Szabad Földműves Újság, 1991. július (1. évfolyam, 112-137. szám)
1991-07-20 / 128. szám
Szabad ÚJSÁG Béla király (Dráfi Mátyás) és lánya, Margit (Mák Ildikó) az előadás egyik jelenetében. Nagy Tivadar felvétele A komáromi Bástya Színház bemutatója-Népfogyatkozás? Dr. Popély Gyula előadása a somodi művelődési táborban Ez év elején a Jókai Színház vezetése alapítványt tett a Komáromi Nyári Szabadtéri Játékok meghonosítására Jókai Alapítvány néven. A gondolattól a megvalósításig eltelt idő rengeteg munkával, szervezéssel, intézkedéssel járt. Lassan, de az utolsó pillanatra mégis összejött minden. Hogy érdemes volt erőt, pénzt és energiát fektetni Kocsis István történelmi darabjának, az Árpád-házi Szent Margitnak a bemutatására, nem kétséges. Ezzel a bemutatóval - remélhetőleg - egy folyamat indult el, amelyből tradíció válhat. A bemutató után megkérdeztük a Bástya Színházat működtető Jókai Alapítvány elnökét, a látott produkció védnökét, Beke Sándort, hogy mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk, azaz: előbb született-e meg a nyári játékok szükségességének gondolata, s ehhez kereste meg a megfelelő helyszínt, vagy meglátta és megszerette a komáromi hatos bástyát, s úgy gondolta, hogy ott színházat kell csinálni.-Tudom, hogy a fordított válasz lenne az izgalmas - mondta Beke Sándor -, tehát az, hogy a tojás volt előbb, de az igazság az, hogy a tyúk volt hamarabb. A gondolat született meg előbb, hogy meg kellene honosítani Komáromban a nyári szabadtéri színjátszást. Mint kultúráért felelős ember, úgy gondoltam, hogy a városi jelleghez hozzá tartozik az is, hogy nem szűnik meg a kőszínházi évadzáróval a város színházi élete. Ehhez kerestem helyszínt, s itt jött a tojás kérdése. Egyszer korán reggel, hat vagy hét óra felé a hatos bástya környékén jártam, s a felkelő nap fényében megláttam ezt a csodálatos építményt, s nem akartam elhinni, hogy ez a gyönyörű műemlék fennmaradhatott az utókorra. Nagyon alkalmasnak ítéltem szabadtéri játékok helyszínéül és - mi tagadás - büszkén mondhatom, hogy bevált, mert aki látta az előadásunkat, azt hiszem, ugyanolyan jó érzéssel ment haza, mint én, s ezt nemcsak a programnak, tudhatjuk be, hanem a helyszínnek is.- Miért választotta a Bástya Színház első darabjául éppen az Árpád-házi Szent Margitot, egy ilyen fajsúlyos művet?- Olyan darabot kerestem, amelyik feltehetően tematikájában, aktualitásával nagyobb sikerre számíthat, mint bármilyen más, esetleg könnyű műfajú darab. Az a téma, amelyet Kocsis ebben a darabban feldolgoz, hiányzik a drámairodalmunkból, az irodalomkönyveinkből is, és a darab így hézagpótló. Úgy érzem hogy aktualitással is bír, hiszen tudjuk jól, hogy a nyelvtörvény kérdése milyen óriási viharokat kavart és még kavarhat is. Az emberekben él a félelem, hogy megfoszthatják őket elemi joguktól: az anyanyelv gyakorlásától.- Elképzelhetőnek tartja, hogy jövőre kibővül a komáromi nyári szabadtéri játékok programja, s esetleg más színházak is bemutatkoznak? Jövőre mindenképpen azt szeretnénk, ha városunk fogadóképessége ott tartana, hogy több produkciót is meghívhatnánk. Úgy képzelem, hogy lenne egy alapprodukció, amelyet mi készítünk elő, és mellette más szabadtéri színház is felléphetne. Ehhez óriási mecenatúra kell, mert a bevétel nem képes fedezni a kiadásokat. A mostani bemutatónk egyébként nem volt veszteséges. Ez természetesen nemcsak a jó nézettségnek köszönhető, hanem annak, hogy Észak- és Dél-Komárom polgármestere is nagyon bőkezűen támogatta a Jókai Alapítványt, valamint az Illyés- és Soros Alapítványoktól is jelentős pénzösszegeket kaptunk. Ezen a helyen köszönetét szeretnék mondani mindenkinek, aki segítségünkre volt abban, hogy a komáromi hatos bástya történelmi falai között létrejöhetett ez a produkció. SzénássyEdit Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Minden egészséges gondolkodású, élni akaró nép, nemzet természetes vágya, hogy sokasodjon, szaporodjon. A természet örök törvényei ezt minden népi, nemzeti közösség számára egyformán lehetővé is teszik. Tapasztalataink azonban ennek ellenére arról tanúskodnak, hogy léteznek dinamikusabban, illetve mérsékeltebb ütemben szaporodó nemzetek, nemzetrészek, de vannak számbelileg visszafejlődőben lévők, sőt előfordulnak olyanok is, amelyek már a kihalás, a teljes felszívódás visszafordíthatatlan állapotába kerültek. Az ún. nemzethalál, egyes népek vagy azok részeinek „kihalása“, más népbe vagy népekbe való beolvadása tehát nem csupán a költők agyának szüleménye, hanem egy reálisan létező folyamat, amely az idők kezdete óta tart, s minden valószínűség szerint tartani is fog az idők végezetéig. Népek támadnak és népek enyésznek el, miközben maga az emberiség örök, de állandóan változó, átalakuló. Az emberiség mindennapi léte pedig egyben a népek, nyelvek és kultúrák örök és megváltoztathatatlan csatája is. Persze, itt nem a genocídiumokra, a népirtásokra kell elsősorban gondolnunk, hanem e küzdelem ennél sokkalta békésebb, lassúbb, de folyamatosságuk következtében hatékonyabb módozataira. Kedves Barátaim! Az irodalmunkban csak egy kissé is járatosabb ember előtt nem ismeretlen, hogy minálunk több írót és költőt is aggasztóan foglalkoztatott ez a számunkra magyarokra sokszor ijesztően aktuális probléma. Gondoljunk csak Kölcsey megrendítő soraira: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblú nép“, vagy Vörösmarty víziójára a jelképes sírról, „hol nemzet süllyed el“, de Tóth Árpád aquincumi kesergése is lélekbe markoló: sírni kell! / Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!“ Való igaz, hogy mi magyarok nem tartozunk a történelem boldogabb népei közé. Ebben az igencsak huzatos, szél- és hadak járta Kárpát-medencében ittlétünk és államiságunk több mint ezer esztendeje alatt mindig olyan küzdelem részesei voltunk, amely a teljes megsemmisüléssel fenyegetett bennünket. Volt már nekünk Mohácsunk, Világosunk és Trianonunk, több is a kelleténél, megtépázott nemzetünk azonban- csodák csodája - mindig megpróbált föltápászkodni, bár ez soha nem sikerülhetett maradéktalanul. Európa pedig a legtöbbször cinikus nemtörődömséggel szemlélte élet-halál harcunkat, és ezt a részvétlenséget minden tisztességes és gondolkodó magyar mindmáig érzi. Kedves Barátaim! Mi most hányatott sorsú nemzetünk egy részével egyetemben nemzeti kisebbségként éljük életünket ősi földünkön, s itt ezen a területen, szülőföldünkön, szeretnénk továbbra is megmaradni embernek és magyarnak. Jól tudjuk, hogy mellőznünk kell a talán tetszetős, de többnyire haszontalan sarkantyúpengetést, és meg kell tartanunk józan eszünket; le kell vetkőznünk naivságunkat, amely- mint tudjuk - rendszerint hiszékenységgel párosul. Meleg szívvel és kitartóan kell folytatni önvédelmi politikánkat, nem feledve, hogy „minden magyar felelős minden magyarért“ (Szabó Dezső). Számunkra most az a legfontosabb, életünknek az a legfőbb erkölcsi parancsa, hogy megőrizzük nemzeti identitásJnkat, nemzeti önazonosságunkat. E cél elérése érdekében pedig elengedhetetlenül szükséges a nemzeti összefogás. Tudom, sok magyar számára ez egyelőre kissé talán nehezen érthető. Bár ezen nincs is mit csodálkoznunk, elvégre az elmúlt több mint negyven esztendő tudatromboló retorikája ugyancsak sok ember agyából lúgozta ki a nemzeti felelősségtudatot. Mi itt és most voltaképpen arról szeretnénk eszmét cserélni, közös erővel és akarattal azt szeretnénk vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon mi, csehszlovákiai magyarok kihalófélben lévő nemzetrész vagyunk-e vagy sem, bízhatunk-e a jövőben, reménykedhetünk-e egy elóbb-utóbb bekövetkező egészséges politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális-és nem utolsósorban - demográfiai fejlődésben? Magyarán szólva: az eddigj 72 év tapasztalatai alapján milyenek a kilátásaink mint nemzeti kisebbségnek? Memóriafrissítóként hadd idézzek néhány statisztikai adatot. Az ún. államfordulat, az impériumváltás idején Szlovákia mai területén- az 1910. évi népszámlálás adatai szerint - 2 926 824 lakos élt. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása a következő volt: szlovák 1 686 712 (57,63 százalék), magyar 896 271 (30,62 százalék), német 196 958 (6,73 százalék), rutén 97 051 (3,32 százalék), lengyel 10 659 (0,36 százalék), szerb és horvát 2842 (0,10 százalék), román 1908 (0,06 százalék), egyéb 26 867 (0,92 százalék). Ez volt tehát a helyzet nyolcvan esztendővel ezelőtt. A legutóbbi, az idei márciusi népszámlálás előzetes eredményei azonban ismételten azt bizonyítják, hogy itt az eltelt nyolc évtized alatt fantasztikus etnikai eltolódások következtek be. Ez év március 3-án- a népszámlálás eszmei időpontjában - Szlovákia összlakossága 5 268 935 fő volt. E népesség nemzetiség szerinti megoszlása a következő: szlovák 4 511 679 (85,63 százalék), magyar 566 741 (10,76 százalék), roma 80 627 (1,53 százalék), cseh 53 422 (1,01 százalék), rutén 16 937 (0,32 százalék), ukrán 13 847 (0,26 százalék), német 5629 (0,11 százalék), lengyel 2969 (0,06 százalék), morva 3888 (0,07 százalék), sziléziai 1198 (0,02 százalék). . Tudatosítanunk kell azonban, hogy ez az összehasonlítás kissé csalóka, mivel két eltérő statisztikai kategóriát vet egybe, az 1910. évi népszámlálás „anyanyelv“, valamint az 1991. évi népszámlálás „nemzetiség“ kategóriáját. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a régi magyarországi népszámlálásokkor a nemzetiségi hovatartozást a megszámláltaktól nem is kérdezték, mindig csakis azok anyanyelve iránt érdeklődtek. A magyar statisztikai szakemberek ugyanis azt vallották, hogy a nemzetiségi statisztikák és kimutatások sokkalta pontosabb tükrei a valós állapotoknak, ha a népszámlálások alkalmával a számlálóbiztosok nem közvetlenül a megszámláltak nemzetiségét, hanem azok anyanyelvét lajstromozzák.) Mivel a legutóbbi csehszlovákiai népszámláláskor külön adatként kezelték a megszámláltak nemzetiségét, illetve anyanyelvét, az idézett 1910-es anyanyelvi állapotokkal is csakis a jelenlegi anyanyelvi viszonyok összehasonlítása a reális. Erre azonban egy ideig még várnunk kell. Addig is reménykedhetünk, hogy az anyanyelvi statisztika kedvezőbb lesz a számunkra, mint a néhány nappal ezelőtt nyilvánosságra hozott nemzetiségi megoszlás. Ezirányú reményeinket joggal táplálhatják az e téren szerzett történelmi tapasztalatok. A múltban is sor került már ugyanis olyan népszámlálásokra, amelyeken külön kezelték a megszámláltak nemzetiségi és külön az anyanyelvi bevallását. Ilyen volt például az 1941. évi magyarországi, de ilyen volt az 1970. évi csehszlovákiai népszámlálás is. S lám mindig csak az bizonyosodott be, hogy az anyanyelv felvétele a nemzeti kisebbségek szempontjából kedvezőbb, mint a közvetlen nemzetiségi bevallás. Az említett 1970. évi csehszlovákiai népszámlálás szerint például Csehországban és Szlovákiában összesen 570 478 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, magyar anyanyelvűnek azonban 51 110-zel több, pontosan 621 588 fő. Tehát nem zárhatjuk ki, hogy most is akár 70-80 ezerrel is magasabb lesz a magukat magyar anyanyelvúeknek vallók száma, mint a magyar nemzetiségűeké. Kedves barátaim! Hadd mutassam most be egy statisztikai soron a szlovákiai magyarság számának és százalékarányának alakulását 1910-től napjainkig. 1910- ben 896 271 (30,62 százalék), 1919-ben 689 565 (23,59 százalék), 1921-ben 634 827 (21,48 százalék), 1930-ban 571 988 (17,58 százalék), 1941-ben 761 434 (21,50 százalék), 1950- ben 354 532 (10,3 százalék), 1961-ben 518 782 (12,4 százalék), 1970-ben 552 006 (12,2 százalék), 1980-ban 559 801 (11,2 százalék), 1991-ben 566 741 (10,76 százalék). így egyszerűen a maga pöreségében szemlélve ezt a sort, az eredmény talán lehangoló és elszomorító. Elvégre, ha az egyes szlovákiai etnikumok - a mi esetünkben a vizsgált szlovákság és magyarság - demográfiai fejlődése az 1918/1919-es impériumváltás után arányosan haladt volna, és ennek függvényében a lakosságnak most is 57,63 százalékát alkotná a szlovák, illetve 30,62 százalékát a magyar elem, akkor ma Szlovákia 5 268 935 lakosából 3 036 487 lenne a szlovák, 1 613 348 pedig a magyar anyanyelvűek száma. Jól tudjuk azonban, kedves barátaim, hogy ez így önmagában véve nagyon is spekulatív megközelítése lenne történelmünk utolsó nyolc évtizedének. A történész ugyanis nem azt számolgatja, nem azt latolgatja, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgok így vagy amúgy történőinek. Nekünk tényként tudomásul kell vennünk az adott helyzetet, miközben megkíséreljük minél részletekbe menőbben és sokoldalúbban feltárni és elemezni múltunk egyes szakaszait, összefüggéseit, tehát azokat a körülményeket, amelyek a jelen helyzet és állapotok kialakulásához vezettek. (Az előadás befejező részét lapunk hétfői számában közöljük)
