Szabad Sajtó, 1970. április-június (62. évfolyam, 14-26. szám)

1970-06-25 / 26. szám

Thursday,' June 25, 1970 SZABAD SAJTÓ 11. oldal Nyár van. Junius. És szom­batra virradó reggel. Ablakom alatt a madarak! Igen itt a magyar negyed tűz­falai között is, nemhogy ele­venen csiripognak már, ha­nem harmadszor térnek meg. A fészekrakás gyönyörei köz­ben utj ükről. Egy-egy száradt levélfoszlánnyal, vagy éppen a házmester tegnap kidobott díványából kilopott szőrszá­­laeskával, csőrükben. Na lám—rezzennek fel hir­telen, íróasztalomnál. Ezek az éneklésen csókolzáson is tül, már az utódok gondoskodás sónál tartanak. Aztán elnyomom a ciga­­reiitavéget a hamutartóban. Felállók, járkálok, nyújtóz­kodom, álmos is vagyok, nem nem is. Hiszen itt ég még az irás a papíron . . . S hirtelen eszembe jut: ta­lán e kéziratok miatt nem si­került soha ez a bizonyos ma­­dérélethez hasonló utód-gon­doskodás. Eh, ne gyötörj pajtás — szólok magamhoz. És egy hir­telen mozdulattal kilépek az utcára. Éppen a Second A vé­ré. Mert sétálni is kell. S köz­ben jól esik el-elnézegetni, mit csinálnak ilyenkor honfi­társaim, itt az uj hazában. Nyilnak az ujságclkat-ké­­peslapokat áruló cukorba és ezerféle semmiséget adó üz­letek. A zöldségesek irányá­ból pedig, valaki rámkiált, magyarul: “Szerkesztő ur, tönkrement a farmer, ma a zöldpaprikát féláron adjuk.” — Szerkesztő ur? hallom a hangot fülemben. Aztán már már intenék is,—“hagy­ja fiam, mit birizgál engem, hontalanságban, kora reg­gel?” — És beülök egy ká­vézóba. Elmerengek egy-két órát. De újra kilépve, a magyar avénure, egészen más képet látok. Az a pár magyar ess­­pressó, ahol éjjel még közös Iváni Zoltán azon a széken ahol pár órá­val előbb valaki a tabánra emlékezett, a zongora meló­diáinál, én mint egy gór­csőkbe, mikroszkópba száradt tudós, elkezdtem magamban beszélgetni: — Lássuk tehát. Adva van a “honey”, a smeety” és a “sugar” . . . Ezek szavak, két­­; ségkivül angolok. Dehát még­­í is, igy egyben ... talán be­cenevek? És az “egvben”-t megtalál­tam. Igaz, kissé későn. Amikor már a fizető kisasszony elém került, fehér kötényével. És amikor már a körülöttem lé­vők, kirajzottak családjukkal, gépkocsijukkal, Catskillbe, a tengerpartra. Igen, igen ezek becenevek. — kiáltottam félig álmosan, léiig igazul.. “Second-ave” dé­li melegében. És hazatérve, elhatároztam: a 42-es utcai közkönyvtári is­merősöm utján bsköldöm leg­újabb szabadiorditási vívmá­nyomat illetékes helyre. Mert ugyebár, mit is je­lenthetne mást az, amit hal­lottam a kirándulásra készü­lők között? NEGYED! SZABÓ MARGIT MERENGÉS Mily jó, ki álmodni tud! Az édes álom boldogít . . , Miért is való e földi lét? ... Miért nem örök az álom itt? . . . Oh, édes álom, el ne tűnj, Tartsd a lelkem lefogva még! . . . Ne tudjam én, kit zeng e dal, Hogy aki irta, én magam valék . \ HINDU KŐVETŐI — “Hi sweety” egyenlő mu­ci kám! — “Sweet honey” egyenlő cur. ci kám! :S bár e szavak, ha vala­hányszor hallottam otthon, eddigi életemben, valósággal ludbőröztélk hátamat, még a legmeghittebb csókolózás köz­ben is — most én, a feltalá­ló, a “nagy” hites fordító, megbocsátóan dőltem ágyba. Újabb napsugaras hétvégét átszundizni. meghittségben ülték össze a vendégek, s hallgatták a bu­dai hangulatot ébresztő zon­gorajátékot, — most kirándu­lásra kész közönséggel telik meg. Gépkocsik érkeznek — egymás után. Magyar beszéd­től hangos minden. Férfiak és nőik —, inkább férjek és nyakos poharat kiürítettem. Keresgélni kezdtem az ala­nyokat, akikhez mindez szól­hat. Aztán, mert elfelejtve az előttem levő poharat, éjsza­kát, és a magamterimette bo­hém hangulatot, ceruzát-pa­­pirt ragadtam. Nem is hangu­latos írásért. Hanem a legmé­lyebb nyelv-cknyomozási bu­feleségek —, futkosnak ki-be, a bevásárlás közben. S osztogatják a parancso­kat, a szép ruháiba bujtatott várkodásért. — Ó, egek atyja! Soha el nem múló alkalom . . . Webs­ter lexikonja se tudhatja, gyermekeknek . . . feketéz­­nek. Úgy amint a hétvégi kirán­dulásra való készülődés kap­kodása közben, a körülmény. hogy mik ezek aszavak. A “Hi sugar”, hi sweety”, a “sweet honey!” És most már valóban ide­gesen mozogva székemen, Charles S. Robb tengerészeti őrnagy (balra) feleségével és apósával, Lyndon B. Johnson volt amerikai elnökkel egy 1967-ben készült felvételen. Az őrnagy most kérte, hogy engedjék ki a tengerészet kötelékéből, mert folytatni akarja jogi tanulmányait a Virginia egyetemen. TERJESSZE LAPUNKAT CUNCIKÁM ANGOLUL... Irtai IVÁNI ZOLTÁN engedi. Barát a baráttal, ba­rátnő a barátnővel ha ■ ket­tesben marad.- És én, magányos, hogy mindebből ki ne maradjak, újra beülök közéjük. Úgy egyedül, de konyakos poha­rammal tartva az összekötte­­j tést. | Velük, akiket, most irigyel­hetnék. Hiszen házuk, autó­juk, nyaralójuk van. Mennek­­jámak-mozognak. De eszem­be se jut ilyesmi. Legfeljebb az, hogy az én világomban, a szavak, a gondolatok, a kife­jezések “emlőjén” csüngő ma­gam fajta “lélekidomár” ugyan micsoda jelentős él­ményt találhatna itt? A ki - bejárók között fel­tűnt egy magabiztos férfi, amolyan jósvádáju, göndör­­fürtü, aki mindegyre adta ki a parancsot feketézés közben. Az asszonyok felé. Hogy bent az esspressóban történt mindez, vagy úgy fé­lig az utcára szólt ki, bizony már nem tudom. Csak azt, hogy bizonyos időközökben, szavak röpköd­tek, eme férfi ajkáról. Az üdvözlése az imerősök újabb érkezésében, a kiadott s bevásárlásra szóló parancs köziben. Imigyen: — “Hi sugar” . . . — “Sweet honey” . . . — Milyen jó neki, három barátnője is van — villant szemem, amint az újabb ko-NEW YORK. — 1966 nya­rán egy hajó érkezett Indiá­ból New Yorkba. Fedélzeté­ről egy 70 éves Hindu szállt le, név szerint Prabhupada A. C. Bhaktivedanta Svami. Ez az egzotikus névvel ren­delkező idős ur —• anélkül, hogy tudta volna —- egyene­sen a város hippinegyedébe ment, ahol leült egy parkban elmélkedni. Ezt követően éne­kelni kezdett: Hare Krishna. Hare Krishna. Krishna Krishna, Hare, Kara Hare Rama, Hare Rama Rama Rama, Hare, Hare Mint látható, a dal kissé I egyhangú — a hatása mégis váratlannak bizonyult. A ne­vezett énekes köré sereglök­ből és az eltelt 4 év óta kö vezett énekes köré sereglők réje csoportosulókból, ma miár valóságos szekta kelet­kezett, amelynek 19 templo­ma is van! -Igaz, ezek a templomok egyszerűek egy-egy nagy te­; rémből állnak, ahol Prabhu­­; pada stb. követői 24 órás szol­gálatban imádkoznak a leg­főbb istenükhöz, Krishnáhcvz. A templomok berendezése is j egyszerű — két szőnyeg á * 1 padlón, s az egyiik falat su lyos vörös függöny takarja. A falak vörös, arany és sár ‘ ga színiben tarkállanak A levegő nem ajánlható: füst gomolyog, különböző eg­­| zotikus ételek illatával keve­redve. A templomgondnok szerint, amikor főznek, Krish- i nát tisztelik. No meg akkor is, amikor táncolnak és ne­vét éneklik szinte egyfolytá­ban. A Krishnak-követőik cop- * főt hordanak, külső jeleként annak, hogy a legfőbb isten nek kötelezték el életüket, az előírásokat — tilos a hús, a hal, a tojás — megtartják. Ti los még a kávé, a tea,, a gyógyszer és a szeszes ital. De azért, ha betegek lesznek, el­mennek kórházba, s hagyják ’ magukat gyógyszerrel is gyó­gyítani , hogy “megőrizzék magukat Krishna számára”. A hívők számának gyara­podását a templomgondnck igy magyarázza: “A legtöbb fiatal nem tud önmagával mit kezdeni. Torkig vannak ezzel ez anyagias társadalommal. Ezért jönnek hozzánk.” Az egész egyébként —• , amiint egy kívülálló beszá­molt róla — egy gyenge szín- ! padi produkcióhoz hasonlít, , amelyet egy még gyengébb > szinésztársaság ad elő. A fi atalok itt kiélik magukat, s í ennél nincs is több' értelme.

Next

/
Oldalképek
Tartalom