Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-23 / 30. szám
/ / 's) 4 \L ÚJSÁG )l 1991. március 23. I Szerkeszti: Balázs F. Attila V_________________________________________________ Kárpátaljai magyar irodalom A kárpátaljai magyar irodalom a szomszédos országok területén kifejlődött magyar nemzetiségi irodalmak között a legfiatalabb. Az Észak-keleti Kárpátok és a Felső-Tisza mentén elterülő vidéket az első világháború után Csehszlovákia vette birtokába, a második világháború után mint „Kárpátontúli Területet“ csatolták Szovjet-Ukrajnához. A két világháború között az. itteni magyar művelődés a csehszlovákiai magyar szellemi élet körében helyezkedett el, központjai Urigváron, Munkácson és Beregszászon voltak. A kárpátaljai magyar irodalom tevékeny szervezőegyénisége Bállá László (1927), a Kárpáti Igaz Szó szerkesztője. (Korai művelj Bakó László néven jelentette meg.) Verseiben közéleti elkötelezettségét fejezi ki (Kitárom karom, 1954, Rohanó évek sodrában, 1956, Nyári lángok, 1961). írói képességei inkább prózai műveiben érvényesülnek (Meddőfelhők, 1964, Parázs a hóban, 1967, A világóra ketyegése, 1970.) Az itteni nemzetiségi irodalom legjelentékenyebb egyénisége Kovács Vilmos (1927-1977) 4 volt. Költészetében a szülőföld természeti szépségeiről, a kárpátaljai magyar falvak változó életéről és saját nehéz tapasztalatairól adott képet (Valami kell, 1957, Tavaszi viharok, 1959, Lázas a Föld, 1962, Csillagfénynél, 1968). A népes hagyományok nyomán nagy műgonddal alakította ki tiszta szavú költészetét. Holnap is élünk (1965) című regényében önéletrajzi motívumok alapján vetett számot a kárpátaljai magyarság történelmi tapasztalataival. A kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb nemzedéke a hatvanas évek végén lépett színre. Antológiájuk A várakozás legszebb reggelén (1972), majd Szivárványszínben (1977) címmel látott napvilágot. A kárpátaljai magyar nemzetiség szépirodalmi szempontból is legfontosabb orgánuma a folyóirat-funkciókat pótolni igyekvő ungvári Kárpáti Igaz Szó c. újság. 1987 decemberéig két irodalmi melléklete volt: a havonta egyszer jelentkező Lendület, amely az 1971 májusában „felülről“ megalakított József Attila Irodalmi Stúdió tagjainak biztosított helyet, valamint az évente kb: negyven alkalommal megjelenő Neon, az idősebb nemzedékek művelődési, irodalmi és művészeti magazinja; szintén a Kárpáti Igaz Szó gondozásában láttak napvilágot a lap mellékleteként 1979 óta a József Attila Irodalmi Stúdió Könyvtára elnevezésű, 24 oldalas versesfüzetek (1986-ig tizenöt); 1987 végén megszűnt a Lendület rovat, és a Neon is; helyükbe a havonta egyszer a lap teljes terjedelmében, két nyomdai íven megjelenő, Új hajtás c. irodalmikulturális melléklet lépett. A kezdeti bizonytalankodás után az idős Lusztig Károly és a fiatal Balia D. Károly lettek az Új Hajtás állandó szerkesztői. 1988 elején a József Attila Irodalmi Stúdió is átalakult. Január 30-án, jövendő alapszabályát is megvitatva, Ungváron kimondta megalakulását a József Attila Alkotóközösség. Ungvár székhellyel működik a magyarok által „Kárpátiénak nevezett, de tulajdonképpen Kárpátok nevű Nyugat-ukrajnai regionális könyvkiadó vállalat, amely — változatos tematikával - négy nyelven (ukrán, orosz, magyar és román) jelentet meg műveket. A „Kárpáti“ adja ki 1957 óta a Kalendárium c. magyar nyelvű évkönyvet. Kárpát-ukrajnai mai magyar szerzők szépirodalmi műveiből évente két-három, másfél-négy ív terjedelmű kis kötetet bocsát közre, egyenként 1000-1500 példányban. Ötévenként jelentet meg egy öt-hat íves vers-próza antológiát, ún. „ifjúsági almanachot“. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján feltűnt tehetséges költők V. Fábián László, Fodor Géza, Zselicki József és mások, rajtuk kívül álló okok miatt csak nehezen érvényesülhettek. Mellettük mára művészileg is felnövőben van egy kedvezőbb körülmények között dolgozó, a József Attila Irodalmi Stúdió kötelékében indult húszas-harmincas nemzedék. Finta Éva, Füzesi Magda, Balia D. Károly versei, Nagy Zoltán Mihály és Györke László novellái, Dupka György fáradhatatlan irodalomszervező munkája egyaránt fokozott figyelmet érdemelnek. 1989 szeptembere emlékezetes dátum a kárpátaljai magyar irodalom történetében. Hatodik Sfp címmel megjelent a kárpátaljai magyar írók folyóirata. Irodalmi szemelvények az alap- és középiskolások számára. Balia D. Károly Múló évek kockakövéből -Én itt születtem, Itt, ahol összeér az Ung az ősszel, itt, ahol ősszel rőt erdő-redőt vonnak össze tó-szemeik fölött a hegyek. Én itt voltam gyerek. S emlékszem, mire leszánkáztuk a telet a domboldalról, a vársáncban már nyújtózkodott az első ibolya. És itt, itt, ahol a nyár mindig jóreggelt kíván, amikor hatkor elmegy az ablakom előtt,' itt leszek felnőtt, lassan férfivá itt érek, s a múló évek kockakövéből itt áll össze utam. Utam, mely nem vezet el innen, s melyről talán hinnem szabad, hogy vége is majd itt szakad. Szülőföldem, addig ne tépjen szeled, s talán elkerülnek az őszi fagyok, ha elmosolyodsz azon, hogy ilyen konokul-szerető fiad vagyok Kovács Vilmos Testamentum Langstein Erzsébet rajza Balta László Egy almaág balladája Uram, emeld fel csontig nyűtt testem, s fújd el belőle múlt lobogások füstölgő üszkét. Ismerd fel bennem halandó másod, ki most fekete árnyadra estem, s hozzá szegeznek lázvörös tüskék. Uram, megjártam én is a poklod, Ha teremtésed csodája hívott, kiosztva részem. Semminek sok volt, de csillaggal írott. Uram, mostantól több lesz a gondod, s műved, a csoda, késve lesz készen. Uram, marad itt még néhány bolond, s ha most felemelsz, mindőjük nevét füledbe mondom. Oszd fel közöttük poklunknak felét. Homlokuk jeles, nyakukban kolomp. S vigyázzunk rájuk'ott a porondon. Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével A dolgok fáit szél tépázza* felriad a sok gond-madár. A lovak összebújnak fázva, ki tudja, meddig tart a nyár? Ki tudja, meddig tart az élet? Ránk esteledhet hirtelen. Irgalmat senki nem remélhet, így hát szívedben rend legyen. A béke olyan, mint a szélcsend, csak a hiánya mar sebet. Fuldoklóm álmok tengerében, és minden napom rettenet: Állhatsz-e kábán, mint az állat, várva a bűvölő csodát, ha a halál közöttünk vágtat emberszorította tűzön át? Hiába a csönd és az áldás: a Föld forró és egyre forr. Ágyad megbontja egy kiáltás, véred felissza a pokol. Bársonyos mezők mosolyáért ki nyitja fel az ereit? Ki lesz, ki fegyvert dalra csábít, ha már az átok nem segít? Már tavaly ősszel úgy határoztunk, hogy levágjuk. Nagyon jó termő, egészséges hajtás; de egy kicsit feltöltöttük, megemeltük kertünknek ezt a részét, és most a nagy batulalmafa egyik ága majdnem a földet érintette. Útban volt. Levágjuk. Vaskos főág ugyan, de a nagy, fejlett fa majd Utánanövi másutt. Hanem ősszel erre nem került sor. Sürgős tennivalóim hónapokig még arra sem hagytak időt, hogy kinézzek a kertbe, így aztán április eleje lett, mire fűrészt akasztottam az ágba. Gondoltam: még jókor. A tavasz nagyot késett az idén, még nem indult meg a nedvkeringés. Azután megint különböző gondok jöttek, s az ág eltakarítatlanul ott maradt a fa alatt. Ablakomból éppen odaláttam, és szúrta a szememet, mint a portát csúfító, oda nem való téli lom. Néhány nap múlva azonban egész más miatt tartotta már a tekintetemet fogva. Az almaág élt. Szemtelenül és buján. Az anyafával egyszerre kezdett rügyezni, de levelei gyorsabban fejlődtek, nagyobbak voltak, szinte még egyszer akkorák, mint a megmaradt ágakon, s úgy látszott, valami lázas igyekezettel próbálja megelőzni, elhagyni a nagy tavaszi hajrában az egész kertet. Eszembe jutott egy orvos barátom megállapítása - épp nekem szólt egy meglepő felépülés után -: hogyha a szervezet nagy veszélybe kerül, minden erejét mozgósítja, s ilyenkor képes legyőzni bármilyen bajt, betegséget. Szinte már szurkoltam volna az almaágnak, és kellemetlen érzés volt, hogy az értelmem ilyenkor mindig leint: ugyan, a megmaradáshoz semmi lehetősége nincs; én magam vágtam le a fáról. Hogy micsoda erő, élni akarás tud lenni egy vékony almavesszőben is! Emlékszem: ennek a fának az alanyát egy tavaszi sétámon szemeltem ki magamnak. A Dajbóc-hegy túlsó oldalán találtam, ösztövér vadalmacsemete volt. Akkor is késett a tavasz, éjjel még fel is fagyott a föld, de az én kis fám már telis-tele volt bimbóval. Mikor arra jártam, épp a reggeli széllel marakodott. Marakodott; mert mozdulataiban, rugalmas kis törzsének kemény odacsapásaiban határozottan volt valami az ellenállásból, a harcból. Mint valami kis táltos csikó, ágaskodott toroncos törzsével, kélt bírókra a széllel, hideggel, erőlködött, hogy mégis kibonthassa a virágait. Másnap reggelre ki is bontotta mindet, s úgy el volt velük borítva, mintha millió káposztalepke szállt volna rá a cérnavékony ágacskákra, ameiyek alig bírják tartani az önsúlyukat meghaladó terhet. Egész nyáron szorítottam, hogy ősszel még meglegyen, s mikor átköltöztettem, és a rákövetkező márciusban kis batulgallyat oltottam belé, tudtam, hogy pár év múlva portám dísze lesz. Ma már öreg fa, de mennyi erő van még mindig egyetlen ágában is. ... A lemetszett csonkot most már mindennap felkerestem, figyeltem versenyfutását az ép fával, és szinte féltem tőle, hogy még majd ki is virágzik. S néhány nap múlva valóban megjelentek rajta a virágrügyek, egészségesek, duzzadtak, kicsattanóak. Hanem a balladáknak tragikus a végük: arra már nem volt az ágnak ereje, hogy ezeket a rügyeket ki is bontsa. Lassan elfonnyadtak, leszáradtak. Azután a levelek is. Elkeseredett élni akarása sem segíthetett. Végleg alulmaradt... Az anyaalmafa ott állt fölötte, fehéren a sok virágtól, és látszott rajta, hogy nem örül a győzelmének. Ha jött egy szél, hullani kezdtek róla a szirmok, elborították a földet; az ott heverő csonkot is.
