Szabad Sajtó, 1970. október (62. évfolyam, 40-44. szám)
1970-10-01 / 40. szám
Thursday, Oct. 1, 1970 ' SZABAD SAJTÓ Nyelvművelés, nyelvvédelem Irta: DR. KOSTYA SÁNDOR Magyarságtudatunk, a haza iránti szeretetünk, népünk története, klasszikus irodalmunk megismerése arra indít bennünket, hogy műveljük anyanyelvűnket. Az érzelmi okokon kívül értelmi okokra is hivatkozhatunk, igy a sajátos szakterületen a zenei anyanyelvtől a Kodály-módszertanon keresztül egészen a technika világáig számos területen hasznos, sőt sok esetben elengedhetetlenül szükséges anyanyelvűnk ismerete. Ma már az egész világon keresik a Kodály - módszer szerint tanító pedagógusokat. Mérnökeink munkájához szinte elengedhetetlen segédeszköz a magyar—angol műszaki szótár. Az angol egyetemekről kivénülő történészek, a politikai tudományokkal foglalkozók csak úgy tudják szolgálni a magyarság ügyét, ha megismerik ezeréves történelmünket, alkotmányos és politikai fejlődésünket. Érezzük, tudjuk és naponta tapasztaljuk, hogy kopik-romlik anyanyelvi készségünk. Társalgásunkba minduntalan angol szavakat keverünk, a legszorosabb családi életünkben is számos idegen szót használunk még akkor is, ha tudjuk a magyar megfelelőjét. Már kényelmesebb a másnyelvü szó használata, csak úgy “a nyelvünkre jön”. Tudatos ráfigyelés és nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy elkerüljük az idegen szavak használatát. Ezért elsődleges kötelességünk nyelvünk megőrzése, védelme és rendszeres művelése. 'Vonatkozik ez elsősorban a felnőttekre, fokozottan a szülőkre. Nem akarok nyitott kaput döngetni, hiszen a kint élő magyarok zöme tudja és érzi ennek a fontosságát. Eltekintve a mindenáron asszimilálódni akarók kis hányadától, újból és újból erősítenünk kell anyanyelvi műveltségűnket, ellenkező esetben magyarságtudatunk romlik meg, szintelenedik el. Ne áltassuk magunkat, hogy mi jól beszélünk magyarul, a nyelvművelés minden időben időszerű volt és ma is az, mert törvényei nem megváltozhatatianok, hanem függvénye időnek, térnek, a sajátos körülményeknek, magának a fejlődő életnek. Más volt a nyelvművelés a “nyelvújítás” korában és más a törvényszerűsége, vagy szükségszerűsége ma. A 18. század végétől mintegy száz éven keresztül valóságos társadalmi mozgalom volt a nyelvújítás. Annak idején az elnémetesitő törekvések ellensúlyozására felismerték, hogy a nemzeti öntudat ébrentartása, a magyar kultúra fellendítése csak a nemzeti nyelv fejlesztésének az utján érhető el. Másfél évszázaddal ezelőtt odahaza kellett harcolni az elnémetesedés ellen, a mi korunkban, az ország határain kívül élő másfélmillió magyar elnemzetietlenitése ellen kell küzdenünk. Nem közhely a mondás: “Nyelvében él a nemzet”; fokozottan érvénys ez a tétel az idegen nyelvterületen élő magyarságra. Bessenyei több müvében nyomatékosan hangsúlyozta a magyar nyelv jogait és az irók kötelességeit. 1778-ban adja ki röpiratát a magyar nemzeti kultúra fellendítése érdekében. Dugonics András leghíresebb regénye, az Etel-Humor ELŐFORDUL Az egyik hivatalban a titkárnő szörnyülködve súgja meg a barátnőjének: — Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a főnök annyit iszik. — És mikor vetted észre? — A múlt héten. Amikor egy nap józanul jött be. ka, politikai kulcsregény. II. József osztrák császár magyarellenes abszolutizmusát ostorozza benne. Baróti Szabó Dávid kezdeményezte a magyar költői stílust. Fölkarolta a toliforgatókat, mert sohasem a müvek esztétikai értékét, hanem a magyar nyelviség gazdagságát tekintette fontosnak. Rájnis József honosította meg a magyar költészetben az antik metrumokat. Révay Miklós a nyelvtudomány legnagyobb alakja. Költő és nyelvész egy személy ben. Ő irta az első rendszeres magyar stilisztikát. Oldalakat lehetne még Írni Csokonairól, Kazincyról, Kölcseyről, Széchenyiről, akik mind-mind a nyelvműveléssel szolgálták a magyarságtudatot. Analógiát vonhatunk le a másfélszázad előtti németesítés és a mostani amerikai angolositás között azzal a fenntartással, hogy mig az oszt-UTINAPLÓ A PIRAMISOK TÖVÉBEN Akármilyen céllal is érkezik az ember Kairóba, nem lehet elkerülni a múltat. El kell menni tisztelegni a piramisokhoz . . . MÁR HALVÁNYODIK Alkonyodott, amikor megálltam a hatalmas kőóriás, Kheopsz piramisa előtt. Már közhely minden, amit ember el tud róla mondani, hiszen olyan sokan megfordultak már itt. De azt hiszem, ezek a közhelyek, amelyek valamennyiünkben élnek, ott, a piramisok tövében tartalmat kapnak. Mert valóban nagyon kicsinek érzi magát, aki felpillant a gúla csúcsára, s nagynak érzi az embert, aki mindezt megálmodta, létrehozta s mindig mást, újat, többet akar és tud teremteni . . . A véletlen hozta úgy, hogy szinte utolsóként láttam meg Kairót az arab Kelet nagyvárosai közül. S aki egyszer már becsavarogta a damaszkuszi szukát, alkudozott és tolongott a bagdadi bazárban, beléphetett a sokszáz éves algiri mecset, a Khetchoua kőcsipkékkel díszes kapuján, s kávézott és politizált a tuniszi, majd az ammani óváros sötét kis kávéházaiban, azt Kairóban mindenképpen csalódások és meglepetések érik. Tudom, hogy Kairó, annak, aki egyenesen Európából érkezik — Kelet és Afrika. Hiszen mások az emberek, szokásaik, ütköződésük, viselkedésük. Más illik, sőt más az is, ami tilos. A Nílus királynője viszont a Közel-Keletről nézve nem osztályozható ilyen világos földrajzi és társadalmi cédulákkal. Kairó ugyanis nemcsak egy darab az arab keletből, bár tagadhatatlanul elsősorban az. Több is, mint Afrika. De öreg kontinensünk sem tagadhatja meg a láthatatlan szálakat, s a látható rokon jegyeket a modern világváros külső képén és belső arculatán. Egyszóval az a huszadik századba is átnyúló, varázsos és tarka jelzőkkel egyaránt felruházott arab kelet, ami felizgatja a képzeletet, és vonzza a turistákat, Kairóban még él, de már halványodik. PARFÜMÖT VEGYENEK A múlt században épített kairói belváros éppen olyan emeletes bérházakból áll, mint akár London, vagy Paris. Ezek között az európai kődiszletek között inkább csak a hosszú fehér inget viselő turbános, hevesen gesztikuláló és szívesen vitatkozó férfiak tömege jelzi a más földrész atmoszféráját. Taxiba kell ülni, ha az ember meg akarja nézni az arab Kairót, az El Muszkit, azaz a bazárt. E külön, szinte városnegyed nagyságú rész szűk utcácskáival, kicsi üzleteivel — melyekben Afrika és Ázsia és Európa szinte minden értéke és minden kacatja gazdát cserél — őrzi itt-7. oldal rák abszolutizmus kényszert alkalmazott, az amerikai—kanadai kormány nem kényszerit senkit nemzeti nyelvének feladására, ellenkezőleg, támogat minden nemzeti kultúrát, mert tudva-tudja azt, hogy európai kultúrák, igy a magyar is csak értéket jelent az országnak. Az elangolosodást, vagy rossz értelemben vett asszimilációt mi magunk követjük el. Nem hivatkozhatunk külső kényszerítő körülményekre, mert ilyen egyszerűen nincs! Anyanyelvűnk romlásáért mind magunknál, mind gyermekeinknél egyedül és kizárólag a felnőtt emigráció, elsősorban az értelmiség a felelős. Talán még nem késő, de mindenesetre elérkeztünk a 12-ik órához. Cselekednünk kell, mert mi elmegyünk, de az utánunk következő generáció ugyan hogyan fogja beszélni a magyar nyelvet ...? ? Minden politikai csatározásnál, egyesületi, un. “elvi” és hiúsági kérdésnél sokkal fontosabb a szoros összefogás, a kölcsönös támogatás az ÉDES ANYANYELV érdekében, mert csak igy marad meg magyarnak az utánunk következő nemzedék. ott már fakuló színekkel, a bazárok oly sokszor megrajzolt világát. Egyik este magam is nekivágtam a kairói szaknak. Nézegettem a kirakatokat, a szép réztálakat, az alabástromból készült szobrokat, a hires ékszereket. —Segíthetek a vásárlásban? — csatlakozott hozzám váratlanul egy férfi, s választ sem várva betuszkolt egy üzlet ajtaján. — Nem mulaszthatja el, hogy ne vigyen haza a hires keleti parfümökből — hadarta tovább mondókáját. — Az unokám — mutatott aztán a pult mögött álló fiúra, aki érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Megfizettem már az iskolapénzt ezeknek a “behúzó” embereknek. Külön szakma, nem is rosszul jövedelmező a bazárokban. Hagytam mégis, hogy Mr. Abdullah, legalábbis igy mutatkozott be, sorra leemelje az iivegecskéket, megszagoltassa velem, s először nagy üveggel, majd egy kisebbel, s húsz perc múlva már fele áron akarja a nyakamba sózni. A pult mögött álló fiú, az álunoka — s ezt nem lehetett nem észre venni — láthatóak maga is nagyon jól mulatott Abdullah barátunk erőfeszitésein, s tulajdonképpen azért érdemes csak elmondani az egyébként szokványos bazárkalandot. Nem először fordult elő velem, hogy hasonló szóáradat szakadt a nyakamba, valamelyik szukbéli üzletben. Viszont sohasem fordult elő az, hogy a kereskedő ne asszisztált volna ehhez az ősi “szertartáshoz”. UJ ÉLETFORMÁK Talán nem túlzott az a megállapítás, hogy ez a kairói kereskedőim kezd túllépni az ezeréves szokásokon, s valahogy más normákhoz kezdi igazítani gondolkodását, bizonyára életét is. Ugyanezt az érzést váltja ki különben turistában-ujságiróban az is, hogy este a Nilus-parton nem mesék, és sok arab város mai valóságának lefátyolozott lányait látja, hanem karonfogva sétáló fiatal párokat .... Szóval a Kairóról szóló szuperlativuszok tartalma-oka változik. Ezt, lehetetlen nem szólni róla, egy kevésbé színes, de nem is külsőségei miatt érdekes “réteg” is bizonyítja. Ez pedig a jelenkor valósága. A városon, amelynek közvetlen közelében hulltak le a bombák a hatnapos háborúban, s' azt követően is, külsőleg nagyon kevés jel utal csak erre: homokzsákok néhány fontos épület előtt . . . Igaz, a sárga sivatagi homok már lassan pereg kifele az elnyűtt zsákokból. Á hires kairói muzeum legértékesebb kincseit is biztonságba helyezték, ma sem láthatóak . Viszont látható, kitapintható, hogy a város népét megtörte a katonai kudarc. Szavaikból és tetteikből az a meggyőződés árad, hogy csatát veszítettek. Ónody György
