Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)
1991-07-22 / 129. szám
Dr. Popély Gyula előadása a somodi művelődési táborban Népfogyatkozás? it»»»»»»»**»»*»**»********** Befejező rész *********»******+*******+*» Szabad ÚJSÁG___________________________5 1991. július 22. Egy év után: Jobb külön, de... A félévvel ezelőtt önállósult osgyáni szövetkezet jövője még olyan, mint a hathónapos csecsemőé: ma még nem tudni, hogy jó vagy rossz ember válik-e majd belőle. A szövetkezet esetében azonban már sejteni lehet, hogy megállja, a helyét a jelenlegi kemény gazdasági és piaci viszonyok között. Az elképzelések szerint, amelyeket tavaly nyáron vázoltak az akkor még a fazekaszsaluzsányihoz tartozó szövetkezet dolgozói, erre meg is lehet minden esély. Ezért elsősorban arra voltam kiváncsi, vajon így képzelték-e el az önálló gazdálkodást Osgyánban? A szövetkezet udvarán Kerekes Zoltánnal - aki tavaly is nyilatkozott az akkori Szabad Földművesnek - találkoztam, kérdésemre megfontolt tömör választ adott.- Az önállósulás előtt bizony még más elképzeléseink voltak az effajta gazdálkodással kapcsolatosan. Ne értsen félre, nem a vezetőséggel van baj, csak egyszerűen arról van szó, hogy nem éri meg gürizni. Jobb így külön, de mégsíncs olyan nagy munkakedvünk, mint tavaly volt. Minek, pontosabban kinek termelünk mi egyáltalán? Raktárra halmozunk mindent, alig lehet valamit eladni. Ezért nincs kedvünk dolgozni. El sem merem gondolni, hogy mi lenne, ha még mindig közös szövetkezetünk lenne. A gazdasági udvaron Bodor Pál a szövetkezet állattenyésztési ágazatának a vezetője kalauzol végig. Az új, 1500 férőhelyes sertéshizlalda egyik része teljesen üres. - A zsaluzsányiaké lett, és még nem sikerült pótolnunk - kommentálja indulatosan a látottakat kísérőm. - Kaptunk helyette szarvasmarhát, silázs nélkül. Pedig ötszáz tonna járt volna. Én legalább száz tonnát kértem, hogy ne kelljen vásárolnunk, de egy kilót sem adtak. Ezért aztán új szövetkezetünk alapjának lerakását takarmányvásárlással kezdtük. Nagy hibát követett el a zsaluzsányi vezetőség akkor is, amikor az állatok elosztását januárra, a leghidegebb napokra hagyta. Az állatok sok Bodor Pál állattenyésztési ágazatvezető (A szerző felvétele) esetben hideg istállókba kerültek, megfáztak, s bizony mindkét oldalon nagy volt az elhullás aránya. Az igazsághoz tartozik azonban - és ezt nem is hallgathatom el hogy a két szövetkezet között továbbra is jó a kapcsolat. Megmaradt állományunk szép, éppen most készülünk 1g0 darab sertést értékesíteni. Hízóbikáinkat és 63 darab borjút sikerült Olaszországba eladnunk. Kíváncsiságból visszalapozom a tavalyi riportot: mit is akart a tagság az önálló szövetkezetben megvalósítani? Elsősorban vissza kívánta állítani a zöldségtermesztés régi hagyományát, aztán rátérni a speciális növények termesztésére. S miben bíztak egy évvel ezelőtt? Abban, hogy a falu valamennyi lakosa jobban magáénak érzi majd a közös gazdaságot. És mi valósult meg mindebből? Építik a dohányszárítót, mert 20 hektáron termesztenek dohányt, 45 hektáron cukorrépát, kertészetükben káposztát, babot, cukinit stb. A kapálni valót nem kellett direktiv módon szétmérni a tagok között, a község polgárai igényt tartottak minden talpalatnyi kapásterületre. A szövetkezet ma 1266 ha mezőgazdasági területen gazdálkodik, de ez jövőre - főleg a szántóterület - legalább húsz hektárral csökkenni fog. Osgyánban ugyanis többen kedvet \ kaptak a magángazdálkodáshoz. Farkas Ottó Változások a királyhelmeci strandon ”7 Uj üzletvezető - új szolgáltatások A nyár kezdete nem volt a legideálisabb - legalábbis a keleti végeken- a víz és a napfény szerelmesei számára. Már-már úgy tűnt, hogy Medárd nem hazudtolja meg a vele kapcsolatos hiedelmet, de végül is nem Így történt. A július eleji időjárás-jelentések bíztatónak tűntek, és az előrejelzést igazolta a meleg, napos, strandolásra alkalmas időjárás is. Így Bodrogköz egyetlen strandja, a királyhelmeci is egyre népesebb, hangosabb lett, pedig korábban eléggé kevesen látogatták. Vajon minek tulajdonítható ez a változás?- Annak, hogy az eddigieknél sokkal színvonalasabb szolgáltatásokat próbálunk nyújtani az idelátogatóknak- mondta Hajdú István magánvállalkozó, a strand újdonsült vezetője A korábbi üzemeltetőnek, vagyis a tulajdonosnak, a városi nemzeti bizottságnak évente rengeteg pénzt kel„ lett a strand fenntartására fordítania, -'■* mégsem volt teljesen kihasználva, és a bevétel még a kiadásokat sem fedezte. A jelenlegi önkormányzat pedig nem áll úgy anyagilag, hogy zökkenőmentesen üzemeltetni tudná a strandfürdőt Ezért döntött a bérbeadás mellett. A fürdő működtetéséről és az elképzelésekről Hajdú István a következőket mondta:- Elsősorban a kissé elhanyagolt területet és a környezetet hozzuk rendbe, hogy kulturált pihenést, szórakozást biztosíthassunk mindazoknak, akik idelátogatnak. Lekaszáltuk a füvet, kiirtottuk a gyomot, megtisztítottuk a két 25 méteres medencét - az egyik sekélyebb vizű - valamint a pancsolót. Valamennyit fertőtlenítettük, átfestettük... Vagyis az egész területet felújítottuk.- Már megbocsásson, de mindvégig többesszámban beszél. Kik azok a ,,mi"?- A kiszolgáló személyzet, akik kezdettől fogva bekapcsolódtak az előkészítési munkákba, a büfés, a pénztáros, a területfelügyelők, az úszómesterek... valamennyien egy emberként dolgoztunk, hogy idejében tudjunk nyitni. Mind a nyolcán, akik közül eddig többen munkanélküliek voltak, értékelik ezt a lehetőséget és mindent elkövetnek, hogy a vendég jól és biztonságban érezze magát nálunk.- Nem szólt még a tervekről.- A területet szemügyre véve kezdettől fogva elképzeléseink között szerepelt, hogy a medencék mögötti területet a városon átutazó vagy idelátogató kül- és belföldi turisták számára sátortáborrá alakítjuk, amelyben majd éjjel-nappal felügyeletet tartunk: étkezési lehetőséget, ivóvizet, szociális berendezéseket, orvosi ügyeletet biztosítunk... Már csak a látogatókat várjuk.- A fürdési lehetőségen és a jó ellátáson kívül még mit nyújtanak itt a vendégeknek?- Nem feledkeztünk meg a sportolási lehetőségekről sem. Főként a különböző labdajátékokat, mint például asztaliteniszt, lábteniszt, tollaslabdát, röplabdát játszhatnak vendégeink... és hetente kétszer szabadtéri diszkót is rendezünk. Augusztusban pedig szeretnénk megrendezni az első területi ifjúsági találkozót, melynek megszervezése leköti maradék időnket. (katócs) A feltett kérdés jelen esetben tehát a következő: mi az oka népünk, nemzetrészünk megfogyatkozásának, és egyáltalán törvényszerű-e ez a „népfogyatkozás“? Erre a kérdésre keresem a választ ez év februárjában Népfogyatkozps címmel megjelent könyvemben is. De erre vagyunk kíváncsiak mindannyian, elvégre nem mindegy, hogy egy agonizáló, idővel eltüntethető néptöredéknek, vagy egy egészséges öntudatú, megfogyatkozása ellenére is bizakodó nemzetrésznek tarthatjuk-e magunkat. Éppen ezért e kérdés így is föltehető: vajon természetes, normális folyamat eredménye-e számbéli fogyásunk, és vajon nekünk kell-e ezért szégyellni magunkat önmagunk s a világ előtt? Kedves Barátaim! Válaszom a feltett kérdésre egyértelműen és hangsúlyosan csakis a „nem mi vagyunk a felelősek“ lehet. Bizonyítja ezt eddigi kisebbségi sorsunk, 1918 őszétől egészen napjainkig. Az erőszakos magyartalanítási kampányok egész soráról tehetünk tanúbizonyságot - s ezt meg is tesszük -, mind a két világháború közötti évtizedekből, mind pedig az 1945 utáni évekből. Kezdődött mindez a felvidéki magyarság tízezreinek elüldözésével az 1918-1919. évi impériumváltás után. Például a magyarországi Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint csak 1918 novembere és 1920 decembere között 101 782 felvidéki magyar menekült vagy költözött át - kényszerűségből vagy önként - Csehszlovákiából a maradék Magyarország területére. A két világháború közötti csehszlovákiai népszámlálások lebonyolítása - mind az 1921., mind pedig az 1930. évié - is sok kívánnivalót hagyott maga után. A nemzeti kisebbséggé vált magyar lakosságra már az is hátrányos volt, hogy a számlálóközeg nem a megszámláltak anyanyelvét, hanem nemzetiségét kérdezték, miközben a számlálóbiztosokat feljogosították arra, hogy úgymond „indokolt esetben“ módosítsák a megszámláltak nemzetiségi bevallását. Erősen csökkentette a csehszlovákiai magyarok számát és százalékarányát a zsidó nemzetiség kategóriájának bevezetése is. Az 1910. népszámláláskor ugyanis a felvidéki magyar zsidók - a valós helyzetnek megfelelően - magyar anyanyelvűnek vallották magukat, 1921-ben - de méginkább 1930-ban - azonban már többnyire zsidó nemzetiségúeknek írták be őket a számlálóbiztosok. A csehszlovákiai magyar nemzetrészt a két világháború közötti évtizedekben az a sajnálatos körülmény is keményen sújtotta, hogy a hatóságok körmönfont módon a felvidéki magyarok tízezreinek nem voltak hajlandók megadni az állampolgárságot. A rendezetlen állampolgárságú magyarokat a számlálóbiztosok egyszerűen a „külföldiek“ kategóriájába sorolták. Az 1921. és 1930. évi csehszlovákiai népszámlálásokkal kapcsolatban találóan szögezte le Jócsik Lajos, a problémakör egyik kiváló ismerője, hogy azok megszervezői és végrehajtói akkora lendülettel végezték a „csehszlovákosítás“ munkáját, hogy „nincsen szociológus és nincsen érve a társadalomtudománynak, aki vagy amely az adatok által föltüntetett nagymérvű disszimilációt képes volna megmagyarázni“. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nyilvánvaló, hogy már a két világháború közötti években is tudatosan folyt soraink ritkítása. A második világháború utáni Csehszlovákia azonban egyenesen nemzeti és kormányprogramul tűzte ki egy tiszta szláv, magyarok és németek nélküli állam kialakítását. A szlovákiai magyar kisebbség - Fábry Zoltán szavaival élve - „a vádlottak padjára“ került. 1945 tavaszától a diszkriminatív magyarellenes intézkedések egész sora látott napvilágot. A magyarokat megfosztották állampolgári és emberi jogaiktól, vagyonukat elkobozták, helyenként gyűjtötáborokba hurcolták őket. A magyar kérdést a csehszlovák kormány a lakosság elűzésével, kitelepítésével, deportálásával és részben úgynevezett „viszszaszlovákosításával“, a hírhedt reszlovakizációval kívánta megoldani. A Szlovák Nemzeti Tanács egyik kiáltványa 1946 márciusában teljes őszinteséggel konstatálta, hogy a trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká is kell válniuk. Sorra bemutathatnánk itt az egyes, embertelenebbnél embertelenebb magyartalanítási akciók sorát, ezeket azonban - úgy gondolom -, valamennyien jól ismerjük. Az 1944 és 1949 közötti esztendőket valamennyien szinte génjeinkbe ivódottan hordozzuk. S bár azóta a „hontalanság évei“ a maguk kegyetlenségével és zordságával már mögöttünk vannak, még mindig nem lehetünk biztosak afelől, hogy „lesz-e végre igazi hazánk“? Az 1944 és 1949 közötti évek sorozatos magyarellenes kilengései, majd egyrészt a kitelepítések, a lakosságcsere, a deportálások és a reszlovakizáció, másrészt a magyar etnikum szlovák telepesekkel való szervezett tömegméretű felhígítása, a magyar településszerkezetet helyenként teljesen szétzilálta, miáltal az egykori zárt magyar etnikai tömbnek szinte mindegyik régiója vegyes lakosságú területté változott. Nos, kedves barátaim, és ilyen előzmények után került sor 1950. március 1 -jén. Csehszlovákiában a háború utáni első népszámlálásra. Ekkor Szlovákia 3 442 317 lakosából 354 532 (10,3 százalék) vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Bizony, ez elég kevéske volt, de ahhoz képest, hogy mit kellett ennek a népnek átélnie és megszenvednie magyarságáért, ez a szám még mindig tiszteletet parancsoló. Mert ugyebár nyilvánvaló, hogy a népszámlálás nemzetiségi eredményeire nagy mértékben rányomta bélyegét a magyarságba beidegzödött félelem, a többéves üldöztetés emléke, a sorozatos megaláztatások és nem utolsósorban a magyar lakosság tetemes részének reszlovakizációja. Tizenegy év elteltével, 1961. március 1-jén került sor Csehszlovákiában a második népszámlálásra. Ez az időszak a magyar nemzeti kisebbség számára a „nagy ugrás“ évtizede volt. Az 1950. március 1-jétől 1961. március 1-jéig eltelt tizenegy esztendő alatt ugyanis a köztársaság cseh nemzetiségű lakossága 8,2 százalékkal, a szlovák 18,4 százalékkal, a magyar azonban 45,2 (!) százalékkal szaporodott. A magyar nemzetiség vonatkozásában azonban valójában egy formális eredményről, amolyan látszatszaporodásról van szó. Mindössze annyi történt, hogy a magyarok közül 1961-ben már többen be merték vallani eredeti, valódi nemzetiségüket, mint amennyien ezt 1950-ben megtették. Tény azonban, hogy ezáltal a magyarság százalékaránya Szlovákiában 10,3-ról 12,4 százalékra emelkedett, de még így sem érte el az 1930. és 1921. évi népszámlálások 17,58, illetve 21,48 százalékos arányát, vagy az 1919. évi összeírás 23,59 százalékos eredményét, hogy az 1910. évi 30,62 százalékos magyar jelenlétről már ne is beszéljünk. A magyarság gyors asszimilációjának rémképe azonban minden esetre kezdett szertefoszlani. Az azóta lebonyolított népszámlálások eredményei azonban már kevésbé biztatóak. Bár tény, hogy számunk állandóan növekszik, azonban korántsem a kívánt mértékben. így aztán százalékarányunk számbeli gyarapodásunk ellenére csökkenő tendenciát mutat, mind az ország összlakosságához, mind pedig a szlovák nemzet szaporodási rátájához viszonyítva. Nos, kedves barátaim, és most hadd jelentsem ki, hogy én mindennek ellenére optimista vagyok, mondhatnám úgy is, hogy bizakodva várom sorsunk és számunk további alakulását. Megítélésem szerint az elmúlt évtizedek nemzeti kisebbségünk sorait nemcsak megtizedelték, hanem meg is acélozták öntudatát és belső tartását. S ha vannak is közöttünk kicsinyhitúek és ingadozók, akik még mindig gyökértelenül lebegnek a magyar kisebbségi létben, egyre többen vannak az olyanok is, akik nem veszítik szem elöl őket bánatos elhagyatottságukban. Végezetül még annyit, hogy igazunk tudata adjon nekünk erőt a további kitartó küzdelemhez. Legyen erőnk szembenézni mind a múltunkkal, mind a jövőnkkel. Ha pedig vigasztalan és sötét szorongások kerítenének hatalmukba, jusson eszünkbe Kosa Csaba egyik frappánsan megfogalmazott tétele arról, hogy „a történelemben semmi sem állandó, minden fordul, változik benne. Csak azok hirdetik a változtathatatlanságot, akiknek érdekük fűződik hozzá“. Köszönöm a figyelmüket. Dr. Popély Gyula Somodi, 1991. július 16.
