Szabad Újság, 1991. augusztus (1. évfolyam, 138-164. szám)

1991-08-02 / 139. szám

1991. augusztus 2. Szabad ÚJSÁG 5 Székely András Bertalan: Jugoszlávia jelene és jövője - II. Merre tovább? Jelentős magyarországi és határokon túli visszhangot keltett néhány héttel ezelőtt a Magyar Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának elemzése, amikor egy esetleges jugoszlá­viai polgárháború változatait vázolták fel. A magyar szakértők akkori prognózisa nem egy ponton beigazo­lódott, ezért is ítélték indokoltnak a folytatást. Az azóta lezajlott MÁSODIK JUGOSZLÁVIA-KEREKASZTAL vitájának főbb csomó­pontjait és konzekvenciáit foglalja össze a következőkben a szerző, nem egy esetben továbbgondolva az ott elhangzottakat. sőséges párt már szervezi a szerb A biztonságpolitikai testület prognó­zisa hosszú, tartósan instabil, erő­szakkal torzított időszakkal számol, amelyben a hadsereg „rendteremtő“ fellépése valós veszély. Elvileg elkép­zelhető a haderőnemek kompetenciá­jának megoszlása a szövetségi had­sereg és a köztársaságok között: erős, nagyfokú önállósággal rendelkező, köztársasági szárazföldi csapatok mellett közös haditengerészet és lé­gierő alkotná a rendszer pillérét. A szárazföldi erők kiképzési elvei csu­pán ajánlottak lennének a központi hadvezetés részéről, amelyek megfo­­gadásának mértéke a köztársaságok hatáskörébe tartozna. A fogadókész­ség a fenti elképzelésre legalábbis kétséges, de mindenképpen külön­böző. Hiányzó kézjegy Szlovénia egy korábbi stádiumában maga is küzdött a laza konföderá­cióért, de éppen a tárgyalások sikerte­lensége erősítette meg kiválási szán­dékában. Horvátország talán még ma is elfogadná ezt a verziót, de szerblak­ta területein a szakadár mozgalmak egyre ellenőrizhetetlenebbé teszik a helyzetet. Bosznia-Hercegovina és Macedónia hajlana a szuverenitás ki­kiáltását követő, új alapokon nyugvó államszövetségre. Szerbia és Monte­negro viszont csak a régi struktúrá­ban, centralizált és föderalista Jugo­szláviában képes gondolkozni, akár véráldozat árán is. A legnagyobb lé­lekszámú köztársaság rövid időn belül 200 ezer tartalékost kíván mozgósíta­ni, úgymond Szerbia területi integritá­sának a megvédésére. Néhány szél­nemzeti gárdát. Kevesen figyeltek fel arra a körülményre, hogy a brioni megállapodást éppen Slobodan Milo­sevics szerb elnök nem látta el kézje­gyével! A Nyugat hozzáállása a jugoszláv krízishez szintén nem egységes és időben változó. Bizonyos, hogy a JNH szlovéniai fellépéséhez biztatást adott az Európai Közösség és az Egyesült Államok korábbi megnyilatkozása az egységes Jugoszlávia mellett. A fegyverek eldördülése után a hol­land, a luxemburgi, az olasz, továbbá a német külügyminiszter közvetítési kísérlete jelzi, hogy minden erőszakos megoldás elvetése és a népek önren­delkezési jogának szem előtt tartása a tárgyalásos rendezés esélyeit növel­heti. A politikai lépéseket a gazdasági nyomásgyakorlás és a fegyverembar­gó elrendelése is kiegészítette. Auszt­ria és Csehszlovákia de facto csak­nem elismerte Szlovénia és Horvátor­szág függetlenségét, nemcsak diplo­máciai, hanem tevőleges segítséget is nyújtva. S azt se feledjük, hogy az USA számára a küszöbön álló egye­sült Európa komoly konkurenciát je­lent, így nem feltétlenül érdeke e folya­mat meggyorsítása... Párizs, Madrid és Moszkva saját nemzetállami, illetve birodalmi reflexei jól lemérhetők voltak reagálásaikban: saját országaik etni­kai, nemzeti reneszánszát élő népeire gondolván meglehetősen merev állás­pontra helyezkedtek. Az Adzicshoz közelálló féltucat szovjet ezredes és tábornok több hetes tavaszi-nyár eleji tartózkodása Belgrádban azonban több, mint elgondolkodtató. Értelmezések A világ tudatalattijában kétségtele­nül ott munkál annak emléke, hogy egy globális háború már elindult a mai Jugoszlávia területéről; valamennyi fe­lelős politikai erőnek szem előtt kell tartania egy következő világégés elke­rülését. Ugyanakkor a két világháborút lezáró békerendszer már csírájában magában hordozta a későbbi békét­lenséget, hisz a nemzetek önrendel­kezési jogát csupán a győztesek vo­natkozásában érvényesítette. Nincs terápiája - hisz praxisra sem tett szert - a világnak azon esetekre, amikor népek valóban élni kívánnak ezen ele­mi jogukkal, akár elcsatolták őket, akár önként csatlakoztak egy állam­­alakulathoz egy korábbi időszakban. Akár farizeusnak is nevezhetnénk azt a nagyhatalmi hozzáállást, amelynek egykori diktátuma eredményeként ala­kult ki konfliktushelyzet, és most a va­lós megoldás helyett a kiváltó állapot konzerválását szorgalmazza. Európa tehát kompetens a válság menedzselésében, hiszen nagymér­tékben ő hozta létre Jugoszláviát. Az európai országok kollektív fellépése, erőfeszítéseik nem tekinthetők be­avatkozásnak. Szlovénia és Horvátor­szág - demokratikusabb rendszere, gazdasági és civilizatórikusabb fejlett­sége okán - sokkal előbb betagozód­na az egységes Európába, mint balká­ni társaik. Kétségtelen, hogy egyben­­maradás esetén húzóerőként szere­pelnének a fejletlenebb délszláv térsé­gek számára, ha azonban népszava­zás, illetve parlamentjeik révén úgy döntöttek, hogy nem kérnek tovább a föderációból, vajon ki, s milyen jogon kényszerítheti őket az ellenkezőjére? Téves értelmezés az, hogy az európai folyamattal ellentétes a szlovén és horvát önállósulási törekvés, hisz épp a későbbi integrálódásukat segíti elő a nemzetek Európájába. Az attól való félelem sem reális, hogy a békeszer­ződések érvényüket vesztik, hiszen a nemzetközi jog szerint a részekre bomlás esetén államutódlás esete fo­rogna fenn, amelyben az új államok a korábbi alakulat kötelezettségeit- köztük az államadósságot is - ará­nyosan vállalhatnák. Variációk A független szakértői elemzés a jö­vőt illetően a következő három variá­ciót tartja lehetségesnek.- Áz első a szuverén és-demokrati­kus köztársaságok egy lazább konfö­derációjának kialakítása, ami vi­szonylagos stabilitást jelenthet.- A második változat szerint Szlové­nia és Horvátország önálló állammá vá­lik, a többi köztársaság konföderációt alkot, és a három államalakulat között valamilyen szerződéses kapcsolat jön létre.- A harmadik variáns a Jugoszláviát összetartó erők visszarendező ha­talomátvétele, amely éles polgárhábo­rúhoz vezethet. Biztonságpolitikai szempontból ta­lán a második változat lenne a legsta­bilabb. A rendezés - hacsak nem az utolsó lehetőség következik be - érinti a belső és külső határok kérdését. A berlini fal ledöntése után ez sem tekinthető tabunak, amennyiben (Hel­sinki szellemében) a módosítás békés úton következnék be. Magyarok túszhelyzetben A jugoszláviai válság Magyarorszá­got két okból is érinti. Egyrészt a már említett jelentékeny hosszúságú ha­társzakasz okán, hisz átlövések, bere­pülések már történtek, s a harcok eszkalálódása esetén nem kizárt egyéb incidens sem. Másfelől viszont nemzetünk minden harmincadik tagja Jugoszláviában él, és a magyar diplo­mácia lépéseit e tény természetszerű­leg befolyásolja. Egyidejűleg kellene eleget tennünk a szlovéniai és horvát­országi magyarság azon kérésének, hogy ismerjük el többségi nemzetünk szuverenitását - s szem előtt kell tartanunk az ötödfélszáz ezernyi vaj­dasági magyar túszhelyzetét, nemzeti türelmetlenséggel körülvett létét. Eu­rópa Tanácsi tagságunk szintén egyeztetési kötelezettségeket ró a magyar kormányra. Ebben a koordi­nátarendszerben nem tekinthető ke­vésnek, amit tett. A csetnikekkel körül­vett szlovéniai magyar falvak ügyére a nemzetközi figyelmet is odairányítot­ta. A határ menti megyék szolidaritá­sa, humanitárius segítségnyújtása, a politikai, társadalmi és szakmai szer­vezetek nyilatkozatai, állásfoglalásai és nemkormányzati szféra érzé­kenységét bizonyítják. A kisebbségek településterületének határ menti fekvése, a vegyes lakos­ságú vidékek elcsatolási szándék miatti hadszíntérré válása, a konflik­tushelyzetekben gyakran előforduló bűnbakképzés együttesen idézik elő a magyar csoportok reális fizikai ve­szélyeztetettségét. Híreink a vajdasá­gi magyar fiataloknak kikézbesített be­hívóparancsokról, a katonaság elől az anyaországba menekülőkről, a csetnik nyomásra - s nem a horvátok általi üldöztetés miatt - Vajdaságba érkező horvátországi szerb családok magyar­lakta körzetekbe telepítéséről to­vább erősitik ebbéli meggyőződésün­ket. Az a - csúsztatásoktól sem men­tes - heves jugoszláviai és sajtóbeli reagálás, ami a miniszterelnöknek a Vajdaság státusával, s az ott élő magyarok autonómiájával kapcsolatos megnyilatozását fogadta, szintén a fo­lyamatok nem éppen magyarbarát jel­legéről tanúskodik. Felelősség A bácskai, bánáti, szerémségi, ba­ranyai és Muravidéki magyarság kö­zös érdeke, hogy minél kisebb erő­szakkal, nyugvópontra jussanak a fel­korbácsolt indulatok, békés megegye­zés szülessék Jugoszlávia jövőjéről. Nem lehet kérdéses, hogy a magyar állam és a határon túli magyarság biztonsága egymással kölcsönhatás­ban levő fogalmak. A ki nem zárható visszarendeződés déli irányból rizikó­­faktorként jelentkezik, így szükséges­sé tesz bizonyos belső intézkedése­ket, amelyek azonban semmiképp sem történhetnek demonstratív módon. Természetes, hogy Jugoszlávia né­pei a legilletékesebbek saját jövőbeni sorsuk eldöntésére. Hazánknak az eu­rópai konszenzus keretében kell a vál­ság megoldását előmozdítania. Akár létrejön egy új alapokon nyugvó, kon­­föderatív, harmadik Jugoszlávia, akár független államok új határszakaszai alakulnak ki, elemi érdekünk a jó­szomszédság minden ott élő néppel. A magyar kisebbségért érzett felelős­ség nem csupán az együttérző semle­gességet, hanem a krízis rendezésé­ben való aktív részvételt is igényli a magyar kormányzattól és társada­lomtól egyaránt. Negyvenkilenc esztendő múltán: Andrássy gróf hazalátogatott Gróf Andrássy Géza, lánya és az egyik unokája társaságában Életemben nem láttam még igazi grófot. Valójában „kései“ születésem okán szlovák földön már nem is láthat­tam, hiszen Közép-Európa térképének átrajzolása után, a kommunista hata­lomátvételt követően, az arisztokrácia utolsó képviselőit is likvidálták, vagy - miután vagyonuktól és kiváltságaik­tól megfosztották - kiebrudálták az országból. így történt ez a krasznahorkai vár­uradalom akkori birtokosával, gróf Andrássy Manóval és családjával is, akik 1944-ben kényszerültek elhagyni az ősi fészket, és egyben az or­szágot ... Az akkori eseményeket és az utána történteket most gróf Andrássy Gé­zával, a család egyetlen életben ma­radt tagjával meséltetem el, aki 49 esztendő múltán a napokban hazalá­togatott gyermekkorának színterére, ősei szülőföldjére. A 70. életévében járó, megnyerő külsejű, hófehér baj­­szú, kedves mosolyú úriember olyan volt a rozsnyói Kras Szálló halijában, mint egy történelmi jelenség.- Legszívesebben ősi kúriánkon, a betléri kastélyban fogadnám önt, erre a kis tereferére - mondja hamis­kásan mosolyogva, miután hamisítha­tatlan grófi eleganciával üdvözölt -, de úgy láttam, mostanság nagy ott a fel­fordulás.- Sebaj, nékem itt is megteszi - vá­laszolom készségesen azt hiszem, gondolatban úgysem fogunk sokáig időzni ebben a XX. századot idéző „cínteremben“...- Hpj, magam sem tudom, visszata­­lálok-é még ifjúkorom elveszettnek hitt tájaira...? - sóhajt egy mélyet. Én pedig szinte látom, amint a lelke, kilép­ve testéből, valahol az ősi várfalak között bolyong, s dédapja öccsével, gróf Andrássy Gyulával, az Osztrák Magyar Monarchia külügyminiszteré­vel, vagy talán az 1575-ben várkapi­tánynak kinevezett székely Andrássy Péterrel cserél most gondolat-él­ményt. A vár a jelzett időponttól szá­mítva lett s maradt mindvégig az And­­rássyaké. A család reneszánsz erődít­ménnyé, később reprezentációs palo­tává alakítatta. Itt ülésezett Gömör vármegye elöljárósága, s a rozsnyói országgyűlés idején II. Rákóczi Fe­renc is lakta...- ... Gyermekkoromban gyakran felvittek, majd ifjúvá serdülve magam is szívesen időztem a várban. Madár­nak éreztem ott magamat. Gondolat­ban számtalanszor át- meg átrepültem az öreg falak alatt elterülő csodálatos táj fölött. De ne gondolja, hogy a gyer­mekéveimet csak efféle mesebeli ját­szadozás, ábrándozgatás jellemezte. Szigorú neveltetésben részesültem, és a családi munkamegosztás keretén belül engem is korán bevontak a birtok ügyeinek intézésébe. Különben mi jól megvoltunk s megértettük egymást a birtokainkon és a környéken élő szlovák, német és magyar ajkú embe­rekkel. Családunkban természetesen a szlovák és a német nyelvet mindenki beszélte. Aztán minden változni kez­dett, s az utolsó nyarakon egyre in­kább éreztem, mennyire fogynak a gyermekkor napjai... Váratlanul elhallgat, lepergett az el­ső „filmtekercs“: véget ért egy fejezet. Kérdésem is önként indítja a követke­zőt: milyen körülmények között távoz­tak a család utolsó tagjai, mit vi(het)­­tek magukkal legalább emlékként, és hogyan folytatódott az életük?- Azok az idők - bár a szüleim gyakran beszéltek róluk a száműze­tésben -, nagyrészt kiperegtek az em­lékezetem rostáján. Talán jobb is így. Annyira mégis emlékszem, hogy én már 1942-ben elhagytam Betlért, és budapesti rokonainknál vártam az események folytatását. A szüleim mindössze két bőröndnyi személyi holmit hozhattak magukkal, még a családi iratok biztonságba helyezé­sében is megakadályozták őket... Az­tán Budapestről is menekülnünk kel­lett. A nővérem kivételével - aki nem akart német földre lépni 1944 de­cemberében, Ausztrián és Svájcon keresztül megérkeztünk Lichtenstein­­be, egy ottani herceg unokabátyám közbenjárásával. Ott letelepedtünk, de én, nyughatat­lan lélek, elindultam, hogy valahol má­sutt keressek és próbáljak szerencsét, a világban. Először Abbesszíniában, majd Kenyában szerettem volna vál­lalkozásba kezdeni, de a zűrzavaros események miatt tovább kellett men­nem. Innen - apám egy barátjának köszönhetően, aki gyakran vendéges­kedett Betlérben - Egyiptomba vitt az utam. A gondviselés mégis úgy akar­ta, hogy visszatérjek a számunkra el­sőként menedéket és biztonságot nyújtó Lichtensteinbe. így lettem a ma 24 ezer lakosú hercegségben, nyáron turistabuszokat kalauzoló idegenvezető, télen pedig hat éven keresztül síoktató. Később nyitottunk egy kis üzletet, ennek a jö­vedelméből élünk. Ami a kedvtelése­met illeti: a négyesfogat-hajtók nem­zetközi versenyein bíráskodom. Két évtizeddel ezelőtt Fülöp herceggel együtt kezdtük, s én azóta is folytatom. Atyámat 1953-ban, anyámat pedig 1977-ben temettük el. A vaduzi teme­tőben nyugosznak, de lehet, hogy egyszer az ő hamvaikat is hazahozom a családi kriptába. Közben - mintegy a beszélgeté­sünk időrendjéhez illendősqlve - alko­nyattá szomorodott a napsütéses délután, s én hazalátogatásának való­di célja felől kérdeztem a szülőföldjéről közel fél évszázadra kitiltott „ide­gent“. A már csaknem teljesen kiürült teremben borongva szállnak a sutto­gássá halkult szavak:- A Budapesten tavaly júniusban elhunyt Ilona nővérem végakaratának tettem eleget, amikor - a csehszlovák állam beleegyezésével és a Rozsnyói Járásbíróság engedélyével - elhe­lyeztem a hamvait tartalmazó urnát a krasznahorkai vár sírkápolnájában, egy nyilvános gyászszertartás kereté­ben. Ugyanakkor a családot ért vesz­teség - többek között mintegy 36 ezer hold erdő, 12 ezer hold termőföld, számos ércbánya és vasgyár, továbbá épületek sokasága, köztük Kraszna­­horka vára és a betléri kastély - kár­pótlásának lehetőségéről és formájá­ról is tájékozódni szeretnék. Amennyi­ben a Szlovák Köztársaság jogállam akar lenni és be kíván lépni az Európai Közösségbe, az ilyen „számlákat“ is mielőbb rendeznie kell.- Gróf úr, köszönöm szépen a be­szélgetést. Korcsmáros László A krasznahorkai vár •Fotó: Csobády Károly és Farkas Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom