Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)

1970-08-13 / 33. szám

Thursday, August 13, 1970 SZABAD SAJTÓ II. oldal UTAZÁS AZ ANYANYELVKÖRÜL! I DEBBECENI TALÁLKOZÓ A MÚLT NYOMÁBAN: ELTŰNT BALATONI SZIGETEK A magyar középkorra vo- j natkozó okleveles anyagunk, noha rengeteg elpusztult be­lőle, még mindig szinte kimé j rithe tétlenül gazdag. Talán épp ez az oka annak, hogy mindenkor találunk benne meglepő eredményekre veze­tő adatokat. Ilyen a Losta név is. Egy olyan szigetnek a neve ez, amely a XI XIV. századbeli oklevelek szerint a tihanyi bencés apátság bir­tokához tartozott. Hol volt ez a sziget? Leg­korábban I. István 1024. évi okleveléből tudhatunk meg annyit, hogy a király a halá­szati joggal együtt a Tihany közelében fekvő szigetaket a zalavári apátságnak adomá­nyozza. Az oklevélből azon­ban nem tűnik ki, hogy Losta szigete az adományozottak kö­zött volt e, illetve térbelileg pontosan hol is voltak ezek a szigetek. 1211-től kezdődően a Losta szó egy szigetnek, il­letőleg egy falut is magába foglaló birtoknak a neveként többször is előfordul az okle­velekben. Fölvetődik mármost a kérdés: vajon Losta a Bala-1 tonban levő sziget volt-e? Hi-! szén Tihany közelében való­ban volt néhány kicsiny szi j get. Avagy talán valamelyik Balaton környéki folyócská-, rak a szigetéről van szó? — Az alábbiakban ez ügyben folytatunk “nyomozást”. A tihanyi apátság birtoka­it felsoroló ÁRPÁD-KORI OKLEVELEK közül például IV. Kelemen pápa 1266. évi oklevele, amelyben megerősíti az apát­ságot birtokaiban, szól Tihany szigetének (nem pedig félszi­getnek!) hegyeiről, tavairól, településeiről. Szól a Bala­tonban levő szigetszerü ha­lászhelyeiről, felsorolja az apátság szőlőbirtokait, falva it, pusztáit és legelőit (Vörös) berénytől (Rév)fülöpig, majd említi Losta szigetét is; ezt követően rögtön Zaimárdi kör­nyékéről beszél. Az okiratok nagyobb része az apátságnak a somogyi par ton levő birtokait más cso­portosításban, bő határleirás­­sal és a földrajzi elhelyezke­désének megfelelően sorolja fel. Ilyen például á II. And­rástól 1211-ben kiállított ok­­lezél, amelyben a mai Siófok és Szántód között levő bir­tokok között három — azóta elpusztult — falut is emlit. Ezek: Losta (Lusta, Lustah), Turch (Törk, ma: Töreki pusz­ta) és Fokod. I Losta birtok határait na-: ! gyón pontosan közli. Ezt a ha­tárvonalat a mai részletes tér­­j képeken fel is ismerhetjük. A leirás szerint a határ a tó partjánál kezdődik; ott, ahol a Foe (Fok) nevű ér kilép a Balatonból. Ez az ér (patak) 1 nem azonos a Sióval, hanem ! a Sió mai hidjától 4 km-re van DNy-ra. Ma — természe­tesen — befolyik a Balaton­ba, de a tó XIII. századbeli magas vízállása mellett ez a patak is egyike volt azoknak a kis vízfolyásoknak, amelyek megfelelően magas (106—107 m-es Adria fölötti; a további­akban: A. f.) vízállás esetén a j somogyi völgyek felé levezet- I ték a Balaton fölös vizét. A Fok-ér napjainkban is meglehetősen széles. Völgye mocsaras, de nem természe­r I tes ekek miatt. Az oklevél szerint “az apátság a (Foc) folyó mentén malmoknak al­kalmas helyeiket alakítottak ki”. Tehát malomárkokat és duzzasztókat építettek a fo­gyóba, amely egy torkolati zá tony miatt két ágban lépett ki a tóból, í Losta után Turch (Türk, Törk, Terek) határainak lei- 1 rása következik. Ez a falu Lostától délre, az erdős dom- I bek közé rejtőzött. Határa a Foc-étr és a Zsmárdi-patak között húzódott. Ez utóbbi­aknak a partján is állott egy bálványkő. Onnan a birtok­határ a patak mocsaras völ­gyében, azután a zamárdi ha­lastó közepén haladt tovább, majd elérkezett a Balaton partján levő ITUUH nevű helyre. A mindmáig rej­télyes nevet szerintem igy kell olvasnunk: “Itt ut”, vagy­is a határ a régi hadiutat érintve futott ki a Balaton partjára. (Valószínűbb, hogy ez a szó “itó”-t, azaz itatóhe­lyet jelentett. — A szerk.) Érdemes felfigyelnünk ar­ra a körülményre is, hogy amikor az oklevelek a legel­ső alkalommal említik Losta szigetét, illetőleg Lasta falu nevét, ugyanakkor nemcsak Tihanyt, hanem Szigligetet is szigetnek mondják. A tónak ebben az időben olyan magas vízállása volt, hogy hullámai a tihanyi—aszói ői összeköt­tetés nyergén is átcsaphattak. Ennek a föltételnek a 107— 108 m-es A. f. vizállás felel meg. Ugyanebben az oklevél­ben olvassuk azt is, hogy a Széntgyörgy-hegy nyugati ol­dalán levő Rapcska községnél (a Csobánc közelében) “ahol a Balaton vize északnak na­gyon kiterjed” (“Ubi aqua Balatun maigis se extendit ad aquilonem”). Foglaljuk össze most az ed­dig elmondottak lényegét. Az egyik följegyzés ezt Írja Los­­táról: “insulam, quae appel­­latur Losta, azaz a szigetet, amely Lostának neveztetik”. Ez a meghatározás könnyen tévútra visz. Azt hihetnénk, hogy a Tihanytól egykor nyu­gatra elhelyezkedett, ma már vizzel elborított szigetek va­lamelyikéről van szó. Ha azonban arra a másik följegy­zésre gondolunk, amely sze­rint a Losta falut is magában foglaló birtok határa a szi­getet elhagyva felfut a Király hegye nevű halomra, akkor egészen nyilvánvaló, hogy egy másik szigetről, mégpe­dig a Fok-ér kis szigetéről van szó, hiszen a Király hegye ennek közelében található, a Balaton somogyi partján. Ezt a szigetet éppúgy Lostának nevezték annak idején, mint a részben rajta, részben köz­vetlenül mellette levő falut. Akaiival és Udvarival szemben — a parttól 700—- 900 méternyire s vele párhu­zamosan — a térképre be van rajzolva egy hajdani sziget­nek a körvonala, és rá van Ír­va ez a két szó: “rudera mu­ri”, vagyis “fal romjai”. A szóban forgó falmaradványok a parttól 700—900 m távol­ságban bent vannak a tóban, és nincs kapcsolatuk az észa­ki parttal. Hosszas vizsgálatok foly­tattunk annak érdekében, hogy tisztázhassuk e romok kérdését. Szerencsére Tihany­­ról és környékéről az utóbbi 35—40 év alatt számos légi felvétel készült: legutóbb az 1920-as, majd az 1940-es, vé­gül az 1950-es években. Mind­három időszakban Tihanytól DNy-ra, Akaii és Aszófő kö­zött -— a mai partoktól távo­labb — a tófenéknek bizo­nyos tojásdad alakú kidombo­­rodása látható. Úgy tetszik, mintha a már többször emlí­tette egykori szigetek közül az egyik rejtőzne ott. Az elmondottakkal kapcso­latban szeretnénk egy érde­kes tanulságra felhívni a fi­gyelmet. Egy-egy terület múltjának, történetének fél­órásában nemcsak a helyszí­ni földrajzi és régészeti kuta­tások nyújthatnak fontos tám j pontokat, hanem kéziratok és térképek is. Dr. Bendefy László Erről lesz szó Debrecen­ben: Mit csináljon a magyar, ha idegen nyelvi környezetben él? Hogyan őrizze meg anya­nyelvét, ha két nyelvűségre kényszerül: anyanyelve mel­lett el kell sajátítsa a befo­gadó ország államnyelvét is? A magyar diaszpóra gyötrel­me« kérdéseket vet föl. Be­szélhetünk és irhatunk-e egy­formán jól magyarul és své­dül, magyarul és angolul, magyarul és németül? S ha elsajátítjuk is a befogadó or­szág államnyelvét, melyik nyelv sínyli meg ezt a ketté­­teredezést, ezt a kétnyelvűsé­get, ezt a sajátos nyelvi ski­zofréniát? A kérdés mélységét, szerte­ágazó bonyolultságát, ezt a kettétöredeztetést talán egy régi barátom feleségének a példája érzékelteti. Párisban találkoztam vele. Az asszony pesti. Gyermekkorában a hol­land segélymozgalommal Hol­landiába került, uj hazájában elfelejtett magyarul és meg­tanult hollandul. Pesti szülei­hez már felnőttként jött haza. Itthon, másodszor, megtanult magyarul és elfelejtett hol­landul. A második világhábo- j ru után Franciaországba ke­rült, ahol megtanult franciául és felejteni kezdett magya­rul. Franciául már kitünően beszél s miután párisi ma­gyarhoz ment nőül, megtanult tőle. harmadszor is, magya­rul. Férjével franciául és ma­gyarul beszél, hollandiai nő­vérével és hollandiai nevelő­szüleivel hollandul levelez,' pesti szüleivel magyarul. I Megkérdeztem tőle, álmodike néha, s ha álmában beszél, i magyarul, farneiául vagy hol­landul teszi? Franciául és hollandul soha, felelte. És még erről lesz szó Deb­recenben: Fenntartható-e a magyar- - nyelvűség idegen nyelvi kör-1 nyezetben, és meddig? S mit tegyünk, mit tehetünk azért, hogy a magyar szó ne hal­jon el annak az ajkán, akit sósa Ausztriába, Kanadába vett? Miben segithetünk azok­nak, akiátkel —- bárhol élje­nek is — összeköt a közös bölesődal emléke, Arany bal­ladáinak, Móricz prózáinak nyelve? Nem reménytelen ez a küz­delem? Voltaképpen meddig, hány nemzedéken át tartható fenn az anyanyelv, ha a ma­gyar teljesen más nyelvi kör­nyezetben él? Ezt kérdeztem a minap csillaghegyi öreg házában Bárczi Gézától, Kossuth-dijas és Állami-díjas akadémiku­sunktól, aki a debreceni Anyanyelvi Konferencia véd­nökségének elnökeként ma. délután hat órakor Debrecen­ben megnyitja a nyugat-euró­pai és a tengerentúli országok magyarjainak Anyanyelvi Konferenciáját. Bárczi Géza azt felelte, hogy ott, ahol a magyar aj­kú emberek nagyobb soka­ságban élnek együtt, a negye­dik nemzedékig is fenntart­ható a magyarnyelvüség. —- S előfordult, hogy évszá­zadokig ... — tette hozzá. Ennyire reményteljes • e küzdelem? Példaként említett J egy magyarországi falut, ame­lyet valaha Rákóczi letelepe­dett lengyel katonái alapítot­tak. Még napjainkban is őr­zik, ha a magyarral vegyítve is, lengyel anyanyelvűk emlé­keit. Ne mázt mondják ugyan I hogy ők polski-ak, hanem' ha­zai alapszóval, de lengyel kép­zővel azt, hogy ők lengyels­­kiek. Ezekről a kérdésekről, a nyugat-európai és a tengeren- I túli magyarok anyanyelvének: I ápolásáról, megőrzéséről fog beszélni a debreceni Anya­nyelvi Konferencián és a bu­dapesti Fészek Klub kerek­­asztal-értekezletén az a hat- i vanhárem nyugat-európai és tengerentúli, magyar szárma­zású egyetemi tanár, nyelvész, lapszerkesztő, lelkész, magyar egyesületi vezető* akik itthon a legjobb magyar nyelvészek- i kel találkoznak és tanács- I koznak majd. Talán most írtam le a leg­­| hitelesebben a kis nyelvész­­kedő sorozat általában hasz­nált címéül azt, hogy Utazás az anyanyelv körül. Mit tehetünk azért, hogy megmentsük a külföldön élő magyarok régi anyanyelvét? Talán reménytelenül nagy szót — megmenteni — irtana le. Azt tesszük majd meg, ami­re képesek vagyunk, s amit megtenni a magyar anyanyel­vű emberek országának er­kölcsi kötelessége. Petőfi és Arany kötelez erre, s min­den, nyomunkba lépő, magyar nemzedék. Ruffy Péter | PÁRTOLJA HIRDETŐINKET

Next

/
Oldalképek
Tartalom