Szabad Földműves Újság, 1991. április (1. évfolyam, 37-61. szám)
1991-04-09 / 43. szám
1991. április 9. ÚJSÁG Pusztították járványok, háborúk dúltak, tűzvészek és természeti csapások szegényítették - mégis, újra meg újra talpra tudott állni a FALU. A főnix madárhoz hasonlóan - amely önön hamvaiból éledt újjá - megteremtette a boldoguláshoz szükséges életfeltételeket. Eme régi idők eseményeivel és tanulságaival még nem foglalkozott a hazai magyar sajtó. Most induló sorozatunkban azzal szeretnénk pótolni ezt a hiányt, hogy településeinket végigjárva felkutatjuk és közkinccsé tesszük ősi örökségünk legértékesebb „aranyrögeit“. Vagyis: a mindenkori parasztembernek, a népnek mindazon tapasztalatát, leleményességét, amelyet a nehéz idők során szerzett. Vakok módján járnánk, ha nem vennénk észre, hogy a közöttünk élő falusi öregek intelmei jelenthetik számunkra a gyökeret, a megtartó erőt. Hajoljunk össze közösségekké a bölcs öregek fölött, mert csak így lesz reményünk, esélyünk a szellemi és gazdasági megújhodásra. „Mondandóm van a földnek...“ A mészkőfennsíkon meghúzódó festői falucska, Szilice egyik legidősebb lakosa a 81 esztendős Mezei Sándor. Ő a falu élő krónikása, sőt évtizedeken keresztül tevékeny szolgálója: közel húsz éven át vezette a Csemadok helyi szervezetét, négy esztendeig volt a szövetkezet elnöke, és ugyanennyi időt töltött a helyi nemzeti bizottság élén. Most itt ülök vele szemben, családi házának konyhájában, hogy együtt barangoljuk be életének ösvényeit. S miközben a felesége szalonnát, kenyeret és bort tesz az asztalra, az idős embernek kérdezetlenül is megered a nyelve.- Mondandóm van a földnek - kezdi, távolba révedő szemekkel, mintegy magának. Nem zavarom közbeszólással; és csakugyan, néhány másodperc múltán megváltozott hangon folytatja, mintha csak most tudatosítaná a jelenlétemet. Várakozásteli tekintetem az övébe kapcsolódik.-A földművelés olyan állandó, ismétlődő és mindig jelenlevő közege volt ennek a vidéknek, mint maga az idő és a történelem. A legszűkösebb időkben is eltartott,, mert mindig léteznünk kellett valahogy. Emlékszem: ifjúkoromban a szilicei határ ezerkétszáz ember számára biztosította a munkát és a megélhetést. Már akkor megtanultuk, meg kellett tanulnunk, hogy összefogással, az emberekben és a termőföldben rejlő adottságok tisztességes kihasználásával igenis talpon lehet maradni, a legnehezebb időkben is. Ma hétszázan lakják ezt a világtól elzárt falut, és az embereket kétségek gyötrik: mi lesz velünk? A gondok talán akkor kezdődtek, amikor - magára maradt a falu. Elvették tőlünk az iskolát, levitték a „völgybe". A szövetkezet sem tudta megtartani a munkaerőt az egycsapásra hátrányossá vált helyzetben. A legjobb, legrátermettebb dolgozók elmentek, a helyükbe, ha jött egyáltalán valaki, azok idegenek voltak, akikből hiányzott az ősi föld szeretete. Mi, ha kellett, késő estig az erdei kaszálókon maradtunk, amíg össze nem gyűjtöttük a szénát; akár a mezőn is háltunk, tuskótüz mellett. Olyasmi nem fordulhatott elő, hogy akár egy szál penészes takarmány kerüljön az állatok elé! Aztán: a legjobb búzatermő szántókat is felszámolták, „szakaszos legelőkké“ alakították. Pedig a mi legelőink addig eltartottak két tehéncsordát, egy ökörgulyát, egy borjúcsordát, egy sertéskondát, egy ménest és több juhnyájat - összesen legalább kétezer állatot. Most alig egy tucatnyi tehén lézeng a „modern“ legelőkön. Vagy a rétjeink, a gyönyörű fennsíki rétek: olyanok voltak, mint a végtelen virágoskert. Gyógynövények illatoztak, szamóca virított rajtuk. A mértéktelen vegyszerezés következtében mára csak a szálas fű maradt meg, de az is olyan mint a drót, a tehenek le sem hajolva gázolnak át rajta. Elhallgat egy pillanatra, hátradől a székben, de szinte nyomban újra elörehajol, és gombolyítja tovább az emlékek fonalát:- A víz itt, a karsztfennsíkon mindig is az életet jelentette. Tele volt a határunk gómeskutakkal, mellettük faragott itatóvályúk álltak, amelyekben mindig friss és hús volt az életet jelentő folyadék. Ezek mind eltűntek: betapostatták a marhákkal vagy telehordatták kővel, mondván: „a traktornak nem kell víz". Manapság vaslemez tartályokban tárolják a mezőn az ivóvizet. Nyáron felmelegszik és megposhad, az állatok undorodva fordítják el fejüket, tikkadtan, a szomjúságtól étvágytalanul ténferegnek, amíg be nem hajtják őket .. Mi idősebbek látjuk a hibákat, de tanácsainkkal, útmutatásainkkal nem szólhatunk bele az irányítás menetébe. Nagy hibának vélem, hogy vezetőink leszoktak és bennünket tagokat is leszoktattak a tagsági gyűlésekről. Rosszul gondolkodik az a vezető (vagy vezetőség), aki önmagától nem lát okosabbat. Ki kellene kérni valamennyiünk véleményét a hogyan tovább eldöntéséhez. A múltban a kisbíró körbedobolta a falut gazdagyülésre, és tele is lett emberekkel az a jó öreg kultúrház, amelyet le akarnak bontani. Ahelyett, hogy kijavítanák és indítanának benne valamilyen szolgáltatást. A házi pokrócszövést is föleleveníthetnék, úgy hallom, valutáért keresik az ilyesmit. A falunak mindenkor és most is fenn kell magát tartania. A siránkozás helyett közös gondolkodásra és cselekvésre van szükség. A mi generációnk sem volt könnyebb helyzetben, mint fiataljaink. Mi mégis szinte mindenből önellátók lettünk. Szombatokon szekereken vitték az élelmet, lencsét, babot, borsót, baromfit, tojást, mézet, tejet a rozsnyói piacra. Az aszszonyok batyuztak. Nyáron még szénát is hordtunk, ősszel pedig burgonyával árasztottuk el a várost. A határban százszámra ültettük a gyümölcsfákat, termettek is szépen, amíg java részét ki nem pusztították. A „faiskolát“ a gróf alapította. A hatvanas években még több mint hetvenezer korona hasznot hajtott egy szezonban. Úgy beszélik, most nagyon ráfizetéses. A legelőket díszítő szúrós bokrokról vagonszám szedtük és adtuk el a borókabogyót. Harmincháromban a tanító istállóját tejcsarnokká alakították át. Közpénzen felszerelést (szeparátort, tejfokozót és egyebeket) vásároltunk, egy vállalkozót elküldtünk kéthetes tanfolyamra, majd beindítottuk a kisüzemet. A gazdák nagy megelégedésére a tejfeleslegből vajat, túrót és sajtot készítettünk, amit egy szolgála(A szerző illusztrációs felvétele) tos szekéren hordtunk naponta a városba. Nemrégen a szövetkezet is megkezdte helybeli tejkimérést, de az állatorvos „egészségügyi okokból“ betiltotta az árusítást. Hát képtelenek kiválasztani vagy tíz egészséges tehenet, hogy ezek tejével elláthassák a falu népét??? Bezzeg mi magángazdák még Hitelszövetkezetet is alakítottunk a faluban. Ha valakinek például elpusztult a lova bement pénzért és másnap mehetett a vásárra, hogy pótolja a veszteséget. Vagy ha leégett valamije, máris kéznél volt a segítség. Volt üzletünk, kerékgyártónk, kovácsmesterünk. Volt hatalmas kiterjedésű erdőségünk. Ha az erdőinket vissza tudnánk szerezni, évente milliókat kereshetnénk a fával. A múltban naponta hetven szekér fát szállítottunk a vagonokba... Faszenet is égethetnénk eladásra, mint régen. Akkor még a követ is pénzzé - azaz mésszé - változtatta a szilicei ember. Nagyapám idejében sörgyárat is üzemeltettek a falu jégbarlangjában! S még a csupasz jégből is pénzeltek: a nyári kánikulában zsupkötegek közé rejtve szállították a „hűvösséget“ a budapesti kereskedőknek... Tengernyi volt a teendő, de hagyományainkról, kultúránk ápolásáról nem feledkeztünk meg. Arra is szakítottunk időt - mert ösztönösen szükségét éreztük -, hogy télen fonóházakba járjunk és színházat játsszunk. Dalolva ébredt, dolgozott és tért nyugovóra a falu. Ha most valaki nótaszóval menne az üzletbe, kiröhögnék és menten bolondnak nyilvánítanák... jómagam is hozzájárultam ahhoz, hogy ország-világ népe megismerhesse a híres szilicei verbunkószenét és táncot. Ez is szívdobogtató örökségünk tartozéka, nem lenne szabad elkótyavetyélni. Mert a népzene, a népdal és a néptánc egy másfajta idöérzetet és életformát sugall, egy sietség nélküli idöérzetet és életformát. Egy férfias kézszorítás és a gyönyörű kis falu panorámájának emlékével ballagok a buszmegálló felé. Közben akaratlanul is fel-felzendülnek bennem első szavai, amelyek megelőzték - és jó, hogy megelőzték - az én kérdéseimet: „Mondandóm van a földnek“... KORCSMÁROS LÁSZLÓ 5 Drámai fordulatok jellemezték az elmúlt két-három évben a világ gyapjúpiacát. A rendkívül élénk kereslet, valamint a finomabb gyapjútípusokból kialakult kínálatszűke 1988-ban és 1989 első felében a raktárak kisöpréséhez és rekordmagasságú árakhoz vezetett. A szinte napról napra növekvő árak hatására mozgásba lendült a spekuláció is, tovább erősítve a valós piaci tényezők árfelhajtó hatását. Az eredmény: a két említett szezonban a gyapjúárak a minőségtől függően 50-104 százalék közötti mértékben, átlagban 17 százalékkal emelkedtek. Reakciók az áremel kedésre A termelők és a felhasználók természetes reagálása a heves áremelkedésre más, részben előre nem látható tényezőkkel párosulva, rövid időn belül fordulatot okozott a gyapjúpiacokon, túlkínálathoz, a piaci egyensúly teljes felborulásához vezetett. A magas árszínvonal a termelőket természetesen az állatállomány növelésére ösztönözte. E törekvések és a rendkívül kedvező legeltetési feltételek eredményeképpen a világ gyapjútermelése az 1989/90-es szezonban, az előző évi 7 százalékos bővülés után, újabb 5 százalékkal emelkedett. Ráadásul a készletek is nőttek, így a kínálat több mint bőséges volt. a küszöbárat valamennyi minőségnél 20 százalékkal csökkentette. Remélve, hogy az alacsonyabb árak hatására megélénkül a kereslet. Ez azonban mindeddig nem következett be. A felhasználók az eladatlan gyapjúhegyek láttán talán további árcsökkentésben reménykednek. Legalábbis erre utal, hogy a felhasználói készletek apadása ellenére egyelőre nem sietnek a gyapjú vásárlásokkal. Sokan úgy vélik, hogy az árcsökkentés még mindig nem a tényleges piaci viszonyokat tükrözi, csupán egy lépést jelentett ebbe az irányba, s érdemes várakozni. Az AWC azonban kizárja az újabb árcsökkenést, szerinte a jelenlegi átlagos kilogrammonkénti 700 ausztrál dollárcentes árszínvonal a következő két évben fennmarad. Teher a készletek raktározása Mindenesetre az új szezonban az AWC már az időközben heti 140 ezer bálára korlátozott aukciós kínálatnak is 60-70 százalékát kénytelen átvenni. Ennek finanszírozása, valamint a hatalmas készlet raktározása óriási terhet jelent számára. A kormány ugyan az AWC e célra felhasználható hitelkeretét 2500 ezer ausztrál dollárra emelte, a jelek szerint azonban a gyapjútestület adósságállománya már 1990 végére meghaladja ezt. Megoldás: a jelenlegi árrendszer felszámolása Gyapjúhegyek a raktárakban Természetes volt a gyapjúfeldolgozók reagálása is a magas árakra: csökkentették a gyapjú felhasználását, s növelték az egyéb olcsóbb textilszálakét. Ráadásul a fejlett gyapjúiparral rendelkező országok a korábbispekulációs vásárlások eredményeképpen meglehetően nagy készletekkel is rendelkeztek, így újabb beszerzéseiket minimálisra korlátozták az 1989/90-es alacsonyabb árak mellett is. Mindez előre kiszámítható volt. Nem lehetett viszont előre látni, hogy Kína és a Szovjetunió vásárlásai szinte teljesen kiesnek. Alapvetően ennek volt döntő jelentősége a gyapjúeladások visszaesésében. Ettől eltekintve is úgy tűnik, hogy a ruházati gyapjú termelésében meghatározó szerepet játszó ausztrál gyapjúipar rosszul ítélte meg a piacot, s ezért most igen nagy árat kell fizetnie. Mi válthat ki árcsökkenést A kedvezőtlen jelek már az előző szezonban is világosan látszottak. A termelés visszafogása, a magasan tartqtt garantált minimális árak azonban a termelőket erre továbbra sem ösztönözték. Ráadásul a legeltetési viszonyok továbbra is szokatlanul kedvezőek, így a gyapjútermelés a bőséges kínálat ellenére a folyó szezonban tovább nő. Az induló készletek közel négyszeres mennyisége miatt világszerte 19 százalékkal több gyapjú áll rendelkezésre, mint az előző szezonban. Az AWC már az előző idényben is az aukciókon felkínált gyapjú 50-60 százalékát kénytelen volt felvásárolni és raktározni. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a termelők gyapjúadójának 8- ról 25 százalékra emelésével elkerülhető az árak csökkentése. Az ausztrál kormány azonban az AWC és a termelők heves tiltakozása ellenére májusban, egy hónappal a szezon vége előtt, drámai lépésre szánta el magát: A kormány 500 millió ausztrál dollár hitelkeretet is megszavazott a Szovjetuniónak, ebből 400 millió dollárt gyapjúvásárlás céljára, de csak akkor veheti igénybe, ha kiegyenlítette korábbi tartozásait. S hogy Kína ismét jelentős vásárlóként jelenjen meg az aukciókon, erre valójában nem sok esély van. Japán és a nyugat-európai országok elóbb-utóbb kénytelenek lesznek növelni vásárlásaikat, de mindezek együttesen sem hozhatnak lényeges változást. Szabad gyapjú piacot A kínálatot kell alapvetően a kereslethez igazítani. A magyar kormány által elrendelt 20 millió juh kényszervágása is csak enyhítheti a jelenlegi túlkínálatot. Egyesek szerint ennél jóval több állatot kellene vágóhídra vinni. Az ideális az lenne, ha a termelést évi 750 ezer tonnára sikerülne csökkenteni. Az erre vonatkozó tervek és az 1991/92-es szezonra beígért kvótarendszer azonban bizonyosan nagy tiltakozást vált majd ki. Nemcsak a gyapjútermelők ellenállására lehet számítani, hanem a hústermelőkére is, hiszen a kényszervágások nem javítják az egyébként is gondokkal terhes húspiacot. Mind többen úgy vélik, hogy nem adminisztratív eszközökre van szükség a gyapjúpiaci egyensúly megteremtéséhez, hanem szabad gyapjúpiacra: vagyis a 18 évvel ezelőtt kialakított, a termelőket szinte minden kockázattól mentesítő minimális árbevételeket garantáló árrendszer felszámolására. így vagy úgy, de a termelőknek mindenképpen fizetniük kell a korábbi magas árakért, s még legalább két nehéz évre kell számítanunk. A gyapjúipar viszont stabil nyersanyagárakkal számolhat az elkövetkező években. (Mm) ✓
