Szabad Sajtó, 1970. április-június (62. évfolyam, 14-26. szám)
1970-06-04 / 23. szám
10. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday June 4, 1970 EGY PESTI ÜGYVÉD EMLÉKEI: A tündérmese vége Irta: DR. FÁBIÁN SÁNDOR FLÓRIÁN TIBOR: Apám bíró volt Apám biró volt és ítélt, minden nap elitéit, s a szigorú bírót láttam benne én. S ha néha most kezembe jut egy-egy Ítélete, őt látom ott, — hideg sorok között — a lelkiismeretest, ki megmért mindent az igazság mérlegén, s egy csöppnyi kételyért föláldozta éjjelét, minden bűnösért egy éjjelét. Apám biró volt és Ítélt, engem is, kis lázadót, ó, hányszor elitéit. Minden nap lázadtam a nagy Rend nevében és minden nap újra elitéit, mert ő biró volt s nem a Törvény, csak törvény szerint Ítélt. Biró volt és Ítélt, s mig hirdette Ítéletét a törvény nevében, önmagát: az életét Ítélte el. LELKI KLINIKA (Folytatás a 9. oldalról) mai 65 éves férfi többnyire még tetterős és lelkileg egyáltalában nincs beállitva a “nyugalmas életalkonyra”. A férjének az a baja, ami annyi más nyugdíjasnak. Több évtizedes munka után hiányzik neki az aktivitás, kicsúszott a lába alól a talaj, fölöslegesnek érzi magát. E'z idegesíti, nyugtalanítja. Vigyázni kell rá, mert az ilyen érzés depresszióra, sőt betegségekre vezet. Találjon ki számára valami elfoglaltságot. Kérjen tőle gyakran segítséget, a ház körül mindig akad, valami tennivaló, Még jobb lenne, ha rávenné valami hobbyra: bélyeggyüjtésre, horgászatra vagy hasonlóra, ami leköti a figyelmét és gondolatait. Ez visszaadja a nyugalmát.- ❖ ❖ V. B. BRONX — Jeligével küldött levelére már válaszoltam a Lelki Klinikában. Most Írja meg a nevét és a lakáscímét. Fontos közölnivalóm van. H. D. F., MONTREAL — A levelében említett hölgy jeligével kért tőlem tanácsot, nevet és címet nem irt. A fenti üzenetben felkértem, hogy adja meg a nevét és a címét. Ha megkapom, értesítem Önt. Egyszer volt, hol nem volt,' ’volt egyszer egy . . . Valahogy ilyen meseszerűen kellett volna kezdenem “A kofferes feleség”-ről megjelent cikkemet, amelyben elmond-! tam Miklós és Annácska gyerekkori romantikus szerelmét ■és házasságát, végül beszámoltam a szomorú válóperről is. Mindent megírtam, csak azt felejtettem el, hogy a zárdanövendék Annácskának olyan aranyszőke volt a haja, mint a ragyogó selyemszálak, melyeket a motolla frissen gombolyított le a guzsalyozóról. Cikkem végére odabigygyesztettem, hogy a folytatásban majd elmondom, mi történt később Annácskával és Miklóssal. Emlékeznek kedves olvasóim, hogy a következő cikkem, “A fehér holló” már nem csilingelő mese, szivet melengető történet, hanem olyan sivár és zord, mint az érdes, szúrós tarló, melyről most kaszálták le az érett kalászt. ... Selyemguzsaly...Motolla . . . Tarló . . . Kurta, furcsa szavak Honnan származnak? Mi a gyökerük? De mit törődöm én ezzel, nem készítek nyelvészeti tanulmányt! Guzsaly... Motolla... Tarló . . . Össze-vissza fecsegek. Miért? Mint a macska a forró kását, úgy kerülgetem a lényeget. Mi hát a mondanivalóm, hiszen utolsó cikkemben már nem is jeleztem, hogy ‘ ‘folytatása következik”. Az olvasók joggal hihették, hogy Annácska és Miklós históriáját befejeztem. A témát kimerítettem. Igen! Igen! Mi történt hát ? A forró kása is kihűlt már... Elég a mellébeszélésből. Mi történt? Elmesélem. . . . Nem tagadom: nehezemre esik a szó. Szivem már régesrégen csordultig megtelt a Visszafojtott, befelé sirt könnyekkel. És most megint újabb gyászjelentés keserűségét kell elviselnem. íme! A gyász fekete keretei között dr. Encsy Pálne sz. Körtyélyessy Margit tudatja, hogy dr. Encsy Pál orvos-vezérőrnagy 80 éves korában elhunyt. Ki ő? Ki dr. Encsy Pál? Ki? Nem más, mint cikkeim főszereplője: “Reviczky Miklós orvos-tábornok”!!! És ez itt a mi tündérmesénk vége . . . DR. ENCSY PÁL Cikkeimben a valódi helyett rendszerint költött neivet használok, nehogy az élő szereplők érzékenységét meg| bántsam. Ma már mindegy, j I Elárulhatom, hogy Reviczky ! Miklós: költői fantázia. — ' Most “eloszlik, mint a bubo; rék”. A helyét átveszi dr. Encsy Pál, a “kofferes feleség” egykori férje. Ha nem is állítanak neki megérdemelt szobrot, miként azt Boross Elemér (most már ezt a nevet is felfedem) a ki-Dr. FÁBIÁN SÁNDOR tűnő iró és újságíró lelkesen és indokoltan indítványozta, legalább méltó helyen aluszsza álmát. Hol ? A gyászjelentésben olvasom: “kívánságára a tállyai róm. kát. temetőben helyezzük örök nyugalomra”. Senki se érti meg jobban ezt az óhajodat, mint én. Szülőfalunkban, a tállyai temetőben békességet találsz. Nem. mehettem el a temetésre. A mesebeli Óperenciás tenger mérhetetlen méreteiben közénk ékelődött. Nem búcsúzhattam el tőled az általad 65 évvel ezelőtt alapított Tállyai Atlétikai Club hajdani tagjai nevében. Játszótársaink: Vad Laci, Rosszcsont Ferke és a többiek már régen leléptek a pályáról. Az egykori kapitány, te Palikám, akkori neveden Vasgyuró Gyuri . . . igen, igen az irigyelt hálószerű trikóban már te se rúgsz többet a labdába. Utolsó mohikánként, árván, egyedül maradtam a hires csapatból. Nem búcsúztathattalak. Nekrológgal sem pótolhatom, az elmaradt személyes megemlékezést. Mit írhatnék? Kivételes érdemeidhez illően idézzem a klasszikus költőt ‘ARMA YTRUMQUE CANO’ (‘Fegyvert és férfiút énekelek’) Nem teszem. Tudom, hogy te szerénységedben elhárítanád a tündöklőén fényes dicsőítést. Talán csak annyit: Ember maradtál az embertelenek között. Igaz ember. Egész ember. Fehér holló. Nem folytatom tovább. Nem ezt a magas hangot használtuk mi egymás között. De j nem is bírom tovább. Nem I bírom. Agyamban kergetőz; nek a régi emlékek. A “VÉGZETES LÉPÉS” Vissza emlékezem, hogy mint egyetemi hallgató, milyen kétségbeesetten panaszoltad el nekem a drámai eseményt, ami — mint mondtad — végzetesen kettétörte a karrieredet. Mi volt a “drámai esemény?” Bemáth Béla, a tállyai kerület Apponyi-párti képviselője meghívott téged pesti rezidenciájába. Amikor megérkeztél a Szentkirályi utcai palotába, a vendégek: Apponyi Albert, Rakovszky István, Zborai Miklós és más előkelőségek a szalonban társalogtak. És aztán? Virágcsokorral a kezedben ráléptél a síkos parkettre és teljes nagyságodban elvágódtál a díszes vendégkoszoru hahotája közben. — Sose felejtem el, sose bocsátom meg magamnak — keseregtél. Én vigasztaltalak: — Száz év múlva minden mindegy . . . Még nem is vonult el kerek száz esztendő és ime, bebizonyult, hogy helyesen jósoltam. Másik emlék tolakodik elő: Istenem! Istenem! Milyen huncutok és gonoszak voltunk bohó boldogságunkban. Mennyit ugrattuk, csúfoltuk albérleti lakótársadat, Hézser Aurélt, a tállyai református tiszteletes fiát, mert tanárjelölt létére megőrizte férfiúi szüzeségét . . . . . . Ennek a világnak végkép befellegzett. Régen volt... LAVOTTA JÁNOS Egykori szobatársad, Aurél barátunk emlékét is elhalványítja az idő iramlása. Uj szomszédot kaptál. Lavotta Jánossal, korának hires Orpheusával, a cigány Bihari János cimborájával, Csokonai Vitéz Mihály szesztestvérével és dalai megzenésítő jével kerültél egy fedél alá. Ismeretes, hogy Lavotta világbolyongásában végállomásként Tállyára vándorolt, mert ő is, mint most te, a tállyai csendes temetőben akart megnyugodni. Egykoron büszkén hangoztatta: Ego, Lavotta, qui regibus ludo. (Én, Lavotta, ki királyoknak játszom). Igaz, Lavotta vonója valamikor a királyoknak játszott, 'most éjszakánként a szomszédos parcellából egyesegyedül neked szól a Stradivári. Senki más nem hallhatja. — Persze: hiszen most már nem csendül olyan szilaj fortiszszimóban, mint hajdanában, amikor láng csapott fel az ujjal alól. Elhalkult a muzsika. Csendesen szól. Csendesen, csak csendesen: szenderitőn; andalítón; örök álomba ringatón; pianisszimó, pianisszimo. . . . Szemeim elhomályosodnak. Kuszáltak a gondolataim. Csak egy régi népdal néhány sorát mormolom: írnék, jaj de nehéz A könnyű penna is. Feketének látszik A huttyu tolla is. Elbágyadt kezemből A penna kiesik. Két szememből a könny, Mint a patak folyik. . . . Búcsúzom. Aludj békében, Palikám. A.viszontlátásra. ' „i
