Szabad Szó - Libre Palabra, 1947 (3. évfolyam, 26-37. szám)
1947-05-01 / 30. szám
SZABAD SZÓ 3 Dr. Supka Géza: DÓZSA GYÖRGY UNOKÁI A budapesti Népbiróság előtt most folyik a horthysta fehér terror egyik legvéresebb fejezetének tárgyalása. Az orgoványi tömeggyilkosság tetteseit most, 28 év múlva vonják felelősségre. De még most is hiányzik a vádlottak padjáról a két főbiinös: Horthy Miklós volt kormányzó és egyik véreskezü bűntársa Héjj as Iván, Az orgoványi per alkalmából dr. Supka Géza nemzetgyűlési képviselő, a „Világ“ főszerkesztője a következő cikket irta: Itt folyik előttünk az orgoványi per. Állítom, hogy Verböcziék véres ellenforradalma óta, amellyel vérbe, tűzbe fojtották Dózsa népének “lázadását“, ilyen osztálytragédia még nem érte a magyar falu-szegénységet. Olvassuk csak ezeket a tanúvallomásokat már csak izes magyar beszédjük kedvéért is érdemes őket elolvasni, ha már a mögöttük meg feszülő társadalmi dráma nem érdekli a mai újdondászokat—, minő hihetetlen realizmussal buggyan ki belőlük a magyar földszegénység egész ezeresztendös, szimbolikus .szenvedése. —■ A románok kimenetele után — vallja Tar András gazdasági cseléd — Szikrára hoztak 47 embert, istállóba zárták őket, kettőt közülök kihoztak és az istálló mögött fejbelötték őket. S mikorra másnap estére hazajöttem, már mind a negyvenhetet megölték és elásták... Hajma Andrásné vallja: — Szóval keresték az uramat, osztán megkötözték, kocsira tették és elvitték. Kiabáltam, hogy hová viszik az uramat, mire megfenyegettek, hogy engem is lelőnek. Nekem meg sok a családom, az öregapám is ott állt, hát behúzódtam a szobába, mert mi lesz velem, gondoltam, ha engem is eltékozolnak... Schwertetzky Mátyásné emlékezik : — Hatan voltunk asszonyok, kinek a férjét, kinek a fiát vitték el. Barna Tibor két napig jártatta velünk a bolondját. Harmadik nap találkoatunk Héjjas Ivánnal. Megszólitottuk, hogy ugyan nem tudja, hová lettek az emberek, de azt mondta, hogy ne keressük, mert úgy fogunk járni, mint a férjünk. Tanú Ferenc panaszolja: — Amikor hazafelé mentem a műhelybe, találkoztam a Héjjaskülönitm énnyel. Huszan-huszonöten lehettek lóháton, darutollal. Amikor elmentem mellettük, egyikük revolverét rámfogta s elkezdett lóhátról végigkergetni az uccán. Közben találkozott egy cimborájával; ketten a lovak közé fog tak engem és behurcoltak a huszárlaktanyára. Ott újra mindenki nekem esett és ütöttek, ahol érértek. A fogolytársaim arcát bicskával vagdalták össze, lánccal verték őket, a talpukat késsel meg kardlappal vagdalták össze. — A doktor ur pedig, akit édesanyám hivatott, amikor hazavánszorogtam, nem mert látleletet venni, mert nagyon féltek akkortájt az emberek... Élő emberek élő szaván keresztül elevenedik meg itt a magyar szegényparasztság sorsa — hetven évvel a negyvennyolcas “jobbágyszabaditás” után! Ha ezt a rémséget Verböczy korából olvassuk, akkor vagy hisszük, vagy sem, — vállvonogatással nyugtázzuk a krónikairók “csacska” beszédét. De itt előttünk élő hus-vér-emberekröl van szó. Hiszen emlékezhetünk még mind annyian a makra Héjjas Ivánra, aki mind e förtelem után nemzetgyűlési képviselő, sőt repülésügyi kormánybiztos, Horthy bizalmi embere lehetett. Emlékezhetünk még a kezét Pilátusként mosogató Rakovszky Ivánra, aki elvégre is; a csendörség föatyauristene volt s mégsem kívánt a “népitéletbe” beleavatkozni. Emlékezhetünk ezekre a darutollakra, amelyek ott szerepeltek az orgoványi meg a többi magyar vérfürdőnél ,hogy aztán parádés szerephez jussanak a “magyar honvédségben; csak ünnepi kivonulásokkor volt szabad ezt a di-ORGOVáNY (Biró Mihály Horthy-mappájának egyik hires rajza)
