Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)
1991-07-23 / 130. szám
1991. július 23. Szabad ÚJSÁG 5 Albert Gábor 1. rész Emelt fővel 1. rész A parasztházak gyakran egész történetüket a homlokukon viselik: épült ekkor és ekkor. El nem adják, a család magának építi, és a ház a földdel és a gazdasággal együtt apáról fiúra száll. Nyugalmas időkben így szokott történni. A magyarbólyi Kossuth Lajos utca 29-es számú házban viszont 1945 után egymást váltogatták a lakók. Az eredeti tulajdonost, Schiszler Konrádot családjával együtt 1946 májusában kitelepítették. Nem érhette váratlanul a rendelkezés, hiszen a háború végén a legaktívabb volksbundisták közé tartozott. Azóta már többször jártak itthon, és régi házukat is megnézték. Az üresen maradt épületet a „debreceniek" megérkezése után egy vajai család kapta meg: Palló András és felesége Pallóné, a későbbi csúcstitkár. Ebben az időben még nem volt párttitkár Pallóné, s mikor megérkeztek a felvidékiek - a Felvidékről kitelepített magyar parasztgazdák -, azoknak nemcsak földet kellett adni, hanem megfelelő gazdasági épületeket is, ahol a magukkal hozott állatokat, szerszámokat - egyik másik még cséplőgépet is hozott - el tudták helyezni. A Kossuth Lajos utca 29-es számú házból Pallóéknak ki kellett költözködniök, hogy az Alsószecsóröl érkező Szabó Sándoréknak helyük legyen. Pallóék, feltehetően sértetten, átköltöztek a mai Damjanich utcába lévő Fischer-féle házba. Mindez 1947 áprilisában történt. 1948-ban viszont párttitkárrá választották Pallónét, cseszkó Szabóékat pedig - a faluban ezzel a ragadványnévvel különböztetik meg a többi Szabótól - 1950-ben kulákká nyilvánították. A férfit internálták, holmijukat lefoglalták, a családot kiköltöztették, és az üresen maradt épületbe visszaköltözött az időközben megözvegyült Pallóné. A lakást kettéosztották, az egyik ajtót befalazták, és két helyiséget kapott a párttitkárnö, két helyiségben pedig a pártiroda működött. Egészen addig, míg az emlékezetes borkimérés miatt Pallóné le nem bukott, és újra ki nem költöztették a házból. Egy ideig még a faluban élt, majd 1959-ben végleg búcsút mondott Magyarbólynak. A frissen vakolt házban most is a cseszkó Szabóék laknak, de már nem az áttelepült öregek, hanem azok gyereke, Szabó Sándor a feleségével és két gyerekével. A ház előtt utcahosszában füves térség, a házsor és az országút legalább harminc méterre lehet. A telek kissé emelkedik, és nagyobb záporok után az esővízzel együtt a trágyalé is kifolyik az utcára. Az udvart hátul keresztbe épített gazdasági épület zárja le, jellegzetes zárt udvarú sváb ház. Az udvart nem veri fel a gaz, látszik, hogy állatokat is tartanak, és nem dísznek tartják a fészerben a parasztszekeret. Hűvös, szépen berendezett szobában beszélgetünk, s bár kétszer is felkerestem őket, mind a két alkalommal csak Szabó Sándornéval találkoztam. A családfő vagy a vasúton volt munkában, vagy éppen fuvarozott. A ház történetét ezzel is zárhatnánk, de lakóinak sorsa legalább olyan jellemző. Mert ugyan cseszkó Szabóék is telepesként érkeztek Magyarbólyba, de míg az eddig ismertetett telepesek önként választották Baranyát vagy éppen Magyarbólyt új lakóhelyükül, addig Szabóék nem önként, hanem a kényszernek engedve hagyták el szülőföldjüket, a felvidéki Alsószecsöt. Sorsuk nem annyira a ,,debreceniek"-éhez, mint inkább a kitelepített svábokéhoz hasonlítható. Azzal az óriási különbséggel, hogy míg a németek nagy része volksbundista múltja miatt volt kénytelen kétszáz éves vendégeskedés után elhagyni az országot, addig a Felvidékről kitelepített magyar parasztok egy elvakult nacionalista politika ártatlan áldozatai voltak. Szabó Sándor, a férj, Alsószecsóröl került Magyarbólyba, felesége, Illés Mária, Szímóről való. A faluban - mármint Szímőn - egyetlen szlovák család sem élt, mindenki magyarul beszélt, szlovákul nem is értettek. A Garam menti harcok idején sok falvat kiürítettek, de Szímő szerencsésen megúszta a háborút. 1945 után azonban, ahogy átment rajtuk a front, azonnal megjelentek a szlovák csendőrök, a községházára szlovák hivatalnokok érkeztek, de még az üzletben a kiszolgálást is újonnan odatelepült szlovákok végezték. A faluban pedig egyre többet beszéltek arról, hogy a magyarokat kitelepítik. A képtelen híresztelésnek nem adtak hitelt, és akkor sem hittek benne, mikor kiosztották az úgynevezett „fehér leveleket“. Ráadásul Illések azt is késve kapták meg, az utolsó pillanatban. Szabó Sándorné a következőképp beszéli el a történteket:- Teljesen váratlanul jött a kitelepitési parancs. Hozzánk úgy délelőtt nyolc óra tájban jöttek. Édesanyám meg a bátyám nem voltak otthon, elmentek Érsekújvárra a gazdaság részére bevásárolni. Ók nem is jöttek haza, a bátyám ott maradt Érsekújvárban, a kocsit és a lovat nem hozhatta haza, azzal ott lett bevagonírozva. Édesanyámat hazahozta egy autó, ami már a holminkat vitte a vagonba. Az édesapám még kinn volt a szőlőben, ott dolgozott. A szőlő már megérett, és hogy a nyom jobban meglássék, azt gereblyézte be. Ót is úgy hívta haza az unokabátyám, hogy jöjjön azonnal, mert ott vannak a háznál az autók, és vagoníroznak bennünket. Nem volt messze, a szélső háztól egy kilométerre lehetett, az édesapám jött is azonnal, de azt mondta, hogy ez lehetetlen. Itt valami tévedés történt. Illés Gyula több is volt a faluban, és mi nem kaptunk semmiféle értesítést. Mire megjött, mi már elküldtük az autókat a községházára, hogy nézzék meg, mi vagyunk-e biztosan a kitelepítendők. Azok alighogy elmentek, jöttek is vissza, hogy mi vagyunk, az 554-es házszám alatt lakó Illés Gyulát kell kitelepíteni. A nővéremmel voltunk ketten, ö két évvel idősebb tőlem, és épp a nagymosás kellős közepén tartottunk. Két teknő ruha volt leáztatva mosásban, a kenyerek meg a szakajtóban. Mert éppen kenyeret sütöttünk. Ahogy a nővérem meg én kiléptünk a konyhaajtón, hogy vigyük a kenyeret kilencre a pékhez, egy nagy erős férfi ugrott be a kapun keresztül. Mifelénk deszkakerítések és deszkakapuk voltak. Beugrott, és rögtön sarokra nyitotta a kaput, és abban a pillanatban már a konyhaajtóban állt két nagy teherautó pótkocsival.- Hagyjanak mindent, mert kitelepítés alatt vannak. Két asszony volt nálunk, az egyik ledagasztott, a másik meg a mosóvizet melegítette. Ez a két asszony szokott hozzánk járni, segíteni kapálásban, az aratáskor, meg ha nagyobb munka akadt a ház körül. A ruhák már nagyjából ki voltak mosva, kigyúrtuk belőlük a vizet, mert akkor még nem volt centrifuga, csak úgy kézzel csavartuk ki, beraktuk valamibe, és mire egy hét alatt ideértünk, a sok ruha összerohadt. Megpenészedtek, mert vizesen voltak összecsavarva. A kitelepítés hírére összecsődült az egész utca, az ismerősök, a rokonság, mindenki. Ott minden parasztháznál sok deszka volt, mert a faluhoz nagyon sok erdő tartozott. Apuék is sok deszkát vágattak, hogy mindég legyen kéznél. A pajta padlása meg volt rakva. Nálunk még a disznóól is deszkáoól készült. A padlója is deszka volt, mert az sokkal melegebb. Ezekből a nagy, hosszú deszkákból készítették a férfiak a ládákat. Ahogy ők összeszegeztek egyet, az asszonyok már rakták is bele a holmit. 1948. szeptember 28-án vagy 29- én indultunk el hazulról, és október 6- ára értünk ide. Legtöbbet éjszaka jöttünk. Pécsudvardon álltunk egy napot vagy kettőt. Ott mentek ki a csirkék a ketrecből, mert etettük, itattuk őket, és mind kitörtek. A vasútparton fogdostuk össze, mi, fiatalság, a sok baromfit. Villányig jöttünk vonattal. Villánytól teherautóval hordtak ki bennünket Lapáncsára, innen Magyarbólytól másfél kilométerre. A népek már vártak bennünket az utcán, és én kérdezni találtam egy fiatal legénykét meg egy nagylányt, hogy:- Hova hoztak minket? Hol van a község? Messze van ettől a helytől, ahova kerültünk? Láttam, hogy templom is van, meg hogy a templom körül temető, és azt gondoltam, hogy a közelben lehet a község, hogy valami tanyán vagyunk. Mert én még életemben ilyen kis községet nem láttam. Ott Csehszlovákiában mind nagy községek voltak. Azt gondoltam, hogy valami állami gazdaságba kerültünk, vagy valami tanyára. Akiket megkérdeztem, azok azt mondták, hogy ez a község.- Jaj - mondom -, akkor hogy lesz itt? Hogy lakunk itt? Meg voltam ijedve, mert ilyen kis községet nem láttam, itt még az utcára sem lehet kimenni, mert igazi utcája sincs. Se szórakozási lehetőség. Milyen egy tizennyolc éves lány! Ilyen helyre kerül egy nagy községből. Meg voltam ijedve. Sírtunk is, hogy mi lesz itt velünk. Egy sváb házat kaptunk, a tulajdonos már nem lakott benne, kitelepítették valahova a környékre, és később vissza' is költözött Lapáncsára, a sógorékhoz. Mi bizony nem éreztük jól magunkat. Senki sem érezte jól magát. Az otthonunkat veszítettük el, a szülőföldünket veszítettük el, teljesen idegen légkörbe kerültünk. Idegenek az emberek, idegen a táj, idegen minden. (Folytatjuk) A vágkirályfai Önképzö Iparoskor újraalapításáról Mit ér az ember, ha iparos? A dolgok, események, történések jelentősége nem elsősorban önmagukban, hanem alanyaikban van. Egy szakma például önmagában még nem érték, nem töke: az állandó keresés érlelte gyakorlat teszi csak azzá. Az egykori iparoslevél sem ért semmit megmérettetés nélkül, viszont az igazi mesterembert többre becsülték a könyökvédős irodistánál, vagy akár a művésznél is. Ebben az időszakban hozták létre a Vágkirályfán élő mesteremberek is az önképzö iparoskört - a községben és annak közelében élő iparosok érdekvédelmi, hagyományápoló, egyházi és kulturális jellegű szervezetét. „Felvétetett a Vág-királyfai önképző Iparos Kör 1921. február 14- én tartott alakuló ülésén“ - körmölte be a vaskos krónika első lapjára Kovács Szilveszter asztalos, a kör alapító tagja; a következő oldalakon szigorú részletességgel tárja elénk a választások, majd az egyes összejövetelek hangulatát. Bergendi Mihály, a kör másik alapító tagja a kezdeményezés anyagi támogatója volt. A krónikából megtudjuk, hogy 1934. április 12-én az Iparoskört székházzal ajándékozta meg, s kifejezte abbéli kívánságát, hogy a körben a társadalmi élet, közművelődés és tudományos szellem a vallás követelményeinek megfelelően terjedjen". Az Iparoskor ebben az időben több mint ötven tagot számlált, ám viszonylag alacsony taglétszáma ellenére a falu lakosságát összekötő mozgalomról beszélhetünk, amely munkalehetőséget teremtett, valamint érdekvédelmet biztosított a fiatal, gyakorlattal még nem rendelkező iparosok számára, a több mint húsz éven át működő mozgalom nagyban hozzájárult a község kulturális életének kibontakozásához is. A Vágkirályfai Önképzö Iparoskörnek saját fúvószenekara, színjátszó csoportja és gazdag szakkönyvtára volt. Tekintettel a kör erősen egyházi jellegére, tagjai számára kötelező volt a templomba járás. A feltámadási körmenetekben saját ipari zászlójuk alatt vonultak, amelynek avatására Szent József, az iparosok védószentjének napján került sor. A székházban klubot alapítottak, amely az iparosok kedvelt szórakozóhelyévé, éjszakába nyúló sakkjátszmák és beszélgetések színhelyévé vált. A mesteremberek köre a második világháború előtt indult bomlásnak, majd végleg megszűnt. A székház a háború idején katonai kórház volt, később szövetkezeti nagyraktár, végül alapiskola lett. Az egykori iparoskörre ma már csak az emléktábla és a padláson talált molyrágta iparosköri zászló emlékeztet. Illetve mégsem. Morovics Istvántól, a krónika mai őrzőjétől azt -is megtudom, hogy a Vágkirályfai Onképző Iparoskor története a tavalyi évtől újra folytatódik. Újjászületésénél Kovács László ács és testvére, Kovács Károly kőműves bábáskodott, és tiszteletbeli elnökké az egykori \agot, Morovics Istvánt választották. A festők, kőművesek, ácsok, vasmunkások, cukrászok és szabók az újrainduló mozgalomban érdekvédelmi, hagyományápoló, iparosokat egyesítő szabad és független szervezetre találtak. Elsődleges feladata a fiatal, végzős szakmunkások segítése, figyelemmel kiséri szakmai fejlődésüket, s azt gyakorlott mesterek szakmai tapasztalataival gazdagítja. Az állami monopólium mankóira kényszerített oktatásügy ugyanis megtette a magáét. A szakmunkásképzők a perifériára kerültek. Az egykori iparosok oktatási intézménye a gyengébb elömenetelú, rosszabb magaviseletü gyerekek „gyűjtőhelyévé“ vált. Az elméleti oktatás alacsony színvonala mellett elsorvadt a munka valódi szépsége és értéke is. Az eddigi módszerrel ma már semmiképp sem lehet megfelelő képzettségű szakmunkásokat nevelni. Az iparoskor tagjai is tudják, hogy a szakmák, amelyek egykor apáról fiúra öröklődtek, mára veszítettek értékükből. Ezért népszerűsítő előadásokat szerveznek, rendszeresen feltérképezik a munkavállalási lehetőségeket, jogi tanácsadással szolgálnak. A körnek ma közel száznyolcvan tagja van, s a hivatalos segédlevéllel, szakérettségi bizonyítvánnyal, mérnöki diplomával rendelkezőkön kívül vannak nem iparos tagjai, támogatói is. Egyik legfontosabb feladatuknak tartják a munkanélküliek felkarolását, a községben végzett kollektív munkákba való bekapcsolódás lehetőségét kínálja a számukra. Példának okáért említhetnénk, hogy a faluban épülő élelmiszerbolt befejezését latolgatják, amire már nem futotta a Jednota pénztárcájából. Ha nem így történne, a létesítmény valószínűleg árverezésre kerülne. Ezen kívül vállalták a temető és a templom rendbehozatalát. A nyár folyamán barátságos futballmérkőzéseket, zenés estéket terveznek; még az is lehet, hogy előkerülnek a rég elfelejtett fúvóshangszerek, és összeáll egy új fúvószenekar. A Vágkirályfai önképző Iparoskört, újjáalakulásának tiszteletére Szatmár Tibor új zászlóval ajándékozta meg, amelynek felavatására 1991. március 10-én került sor. A kör létrejötte példaadó lehet más községek számára is. Tóth Károly, az FMK főtitkára szavai szerint nagy szükség lenne egy iparos-hálózat kiépítésére, amely munkalehetőséget, szakmai továbbképzést biztosítana tagjai számára. Az egykori kézműves szakmákra, úgy tűnik, még sokáig szükség lesz; újrafelfedezésükkel és -oktatásukkal tehát önmagunkat gazdagítanánk. S akkor talán nem lenne szükség újra és újra keserű szájízzel feltenni a kérdést: Hová lett a szakmai becsület? Mikor adatik meg újra a tisztelet a becsületes kétkezi munkának? SZÁZ ILDIKÓ X~ >6 Az előfizető nyilvántartási száma: „ Evidenéné císlo predplatitera MEGRENDELŐLAP - Platiteta sústredeného inkasa: OBJEDNÁVKA TLAŐE V PREDPLATNOM Az újság címe Názov denníka - casopisu Példányszám Pofiét Lapszám - kézbesítés kezdete dátum zafiatie dodávky Katalógusszám Katalógové fiíslo (vyplnuje RNS) Szabad ÚJSÁG Az előfizetett lapot az alábbi címre küldjék: A megrendelő száma: Predplatené vytlacky dodajte na adresu:..........................................................v......Őíslo odberatela:.......... Név, cím (szervezet): utca: Menő a priezvisko (názov organizácie):.............................................................................ulica:.................... házszám: emelet: lakásszám: postahivatal: __^ c. domu:....................poschodie:......................6. bytu:.....................dodáv. posta: Előfizető (csak szervezet tölti ki) Platca predplatného (vyplnuje len organizácia): Elnevezése: postahivatal: Oznafienie (úplny názov):...............................................................dodávacia poéta: A megrendelést intézi (olvashatóan a vezetéknevet): telefón: Objednávku vybavuje (citaterne priezvisko):...................................................................................................... A pénzintézet neve és székhelye: Názov a sídlo peöazného ústavu:........................................................................................................................ A számla száma: Óísloúfitu: ............................................................................................................................................................ Dátum: Az előfizető aláírása (pecsét) Podpis predplatitera (odtlacok peőiatky):
