady című emigráns lap. így május 9-én az SZVK nagygyűlését mégis Torontóban ren­dezik meg. A találkozó ugyanis nacionalista szellemben zajlik: egy véletlenül oda­­vetödött csehet még a kongresszus kezdete előtt távozásra szólítanak fel, egy ugyancsak cseh rádiótudósító csupán annak köszönhetően marad­hat, hogy nem fedi fel kilétét. - A ter­met díszítő falragaszokon a „csehek és szlovákok“ szavaknál a „csehek" mindenütt keresztülhúzva. Nagy mél­tatlankodást szül a csehszlovák him­nusz is. A valamivel több mint 400 főnyi küldött megtagadja eléneklését, helyette a Hej Slováci hangzik el. Stefan Kovacic, a Kanadai Szlovák Liga elnöke a Kanadsky Slovák c. lapban így háborog: „A csehszlovák himnusz ízléstelen és egyenesen pro­vokatív músorbaiktatása magyarázat­ra vár. Amennyiben ezt Tóth főtitkár rendelte el, akkor ezt a konferanszié­nak, ha csak egy csepp szlovák büsz­keség is van benne, el kellett volna utasítania." Ebbe a fanatikus hangulatba top­pan be az ötven (más források szerint hetven) személyből álló küldöttség, amely különrepülögépen érkezett egyenesen Szlovákiából: miniszterek, miniszterhelyettesek, parlamenti kép­viselők, a Szlovák Televízió, a Szlovák Rádió és a Csehszlovák Sajtóiroda igazgatója, a Matica slovenská elnö­ke, valamint a miniszterelnök helyet­tesei. A delegáció három fő tagja Ciő, szlovák kormányfő, Schuster, a Szlo­vák Nemzeti Tanács és Dubcek, a Szövetségi Gyűlés elnöke. Míg a kongresszus szokatlanul szerény külsőségek között zajlik (Ro­man halálával az anyagi források ki­apadófélben vannak), a szlovák kül­döttség szálláshelye olyan, hogy azt a tengerentúli honfitársak is luxusnak minősítik. Egy-egy szállodai szoba ára 150 dollár egy éjszakára, a Schuster -Ciő-Dubőek hármas pedig 615 dollá­ros szobákat kapott. „Máig nem tudja senki, ki mit fizetett“ - írta ezzel kap­csolatban A. Wagner a Západ c. emigráns lap tavalyi augusztusi szá­mában. Ki fedezte ezt a luxust? A csehszlo­vák adófizetők vagy az akkor még Dusán Tóth vezetése alatt álló SZVK? Ha az utóbbi, akkor óhatatlanul felme­rül a kérdés: az államapparátus képvi­selőinek fogadásakor hol végződik a vendéglátás és hol kezdődik a lekö­­telezés? Rudolf Schuster és dr. Markus (a Matica slovenská jelenlegi elnöke) aratta a legnagyobb tapsot, mivel be­szédeikben ók közeledtek leginkább az önálló Szlovákia gondolatához, s igy a legjobban megegyeztek a Ka­nadai Szlovák Ligával, amely a kong­resszuson szemlátomást fölénybe ke­rült. Ezzel szemben Dubőek, akit a Zá­pad augusztusi száma úgy jellemez, mint jó embert, „aki senkit sem akar megsérteni, kissé már elfáradt, s nem tud letenni arról a szokásáról, hogy a régi frázisokat használva, hossza­san beszéljen“, egyértelműen a cse­hek és szlovákok közös államára hi­vatkozik, és nagyon világosan a sze­paratizmussal szemben foglal állást. Ráadásul a szlovák állam 70 ezer zsidó lakosán elkövetett népirtásról beszél, amelyért az összes szlovák nevében nyilvánosan bocsántot kér. Ki tudja, hogy érzi magát, amikor később Jozef Kirschbaum nagy szó­noklatát kénytelen végighallgatni? Ő, az állam egyik legfőbb képviselője azt az embert, akit ez az állam már negy­venöt éve hiába igyekszik felelősségre vonni háborús bűntetteiért? A szakadás akkor következik be, amikor Tóth főtitkár emelkedik szólás­ra, s kijelenti, hogy az SZVK befejezte politikai küldetését, mivel most már a szlovákok a maguk urai lettek hazá­jukban, és az emigráció bármilyen ilyesfajta tevékenysége egy idegen ál­lam belügyeibe való beavatkozás len­ne. Tóth nemcsak a maga, hanem Roman lányának nevében is beszél, aki fél évvel később az SZVK vala­mennyi tagjához intézett nyílt levelé­ben a következőket írja: „Apám és az SZVK többi alapító tagjának kinyilvá­nított célja az volt, hogy a kommunista elnyomás alatt élő több millió szlovák elnyerje politikai és szellemi szabad­ságát. Ez most beteljesült. A demok­rácia megújhodása, valamint a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megalakulása minden szlováknak ga­rantálja a lehetőséget, hogy meghatá­rozhassa hazája fejlődésének irányát, és saját elképzelései szerint alakítsa életét". Tóth és a Roman-pártiak sze­rint az SZVK-nak a továbbiakban el­sősorban a kulturális és támogató te­vékenységre kellene átallnia, semmi többre. Csakhogy Roman neve a multimil­liomos pénze és személyiségének ereje nélkül már nem sokat ér. Az SZVK mérsékeltebb tagjait egyhangú­lag leszavazzák Kirschbaum szepara­­tistái. A választásokon a Kanadai Szlovák Liga győz, tagjai az SZVK elnökségében túlsúlyba kerülnek és az új elnök nem más, mint Marián St'astny, az egykori jégkorongozó. Marián, aki visszatért Nagy port vert fel 1980-ban, amikor a hazai jégkorongválogatott egyik kül­földi vendégszerepléséről nem tért vissza a két St'astny testvér, Peter és Anton. Nem csoda, hisz világviszony­latban is a sportág legjobb csatárainak számítottak. Kinnmaradásukat nem lehetett eltitkolni, mint ahogy ez más sportolók esetében történt. Marián, a harmadik testvér azonban vissza­tért. Nem mintha különösebben lelke­sedett volna a szocializmusért, de a fi­vérek közül egyedül ó volt nős, és nem akarta elhagyni a családját. A kommu­nista funkcionáriusok ostobasága nyomban megmutatkozott: ahelyett, hogy saját javukra fordítva a dolgot, ügyes propagandát csináltak volna visszatéréséből, nem engedték többet játszani. Ezek után senkit sem lepett meg, hogy Marián St'astny 1981-ben Magyarországon keresztül egész csa­ládjával külföldre távozott, és fivéreivel együtt a Quebec Nordiques játékosa lett. Neve nemcsak Quebecben, de Kanada-szerte fogalommá vált. Az egész szlovák emigráció dédelgetett kedvence lett, annál is inkább, mivel erősen vallásos és nemzeti beállított­ságú emberként ismerték meg. Hazai működésének ideje alatt nyílt titok volt a válogatott cseh és szlovák része közti feszült viszony. „Meglepett, mennyire megválto­zott“ - mondta egy pozsonyi sportúj­ságíró, aki évek óta ismerte, és nem­rég Kanadában is meglátogatta St'ast­­nyt. „Továbbra is impulziv, de míg azelőtt mindig nyíltan megmondta, mit gondol, ma már jóval diplomatikusab­­ban fogalmaz.“ Az SZVK tavalyi májusi nagygyűlé­sén elmondott székfoglaló beszéde is elég diplomatikus volt, noha lényegét tekintve a következőket tartalmazta: az önálló Szlovákiáért folytatott küz­delem nem ért véget, ellenkezőleg, most, a demokrácia feltételei között jóval nagyobb esély mutatkozik a győ­zelemre. Vajon milyen lehet az olyannyira áhított győzelem? Ha meggondoljuk, hogy az SZVK torontói nagygyűlése határozatának megfogalmazásában Braxatoris, Kruziak és Vnuk mellett olyan ember s részt vett, mint a Hlinka-párt egykori őtitkára, a háborús bűnös dr. Jozef <irschbaum, nem kell sokat találgat­nunk (A REFLEX nyomán) Gyökeres György illusztrációs felvételei a múlt hét csütörtökén Szlovákia szuverenitásáért szervezett tömeggyűlésen készültek Erről jut eszembe „Éljenek a szlovákok!" Hát ilyesmi is csak minálunk, „Vadkele­ten“: Szlovákiában fordulhatott elő! Meg­tapsolta, megéljenezte magát néhány ezer szlovák a múlt csütörtökön Pozsonyban, a szlovák Hyde-parkban, a Szlovák nemzeti felkelés téren. A Televízió jóvoltából százezrek láthat­ták, hallgatták: Markus mester, a Nagy Mélabús Nemzetébresztő is porondra lé­pett, feltette a csörgósipkát, s újfent elgü­gyögte jól ismert zavaros sirámait. „Gyújto­gató“ szavaira a tömeg Prágát, az „ördög“, minden rossz okozója birodalmának köz­pontját kezdte szapulni, majd - miután elfá­radt a szavalókórus - saját magát kezdte ünnepelni.- Éljenek a szlovákok! - skandálták, s közben jónéhányan talán a glóriát is látni vélték a fejük fölött. Az „oltárhoz“ közel toporogtak szűkebb pátriám önjelölt apostolai is. A Mikszáth szülőföldjéről érkezett „Tót atyafiak“ büsz­kén lengették transzparenseiket, és szel­lemtestvéreikhez hasonlóan „fújoztak“ is gyakorta, becsülettel. A Független Szlovákiáért kardoskodók homogén nemzetállamot szeretnének, s fé­lő, hogy nekünk, „vad ázsiai hordák ivadé­kainak" meg mondjuk a cigányoknak és egyéb „kétes elemeknek“ nem igen lenne, lehetne sokáig maradásunk szülőföldün­kön. Aztán utánunk - vagy esetleg velünk „egy füst alatt" - a kommunisták kerülné­nek sorra. Gázkamrába a cigányokat és a magyaro­kat, láttam pár hónapja Nagykürtösön (is) a bizonyos pártok és mozgalmak majdnem nyíltan kimondott vezérelvévé vált, sokak­ban (második) világháborús borzalmakat idéző ocsmány jelmondatot, újabban meg a közkórház erődítménynek is beillő vado­natúj kerítésének a falán egy pártot minősí­tő „festményekben“ gyönyörködhet a járó­kelő. A Nagykürtösi járás már a kommunista önkényuralom idején is valóságos állam volt az államban. A járási székhely boltjain egyetlen magyar nyelvű cégtábla sem léte­zett... Egy nagyfalusi néni panaszolta pél­dául, hogy a drogériában nem akarták ki­szolgálni, mert magyarul merészelt kérni valamit. Nos, megint erről jut eszembe: Éppen a túlnyomó részben magyarok lakta Nagyfalun támadt nekem már a hatalomát­vétel után egy idős féri, és sűrű kőpködések közepette elmagyarázta, hogy végre most már demokrácia lesz, s megszabadulhat­nak az irányító testületekbe telepedett ma­gyaroktól, mert hát ugye, ismerjem be, még­sem járja, hogy ősei földjén idegen betola­kodók pőffeszkedjenek. Hetekkel később tudtam meg, hogy őkel­­me a háború után Magyarországról költő­l Tfp / 1 í I lllsztráció a közkórház falán (A szerző felvétele) zött az „ősi földre“, s egy Csehországba deportált magyar család lakásába telepe­dett be. A túlnyomórészt magyarok lakta N-ben, az alapiskolában - a szülök bűnös felelőt­lenségéből kifolyólag, vagy ki tudja mi má­sért? - szlovák nyelven folyik a tanítás. A diákok nagy hányada magyar családok gyermeke. A gyermekek kétharmada többre vinné, bizonygatta egy pedagógusuk, ha az anyanyelvén tanulna, de ezt nem mondha­tom el a szülőknek, mert az állásomba kerülne. Egy másik azzal a tanulóval - egy volt diáktól tudom -, aki magyarul szólalt meg az épületben, százszor lekörmöltette, hogy „Az iskolában a hivatalos nyelvet be­széljük." Közelednek a választások. Egyes kétes hírű - vagy inkább hírhedt? - pártok és mozgalmak hordószónokai a nemzeti ér­zésre apellálva igyekeznek „jó pontokat“, újabb mandátumot kicsikarni maguknak. A Nagykürtösi járásban is sok (volt?) a kom­munista, akad cigány, azaz most már roma polgár is szép számmal, de - szerencsére - sok az anyanyelvéhez, anyanemzetéhez ragaszkodó magyar is. Annyian vagyunk, hogy Ipolyt lehetne rekeszteni velünk. , Vagy éppen ez a terv? Éljenek a szlovákok, mondom én is, de mivelünk és a más nációkhoz tartozókkal együtt s - végre - békében! ZOLCZER LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom