Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)
1991-08-01 / 138. szám
1991 .augusztusi._______________________Szabad ÚJSÁG____________________________ „Sorsom csehszlovákiai magyarként alakult így" Az Amnesty International kiterjedt nemzetközi jogvédelmi tevékenységének nagy erkölcsi súlya van a kelet-közép-európai országokban élő nemzetek politikailag tájékozott szűk rétegében. Tudjuk mindannyian, hogy az Önök társadalmi szervezete nem rendelkezik a kormányok birtokában lévő lehetőségekkel és nem áll módjukban hatalmi eszközökhöz folyamodni. Ezért senki sem vár el Önöktől csodákat, látványos eredményeket. De annak a puszta ténye, hogy foglalkoznak az üldözöttek ügyeivel, igyekeznek számukra védelmet szerezni és felhívják a világ egy részének figyelmét az igazságtalanságokra, az érintetteknek és családjuknak lelki támaszt jelent, esetenként pedig valóságos segítséget is. Többleterőt ad azoknak, akik szülőföldjükön felvették a harcot az elnyomás és a diktatúra ellen, reménységet jelent a meghurcoltaknak. Tudjuk, milyen nehéz lemérni egy-egy akciójuk hatásfokát, milyen nehéz tudomást szerezni arról, hogy fellépésüknek legalább a híre eljutott-e az igazságtalanul üldözöttekhez. Amikor megkaptam meghívásukat, megörültem, mert így személyesen adhatok számot tapasztalataimról. Valószínűleg ritkán találkozhatnak volt védencükkel úgy, mint most velem. Előre kell bocsátanom, amikor börtönben voltam, kevés jele jutott el hozzám a kiterjedt nemzetközi szolidaritásnak és a kiszabadításomra tett kísérleteknek. De az a pár jelzés, hírtöredék, amely mégis bejutott a börtön falai közé, elegendő volt ahhoz, hogy megerősítsen lelkileg, testileg. Valamikor 1984 nyarán történt. A cellámból felkísértek a börtönorvoshoz. Csodálkoztam, hiszen a börtönben kérés nélkül ritkán visznek valakit orvosi vizsgálatra. A rácsos ablakú rendelőben derült ki, hogy oltásra hoztak. De más oka is volt. Az orvos idegesen kezdett hadonászni az orrom előtt egy légipostaborítékkal, amely az USA-ból érkezett. Egy amerikai orvos írta a levelet egy orvosi társaság nevében. Arra kérte a fogvatartóimat, hogy részesítsenek megfelelő egészségügyi ellátásban - és felsorolta a panaszaimat, amelyek miatt kezelésre és gyógyszerre van szükségem. A fiatal börtönorvos felháborodva utasította vissza amerikai kollégájának azt a beavatkozásként minősített kérését, amelyet - állítólag - az én, börtönből kijuttatott üzenetem nyomán írt. Majd közölte velem - mintha én lettem volna az amerikai levél írója hogy ők mindenben az előírások szerint járnak el, ezért velem sem bánhatnak másként. Ezen nyilván azt kellett értenem, hogy midőn epebántalmaim voltak, vagy amikor két ízben magas lázam volt, nem részesültem idejében orvosi ellátásban. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezúttal a börtönorvos rendelőjében egyáltalán nem érdekeltek az orvos szavai. Inkább a kezében lévő boríték hátoldalára ragasztott feladót szerettem volna elolvasni. Sajnos csak annyit sikerült megállapítanom, hogy a levél New Jersey államból érkezett. Ez a kedves amerikai orvos, aki nem sajnálta a fáradtságot, és egy ismeretlen ember ügyében tollat vett a kezébe, biztosan nem sejtette, hogy az eredetileg nem nekem szánt levele milyen fontos üzenetet hozott számomra. Ebből tudtam meg - három hónappal a letartóztatásom után -, hogy a világban foglalkoznak az ügyemmel, hogy nem felejtettek el, hogy növekszik ismeretlen barátaim népes tábora. Ez a levél megerősített hitemben. Nemcsak a kihallgatásomat vezető politikai rendőrrel szemben tudtam kitartóbban ülni szótlanul naphosszat, hanem a cellámban hozzám rendelt besúgó fogollyal szemben is lélektani fölénybe kerültem. Ugyanis négy és fél hónapig egy visszaeső bűnözővel voltam összezárva, aki a „nagy időre“ várt. Nyilván kedvezményt helyeztek kilátásba számára, ha sikerül engem megtörnie. Próbálkozásai nem vezettek sikerre, tizenegy és fél évre ítélték őt. Természetesen, csak később jöttem rá, hogy a volt cellatársam besúgó. Az említett levélen kívül más jelzést is kaptam. Tudomásom szerint három rendkívüli csomagom érkezett - egy Japánból, egy Franciaországból és egy az USA-ból. Fontos tudni, hogy előre nem engedélyezett csomagokat a börtön nem fogad. Nekem kettőt mégis átadtak. Az egyik kis csomag karácsony előtt érkezett Párizsból. A fogda biztonsági és elhárító tisztjei jelenlétében bontották föl a dobozt. A benne lévő édességeket darabokra törték. Mondták, azt vizsgálják, hogy nyugati cinkosaim nem Duray Miklós küldtek-e számomra csokoládéba ágyazott robbanóanyagot vagy mérget. Mielőtt összemarkolhattam volna a törmelékhalmazt, fenyegető hangon közölték velem, hogy ha még egyszer ilyen csomagom érkezik, nem kapom meg, hanem felbontatlanul a szemétbe dobják. A csomag átvétele után, melynek romjait az ingembe szórva vittem fel a cellába, az engem addig szótlanul kísérő ügyeletes tiszt - miután kettesben maradtunk a folyosón - megszólított. ,,Duray, maga híres emberi" mondta. Gondolhatják milyen érzés volt ezt hallani a börtönben, ahol arccal a falnak fordulva, hátratett kézzel kell állni és az őröket alázatosan, szemlesütve tisztelni. A foglyokkal napi tizenkét órán át szinte rabként összezárt börtönőrnek ebben a kissé irigykedő, kissé csodálkozó, de mindenképpen groteszkül ható kijelentésében egy további üzenet volt számomra. Arról tudósított újonnan, hogy az ügyem túllépte a belügy határát. És ez a nemzetközi támogatás eredménye volt. Látják, ezért is fontos, szinte felbecsülhetetlen értékű az Önök munkája. Miután szabadlábra kerültem, megtudtam, hogy az Önök szervezése folytán rengeteg levelet kellett volna kapnom. De nem kaptam. Csupán hét érkezett meg. Egy Svédországból, egy Olaszországból és öt az Egyesült Államokból. A többi fennakadt valamelyik hivatali szűrőn. Persze, ez nem baj. Hiszen a levelek valóságos célja nem is az volt, hogy én olvassam tartalmukat. Csakhogy éppen 1984 karácsonya táján került a kezembe a cellámban egy angol kommunista író gyenge minőségű novellája, mely arról szólt, hogy Londonban bebörtönözték a baloldali szakszervezet egyik tagját. Miután lecsukták, a börtönőr egy koffernyi üdvözlő levelet és szolidarizáló táviratot hozott a cellájába. Ebből a sztoriból persze nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, de a példa nélkül is nyilvánvaló: Csehszlovákiában a hatalom nemcsak totalitárius, hanem kicsinyes is. Azt nem tudom, hogy az Amnesty International figyelemfelkeltő tevékenységének köszönhetem-e, hogy a második bebörtönzésem alatt fizikailag nem bántalmaztak. Első alkalommal, 1982 karácsonyán ugyanis az őrök kirángattak a cellából, és a folyosón megvertek. Azt viszont, tudom, hogy mi kerüli el a humanitárius és jogokat felügyelő nemzetközi szervezetek figyelmét. Előrebocsátom: nem szemrehányásként említem ezt, hanem a helyzetről alkotandó hitelesebb kép miatt. A világban az Önökéhez hasonló, erkölcsileg tiszta indíttatású szervezetek is csak arra figyelnek, illetve figyelhetnek fel, ha valahol igazságtalanul bebörtönöznek, üldöznek vagy gyilkolnak embereket. Pedig az elnyomás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogtalanság, az üldözöttség a legtöbb esetben nem így nyilvánul meg, nem így kezdődik. Hanem inkább kevésbé látványosan, inkább észrevétlenül belehatolva az emberek idegsejtjeibe, lelkületébe, megalázva őket személyiségükben, emberi méltóságukban. Sokszor nem is lehet kitapintani a kezdetét. Egyszer csak azon döbben meg az ember, hogy időnként lehalkítja a hangját, visszafogja a szavait és egyre több gondolatát nyomja el, mert figyelik, figyelhetik, hogy mit mond. Jegyzetfüzetéből először csak néhány lapot tép ki, az esetleg gyanúsnak, árulkodónak ítélhető feljegyzéseket, címeket. Majd egyszer csak üres marad a notesze, mert már nem ír fel semmit. A legfontosabbakat megjegyzi, a többire pedig nem érdemes emlékezni. Egyre kevesebb levelet kap, mert ő is egyre kevesebbet ír. Ha nem ír, hívatlanok nem olvashatják el a levelét. Telefonszámlája is egyre csökken, hiszen már csak ritkán telefonál, mert észreveszi, hogy lehallgatják. Ha néha elfogja a düh, regény részleteket olvas a telefonjába. Ha már lehallgatják, legyen mit hallgatniuk. Ha feleségével, közeli barátaival bizalmasan akar beszélgetni, elmegy otthonról vagy olyan helyre húzódik, amelyről azt hiszi, hogy már kívül van a lehallgató berendezés hatósugarán. Látogatói fokozatosan elmaradnak, attól félve, hogy figyelik a lakását. De ő sem hív meg senkit, nehogy kényszerhelyzetbe hozza vendégeit. Az utcán is egyre kevesebb ismerőssel találkozik. Kitérnek előle vagy egymás elől. Ha közeli barátaival akar találkozni, haditervet kell kidolgoznia egy-egy találka miatt. De ha több találkozó tervét tartja a fejében, lehet, hogy összekeveri az időpontokat, és mindent kezdhet elölről. Végül rádöbben, hogy ebben merül ki egész tevékenysége, másra szinte nem marad ideje. Aztán észreveszi, hogy egyre nehezebben jön ki a fizetéséből, mert csökken a jövedelme. A munkahelyén pénzjutalmat már nem kap. Fizetésemelésre sem javasolják. Sőt, csökkentik a jövedelmét. Ezért egyre szegényebb lesz - pauperizálódik. Nem egy általánosított helyzetet írtam le, hanem azt, amelyet magam is megéltem. De kihagytam belőle egy fontos tényezőt. A rendőrségi jegyzőkönyvek bizonyítéka szerint is sorsom nem elsősorban a csehszlovákiai ellenzék, a Charta 77 aláírójaként, hanem csehszlovákiai magyarként alakult Így. Ez nem véletlenszerű. Mind a mostani politikai hatalom, mind a mindenkori csehszlovák államhatalom idegennek, fokozatosan vagy gyorsan megszüntetendő elemnek tartotta és tekinti az ország területén élő magyarokat. Tulajdonképpen három módozatot próbált ki felszámolásukra. A két világháború között a többségi nemzeti érdekekkel korlátozott demokráciát; a második világháború után a teljes jogfosztást és a zsidóüldözéshez hasonló módszereket; most, a kommunista uralom alatt a totalista állami beavatkozást. Ez utóbbi a legösszetettebb, mert a társadalom minden szintjén és minden területén érvényesül: az érdekvédelem tiltásában, gazdasági diszkriminálásban, az anyanyelv használatának és művelésének korlátozásában, a kisebbség magas szintű kultúrájának sorvasztásában, Magyarországgal és a környező államokban összefüggő területen élő magyarokkal való kapcsolatának akadályozásában - kezdve a turizmustól a kulturális kapcsolatokon át a családi kapcsolatokig. A totalista államnak nem egyetlen sajátossága a kisebbségek elnyomása. Az egész civil társadalmat uralni akarja. Ettől a többségi nemzetek is szenvednek. De az államalkotónak tekintett többségiek, köszönhetően teljes társadalmi szerkezetüknek, valamint annak, hogy nemzetileg nem elnyomottak, az ideológiai és a hatalmi elnyomás ellen ki tudnak alakítani védelmi rendszereket és alternatív struktúrákat. A kisebbség erre nem képes. Amiatt sem, mert a hatalomnak sikerült a többségi nemzet nagy részét is érdekeltté tenni a kisebbség elnyomásában. Ennek számtalan jele van. Saját bőrömön is tapasztaltam. Például sok munkahelyi kollégám megbecsül amiatt, hogy az ellenzékhez tartozom, és volt bátorságom szembefordulni a hatalommal, de egyúttal zömük azért utasít el, mert a magyar kisebbség jogait védtem. Ez a megítélés néha szélsőségekbe torkollik - mint például 1987- ben. Több neofasiszta, magyarellenes támadást szerveztek az ország különböző területén részben ismert, részben ismeretlen tettesek. Gyújtogattak, magyar és zsidóellenes hangulatot próbáltak kelteni. A hivatalos hatalom is rájátszik erre, hiszen az ismert tetteseket nem büntette meg, az ismeretleneket pedig nem nyomozta ki. Ne értsenek félre, nem a magyarsággal együtt élő szomszéd nemzeteket vádolom. Minden magyar tudja vagy sejti, hogy együtt . kell élnie a szomszédokkal, ezért meg kell találni ennek a módozatait. Én azt is tapasztaltam - és nyilván nemcsak én hogy lehetséges a normális együttélés is. Ezt igazolja a Charta ’77 és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága közötti jó kapcsolat, csoportjaink közös dokumentuma. De sem a politikai helyzet, sem az általános társadalmi kapcsolatok nem kedveznek az együttélésnek és a békességóhajtóknak. Nyilván hallottak róla, hogy Albert Einstein, mielőtt a növekvő zsidóüldözés miatt átköltözött volna Németországból Amerikába, azt nyilatkozta: Földünknek abban az országában szeretne élni, ahol szabad lehet az ember. Einsteinnel én szívből egyetértek, de azt szeretném, ha az én szülőföldem lenne az egyik ilyen ország. Hogy ha ez év őszén visszatérek családommal, ne kelljen rettegnem az üldöztetés vagy a gyűlölködés miatt. Köszönöm figyelmüket és köszönöm, hogy eddigi szolidaritásukkal támogatták, segítették kiszabadulásomat. Köszönöm, hogy hasonlóan segítették és segítik barátaimat és sorstársaimat. Remélem, hogy önzejlen fáradozásuk a jövő, közös jövőnk számára is hasznos lesz. xxx (A beszéd az Amnesty International clevelandi egyetemi csoportjának gyűlésén hangzott el 1989. január 15-én.) Lehet-e kárpótolni?... Hogyan múlik az idő! A valamikori takaros porta dísze, a vadászkastélyhoz hasonlító épület, ma omladozó félben van. Sarkai megrepedeztek, faláról omlik a vakolat. Az árnyas és tágas udvar egy részét - ahol ötven évvel ezelőtt még a cselédek gyermekei játszottak fogócskát - már áthatolhatatlan bozót nőtte be. Régen az arisztokrata családok tagjai általában gazdag családba nősültek vagy oda mentek férjhez. így került tizenkilenc évesen az ezer holdat birtokló család kastélyába, az ugyancsak a felső tízezerhez tartozó kereskedő legidősebb leánya, a ma nyolcvanhárom éves llus néni is, aki a telkemre kötötte, hogy - az előítéletek miatt - ne áruljam el a teljes nevét. Budapesten bölcsésztanhallgató volt, idegen nyelveket tanult, megtanult zongorázni és mindent, amit a húszas évek derekán egy előkelő családból származó lánynak tudnia illett. Az uradalomban egy egészen más világba cseppent, mint amilyenben addig nevelkedett. Életében ekkor látott először tehenet, szolgák vették körül, tekintetes asszonynak szólították. A prímásokat dalokra tanította, akik aztán aratás után a tarlón eljátszották a kedvenc nótáját: - „Minek turbékoltok búgó vadgalambok“. Férje fehér lovon járt, priccses nadrágot, hosszúszárú csizmát viselt, kezében színezüstből öntött fogantyújú lovaglópálcát tartott. A legelőről hetente hoztak be juhot vagy bárányt a konyhára, a baromfinak a számát sem tudták. Amit a szeme-szája kívánt, az minden megadatott neki. Aztán jött a második világháború. A történtekre llus néni így emlékezik vissza:- Jöttek a németek, a kastélyt főhadiszállásnak rendezték be. Bennünket szilveszter éjszakáján evakuáltak, egy nyári szekérre pakoltuk fel a legszükségesebb holminkat, és egy távoli ismerősünkhöz költöztünk. Amikor visszajöttünk, már orosz tisztek laktak a házunkban. Egy „kiskatona“ elénk állt, a puskáját a férjem mellének szegezte és azt kiabálta - burzsuj. Nem engedett be bennünket. A volt cselédgazdánk jött segítségünkre, ő megmagyarázta neki, hogy mi jól bántunk a cselédekkel, és nem zsákmányoltunk ki senkit. Megkaptuk a kastély legkisebb szobáját. Én főztem a katonáknak, cserébe ezért néha adtak egy-egy darabka húst. A háború után minden megmaradt vagyonúnkat elvették, a férjemet bebörtönözték. Hosszú volt a vádlista, de az ítélőbíró is tudta jól, hogy annak minden pontja hamis. A férjemnek nem volt más „bűne", mint az ezer hold földje. A börtönben megbetegedett, így hazaengedték. Egy tanyára költöztünk, ahol visszatért az ereje. Nem hagyták továbbra sem nyugton, újra bebörtönözték. Egy évi raboskodás után kórházba került, nemsokára meghalt. Mi akkor a három gyerekkel már nagyon szegényesen éltünk, a férjem sírjára még a koszorút is más vette helyettem. A koporsót sem tudtam egy öszszegben kifizetni. Minden értékes holmimat eladtam, csakhogy enni tudjak adni a kiskorú gyerekeknek. A legnagyobb akkor múlt nyolcéves, a legkisebb alig töltötte be a másodikat. Nem kaptam segélyt, se könyöradományt, két kezem munkáján neveltem fel őket. Nyugdíjat is csak nyolc éve folyósítanak és most azt mondják, hogy majd kárpótolnak a történtekért. Engem akarnak kárpótolni, aki végig nézte gyermekei és unokái vergődését? Hiszen nem járhattak felsőbb iskolába, évtizedeken át megalázva, megbélyegezve éltek, és most egyszeriben mindenért kárpótolni akarnak? A pénz megkönnyítheti a megélhetést, de a telki sebeket nem tudja befoltozni. Én már beletörődtem a sorsomba, mit is tehetnék mást. Nem járok sehová, van elég munka a ház körül. Különben is az állandóan fűtetten helyiségben - mert tüzelőre nem tellett - megfáztak az Ízületeim, fájnak a végtagjaim. Magyarországra, Németországba levelezek, német könyvekből fordítok meséket, azzal töltöm az estéket. Már zongorázni is elfelejtettem, de azt az egy nótát még el tudom játszani rajta, hogy „Minek turbékoltok búgó vadgalambok“. Lejegyezte: FARKAS OTTÓ (A szerző illusztrációs felvétele)
