Szabad Szó - Libre Palabra, 1948 (4. évfolyam, 38-48. szám)
1948-07-01 / 43. szám
SZABAD SZÓ 5 Zemplényi Klára: ki írástudók küldetése A ma élő írók már az első világháború után kénytelenek voltak lejönni az „elefántcsont-tornyokból“. A viharok leverték őket onnan, érezték, hogy a „l’art pour l’art“ irodalmi irányzat egy világdulásban nem állhatja meg helyét. Ki sem hirják, mert szellemi vérkeringésük elakad, irodalmi vénájuk elmeszesedik, szavaiknak válogatott szépsége elpuffog a puskaporos légben. Az írástudók felérezték, hogy a háborútól felsebzett, ezer tályogból vérző világ nem alkalmas csupán szép mondások formálására és hogy a történelmi perceket nem épen a művészi stilus határozza meg. Elkezdtek külömbözö izmusokban „kiteljesedni“ — az idők tul nagyok voltak ahhoz, hogy nagyot alkothassanak, — a dadaizmustól a sztirrcánzmusig, sőt az exisztenciálizmusig minden őrültséggel és hasztalansággal kísérleteztek, hogy végre vissza jussanak a kiinduló ponthoz, a valósághoz. Közben azonban elfelejtkeztek hivatásukról. A hosszú vándorlásban teljesen lekoptak, kialudt bennük az, melynek magjából keletkeztek, — a lélek. Megfeledkeztek arról, hogy ök a világ egyik legfontosabb tényezői, a történések szócsövei, a közvélemény formálói. Megfeledkeztek arról, hogy ök a világ lelkiismerete. Nem alkotnak abban a tudatban, hogy irók és ujságirók gondolatai, meglátásai azok, melyeket százezres sokszorosításban nyomnak a rotációs gépek, hogy könyvvé, újsággá válva eljussanak az emberek tudatáig. Nem számolnak azzal, hogy az ö elképzelésük ébreszti gondolkodásra az olvasókat, hogy az ő tollúk hegye mutat, ja az irányt a világ fejlődése felé. Hogy fontosok ök, fontosabbak a ma államfér fiainál is, kik önző, imperiálista napi politikájuk közben — mely hovatovább már semmi más, mint gigántikus business-kérdés — tökéletesen elhanyagolják népeik szociális problémáit. Kik „népükért küzdve“ — mitsem tesznek népükért, kik a tudomány nagyszerű eredményeit népeik boldogulása helyett, népeik lemészárlására készülnek felhasználni. Fontosak ök azért is, mert az ö szavaik tükrében kerülnek az államférfiak jelleme, cselekedetei, tervei és nyilatkozatai az olvasó elé és az ö tintájuk szine adja meg minden fogalmazásnak valódi és valamennyi árnyalatait. Ezért nyugtalanító az a tény, hogy a ma felborut világának Írói is az általános süllyedés iszapjába kerültek, hogy zuhannak ök is, nem állnak teljes lelkiséggel a figyelő vártán, hogy elvesztették önálló ítélőképességüket, hogy nincs már saját véleményük. Reporterekké lettek mind, az irók is, a vezércikkírók is, a politikai tudósítók is. Még hozzá gyatra és felületes reporterekké, kik megelégednek a tények puszta közlésével s kik a mechanikus robotmunka kerekei alatt elvesztették harcos, felfedező ösztöneiket, biráló képességüket, a múlt iróembereinek éber szemét, éles fülét, következtetni tudó agyát. Gépemberkék lettek, kiegészítői hordozható, szüntelenül kattogó Írógépeiknek. Fő ambiciójuk a tempo és nem az értelem. Nincs kritikájuk. Nincs színvallásuk, állásfoglalásuk. Nem tudnak lelkesedni, nem tudnak felháborodni, nem képesek utat mutatni. A Jeghajmeresztöbb tényekről, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne a világon, érdektelen tömörséggel számolnak be. Hogy mégis valami szint kapjon száraz munkájuk, mellékes részlettünetekröl fecsegnek. Üresen kongó szavaik a külsőségek felszínén mozognak. Úgy Írnak, mint akiknek mindegy, hogy az emberiség melyik rákfenéje van épen napirendre tűzve. Kábelszerűén fogalmazott írásokat gyártanak, melyeket tömegictkkek módjára hánynak piacra. Büszkén jelentik, hogy X. Y. hírneves tudósító ezerszavas vagy száz soros cikkben számolt be a „világrengető szenzációról“. Csak a papírra vetett sorok, a szavak száma — és nem értelme! — szerepel döntö faktorként a teljesitménynél. Ha az amerikai ujságirás valamelyik repülő sztárja ezerszavas cikket ir lapjának, sosem közük a többi lapok, hogy mit irt a reporterchampion. hogy miféle vélemény bontakozik ki az ezer szóból, hogy mily állásfoglalás mutatkozik a száz sorban. Hiányzik a lényeg, fontos a rekord. A tempo, a bravúr. Az iró ma nem mond, csak közöl. Semmi más, csak gyors, szemfüles, vakmerő és „mindenütt ott van“. Nem régen egy fiatal amerikai ujságirónö számolt be nem mindennapos teljesítményéről. „Zsidó menekültként illegálisan Palesztinába“ volt cikkének cime. Tartalmából megtudhattuk, hogy az ifjú yankee ujságirónö Olaszországban ^szállt hajóra, azaz egy rozoga kis Iélekvesztöre, mely engedély nélkül szállította a mindenre elszánt zsidó menekülteket Palesztinába. A reporternönek nem utolsó életreménysége volt ez a hajóút, nem a kétségbeesés hajtotta ki a nagy vizekre, a gentleman.puskatusok elé. Neki amerikai útlevele volt, melyet karjára rögzített, amikor megjátszotta a sebesültet. Vállalta az
