Szabad Sajtó, 1969. július-szeptember (61. évfolyam, 27-39. szám)
1969-09-04 / 36. szám
12. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, Sept, 4, 1969 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek Budapestből Mekka II. és egyéb alvilági trükkök (Folytatás) — Csak bizd rám magad, majd bedolgozlak én a Főnöknél — biztatott. És valóban, mikor Héder Ferit, a Főnök egyik figyelőjét elfogták a detektívek, ő megbeszélte a Főnökkel, hogy a vigyázást majd ő elintézi, legfeljebb engem magával visz. A Főnök — falán fösvénységből — ' örült a megoldásnak. Engem már ismert, igy hát semmi akadálya nem volt Kisvörös elgondolásának. így jutottam kellő időben a Főnök környezetébe és igy lett a Kisvörös az elkövetkező időkre önkéntes utimarshallom és tanácsadóm ezen az alvilági ismerkedő sétán. Másnap reggel már várt a sarki kávéház előtt. —Gyere, először is megmutatom, hol v;an a Főnök kéglije — mondta és elindultunk a Hársfa utcáiba, ahol a Főnök lakott a szőke Szidával. A szomszéd ház földszintjén Ibi lakott albérletben. Nyilas a fekete Etellel közös háztartásban élt a Dohány utcában, Kezes Jóskáék pedig a Miksa utcában laktak. A Kisvörös elmondta, hogy ez a két lakás a Főnöké, ő fizeti a lakbért és azért tartja, hogy a Hársfa utcai lakás már el van foglalva és akad egy pasas, akit meg lehetne vágni, ne legyen fennakadás. De azért is jónak találták ezt a megoldást, hogyha a megvágott pasas panaszkodna a detektiveknek, ne legyen olyan feltűnő, hogy mindig ugyanabban a lakásban történik ilyesmi. Ezért a főnök ezeket a lakásokat minden negyedévben változtatta, sőt a lányokat is kicserélte, hogy ne lehessen olyan könnyen felderíteni a dolgot. Most már utólag elárulhatom, hogy mint detektív ebben szereztem a legértékesebb tapasztalatokat. Egy óra alatt megismerkedtem a Rákóczi utón két virágstandossal, aztán egy gyümölcsárussal, egy cipőtisztítóval a Miksa utca sarkán, egy tüzkövessel, egy cipőfüzőssel és három kerékpáros kifutóval. Kisvörös bevezetett azokba a kávémérésekbe és kocsmákba, ahol a galeri tagjai találkozni szoktak egymással és a többi szakmabeliekkel. A mi kávémérésünk a Hársfa utcában volt, ahol a tulajdonos száz százalékig a ‘‘mi” emberünk volt: Nála lehetett hátrahagyni mindenféle üzenetet és ami a legfontosabb, eldugni a lopott pénzt, órát, láncot. A törzskocsmánk a Kulacs volt. Bementünk a Rákóczi úti és körúti büfékbe is, ahol megismerkedtem a csaposokkal és egy-két pincérrel. — Majd bejövünk ezekbe később, amikor a fiuk is piálnak. Jó, ha megismered őket, mert sokszor találkozunk majd velük. Most gyere vissza a placcunkra. És visszamentünk a Rákóczi útra. A Kisvörös ajánlotta, hogy álljak a hangszerüzlet elé és onnan cirkáljam be a placcot. — Egy baj van, nem tudom felismerni a héket — mondtam neki, hogy egyrészt igy is félrevezessem, másrészt megtudjak újabb titkokat. — Hát ide hallgass! Látod ott azt a tüzkövest? — és odamutatott arra a titokzatos emberre, aki tőlünk húsz lépésnyire álldogált. — Ennél cinkesebb alak nincs a környéken. Ez úgy fél a héktől, hogy örökké jobbra, balra les és ha balhét érez, mindjárt elpucol. Elég, ha errefelé ezt a pasast nézed, arrafelé pedig — és megbökött a .hüvelykujjával — azt a gyorsárust, aki noteszeket kínál. Ha ezekre figyelsz, nincs balhé. Ha baj lenne, fordulj be a Hársfa utcába és ott várj ránk. Megfogadtam Kisvörös tanácsát és a hangszerüzlet előtt ütöttem fel főhadiszállásomat, mégpedig úgy, hogy ezúttal is a helyzet magaslatára emelkedtem. A járda szélén egy árnyas fa állt, amelyet a szokásos négyszögletes hirdetőtábla vett körül, mellette egy barna szemetes kézikocsi pihent, ez lett az én megfigyelődombom: a tetején hanyatt feküdtem. Egyelőre nem nagyon erőltettem magamat a figyeléssel. Úgy gondoltam, hogyha baj lenne, a tüzköves vagy a gyorsárus csak fellármáz még idejében. így hát minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül szundikáltam. A két karomat használtam párnának, sapkámat jól behúztam a szemembe, hanyatt feküdtem a szemetes ládán és két perc múlva már aludtam is. Arra ébredtem, hogy egy rikkancs torkaszakadtáíból kiabál mellettem: — Szenzációs kiadás! Kinyitottam a szememet és néztem ezt az üvöltő embert, akinek a hangja kizökkentett az édes álomból. Aztán futni kezdett és már messziről hallottam: “Nagy sláger!” Hirtelen ráeszméltem, hogy “hivatalos” kötelességeim is vannak. Föltápászkodtam, megnéztem, hogy helyükön vannak-e előőrseim, a tüzköves és a gyorsárus, s amikor láttam őket, elsétáltam a Körútig, ahol egy fekte szemüveges embert láttam az egyik ház falánál. Kezében fehér bot volt, a másik kezét pedig könyörgően előre nyújtotta és szüntelenül ismételte: “Szegény világtalannak, szegény világtalannak”. Megálltam mellette és mellényzsebemben kezdtem kotorászni, hogy kisebb pénzdarabokat vegyek elő a számára. Amint ott állok, eygszerre megszólal a vak ember: — Tudja, hogy maga mennyire hasonlít egy úrhoz, akit rég ismerősöm? Majd hogy nem mondtam magának, hogy nagyságos detektív ur ... De jó szemem van hála Istennek, ezért nem tévesztem össze magát azzal az úrral. Az nem is errefelé lakik... Benéztem a kirakat üvegébe és végignéztem magamon. Ismerős és mégis idegen arc nézett velem farkasszemet. Hasonlítottam még ahhoz a valakihez, aki nyolc nappal ezelőtt volta, de mégsem voltam ugyanaz. Az arcom markánsabb lett, vonásaimat jól aláhúzta a szándékosan rajtfelejtett por és piszok, mi uj környezetemben rámrakódott. Harmadnapos szakállam, kócos szemöldökeim, a szemem alatt feketéllő karikák, az elhanyagolt hajzat határozottan züllött kinézést kölcsönzött megjelenésemnek. Nos és a ruhám?! Avult szürke sportöltöny, zsirfoltos gumiköpeny, ócska pamuting és nagy ellenzős micisapka — az egész olyanná változtatott, hogy még a jószemü ál vak sem ismertek rám. Nem akartam persze az álkoldust kétségben hagyni affelől, hogy valóban nagyon tévedett, mikor engem saját magammal összetévesztett, ezért olyan hangon fordultam hozzá, amilyent mostani külsőm mellett várhatott: — Mit dilizik maga itt? — Csak azt mondtam, hogy hasonlit valakihez. — Tán a velszi herceghez? Hát aztán mit kezdjek ezzel ? Tán maga kölcsönad rá egy ruppót? Nagyot fújva elhallgatott. Egyszerre észrevett valakit és rámförmedt: — Na, pucoljon tovább, mert meguntam a társaságát. Amott jön két finom csaj, ilyenek adni szoktak. Hirtelen ellágyitotta arcvonásait, fejét kissé oldalt biccentette-, tenyerét maga elé tartotta és sziVhezszóló hangon rázendített: — Szegény világtalannak . .. Visszamentem a hangszerüzlet elé. Útközben alkalmam nyílt tanulmányozni a tüzkőpiacot. Érdekelt ez a furcsa módszer, amivel az én emberem árulta a dolgot, öthat lépésnyi távon ide-oda járt, folyton jóbbra-balra kapkodta a fejét s közben mániákusan súgta minden elhaladó alak felé a vrázsigét: tűzkő, tűzkő! A legtöbben rá se hederitettek, de akadtak, akik vásároltak. Ezekkel bevonult a kapu alá, ahol lebonyolította a tiltott üzletet. A tüzköves már tudta, ki vagyok, s mivel nem látott berniem konkurrenst, nyugodtan bízta rám üzleti titkait. (Folytatjuk.) J