Szabad Sajtó, 1969. január-március (61. évfolyam, 1-13. szám)

1969-01-16 / 3. szám

t2. ÓLRA I SZABAD SAJTÓ Thursday. January 16, 1969 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek AZ ANGOL KEMFEJEDELEM FOLYTATÁS A szervezkedésre Reillynek könnyű volt megnyernie a Cári Tisztek Szövetségének, és a régi titkosrendőrségnek egykori tagjait, valamint régi ismerőseit. Csoportjaiba tar­tozott Csuberszkij gróf, hajóépitő mágnás — akinek cári hajóépitő vállalatánál Reilly if­jú korában dolgozott —, Jugyenics cári tá­bornok, Balkov kávéháztulajdonos, Dag­­mara balett-táncosnő, Grammatikov ügyvéd, a cári ohrana egykori titkos ügynöke. Kü­lönösen értékes segítőtársra talált Venesz­­lay Orlovszkijban, szintén volt ohrana-ügy­­nökben, akinek sikerült befurakodnia a VCSK (Összoroszországi Rendkívüli Bizott­ság) kötelékébe, és akitől hamis nyomozó­­igazolványt szerzett. Reilly-Massino ettől kezdve már mint Sidney Georgjevics Relin­­szkij, a pétervári VCSK bűnügyi nyomozója is bámikor nyugodtan igazolhatta magát. Ezzel a hamis igazolvánnyal akkor jutott be a Kremlbe — a szovjet kormány időköz­ben Moszkvába költözött, és árnyékként kö­vette a kém is —, aamikor akart. Összekötte­tést teremtett néhány tiszttel, akik a Vö­rös Hadsereg vezérkarának egyes titkait ke­zéhez juttatták. Az angol titkos szolgálat irányításával mű­ködő szervezkedés céljaira több millió ru­belt rejtettek el Dagmara balett-táncosnő la­kásán. A pénz azonban gyorsan fogyott, de Bruce Lockhart gondoskodott arról, hogy soha ne ürüljön ki a titkos kassza. Hogy mi­ként szerzett? Emlékirataiban ő maga Írja le: “Számos olyan orosz akadt, akinek rejtett rubelraktára volt. Ezek csak örültek annak, ha pénzüket egy londoni kifizetésre szóló kötelezvény ellenében odaadhatták. Hogy minden gyanút elkerüljünk, a rubeleket egy moszkvai angol cég utján gyűjtöttük össze. Ez a cég tárgyalt az oroszokkal, határozta meg az átváltási árfolyamot, és adta át a londoni utalványt. Minden egyes tranzakció­nál hivatalos garanciát adtunk, hogy az an­gol cég jó a Londonban kifizetendő összegre. Az összeszedett rubeleket az amerikai főkon­zulátusra vitték, ahol azután átadták Hicks­­nek, aki viszont eljuttatta a megfelelő cím­zettnek.” Hicks, aki az amerikai főkonzulátuson dol­gozott — a brit titkosszolgálat tagja volt, Reilly egyik alárendeltje. Reilly igy hát megfelelő anyagi fedezet­tel folytathatta üzelmeit. És ekkor úgy lát­ta, elérkezett a cselekvés órája; a kezében összefutó összeesküvés részvevői készek ak­ciójuk végrehajtására. Sinhelyül a moszkvai Nagy Színházat vá­lasztották. Itt ülésezett 1918. julius 6-án az V. Össz­oroszországi Kongresszus. A páholyokban helyet foglaló szövetséges megfigyelők sorá­ban Bruce Lockhart is úgy tett, mintha fe­szülten figyelné a vitát. Pedig ő az ajtót fi­gyelte . . . Izgatottan várta Sidney George Reilly-Massino-Relinszkij megérkezését-. És a mesterkém belépett. Ám nem vala­mi nagy magabiztosság sugárzott sápadt arcá ról, amikor Lockhart füléhez hajolt. — Kud­arc — suttogta a mesterkém az alkonzul fü­lébe. — Az épület körül van véve a Vörös Hadsereg katonáival . . . Lockhart lázasan kutatott a zsebében, kom­promittáló iratok után. Reilly, sőt egy fran­cia ügynök, aki Lockhart mellett ült, ugyan­így cselekedett. Az okmányokat, leleplező feljegyzéseket apró darabokra tépték s le­nyelték. Közben pedig Reilly folytatta be­számolóját. Elmondta, hogy Mirbach német követet a megszervezett felkelés tervei sze­rint meggyilkolták, s a szociálforrodalmárok erre a jeladásra megbeszélés szerint hozzá kezdtek a lázadáshoz. Akciójuk azonban el­szigetelt maradt. Tervük, hogy a felfegyver­zett szociálforradalmárok a német követ lé­gy ilkolása után körülvegyék a Nagy Szín­házat és ott letartóztassák a szovjet küldöt­teket, vagyis a forradalom egész vezérkarát, már csirájában megbukott. — Ellenállás? — kérdezte Lockhart. — Az utcákon még hallatszik a lövöldö­zés zaja — közölte a kémfejedelem. — De a szovjet kormány nyilvánvalóan ura a hely­zetnek. A szovjet kongressus tovább folytatódott. Már későre járt az idő, amikor a színpadról bejelentették, hogy a Vörös Hadsereg és a VCSK levert egy puccsot, amely a szovjet­hatalom megdöntésére irányult. Sok, a leg­különbözőbb fegyverekkel, robbanóanyagok­kal felszerelt szociálforradalmárt, illetőleg ellenforradalmárt letartóztattak. Néhány szá­zan közülük tűzharcban vesztették életüket. A lázadás vezetői megszöktek vagy meghal­tak. A kongresszus folytatódott. A külügyi nép­biztosság egyik tisztviselője kisvártatva sor­ra felkereste a külföldi megfigyelőket, s kö­zölte velük: az utcán teljes rend uralkodik, biztonságban elhagyhatják a Színház épüle­tét, visszatérhetnek követségeikre. Lockhart is igy cselekedett. Ott tudta meg, hogy a moszkvai puccs idején Jaroszlav-ban Borisz Szavinkovnak, a szociálforradalmá­rok vezetőjének személyes irányításával le­zajlott puccskísérlet is elbukott, Szavinkov­nak menekülne kellett, s még boldog lehe­tett, hogy sikerült elkerülnie a letartótatást. A mesterkémet kellemetlenül érintette a lázadás kudarca. Bizonyos volt benne, hogy az teljes sikerrel jár és megdönti a szovjet kormányt. Annyira bízott az eredményben, hogy a pucssistákkal még az uj kormány névsorát is kidolgozta. “Minden intézkedés megtörtént ideiglenes kormány létesítésére — irta később emlék­irataiban, visszaemlékezve a puccsra. — Ki­tűnő barátomat és szövetségesemet, Gram­­matikovot szemeltem ki belügyminiszter­nek. Minden rendőri és pénzügyi ügy az ő ellenőrzése alá került volna. Csuberszkij, ré­gi barátom és üzlettársam, aki Oroszország egyk legnagyobb kereskedelmi vállalatának a feje, közlekedésügyi miniszter lett volna. Jugyenyics, Csuberszkij és Grammatikov ideiglenes kormányának az lett volna a sze­repe, hogy az ilyen forradalmat elkerülhe­tetlenül követő anarchiának véget vessen.” Reeilly, a szociálforradalmárokat hibáztat­ta a csődért. Ostoba, tehetetlen népség — sem eszük, sem türelmük nincs, hogy kivár­ják az alkalmas pillanatot, s valóban jól megszervezzék az előkészületeket. Tervük­nek alapgondolata viszont továbbra is tet­szett az Intelligence Service ügynökének. Az a gondolat, hogy akkor kell felkelést ki­robbantani, amikor • a legfontosabb szovjet vezetők együtt ülnek valamilyen kongresz­­szuson vagy értekezleten, ahol egy csapásra le lehet őket fogni, megfelelt Reilly elkép­zeléseinek. S amikor újabb összeesküvést szervezett, terveket kovácsolt a szovjethata­lom megbuktatására, hü maradt ehhez a tak­tikához. Úgy tűnt, hogy az események kedveznek Reillynek. Megkezdődött az intervenció. Au­gusztus 2-án, azzal az ürüggyel, hogy “meg­akadályozzák a hadianyag német kézre ju­tását”, brit és francia csapatok szálltak part­­i'a Arhangelszkben. Két nappal később a bri­tek elfoglalták Bakut, a kaukázusi olajköz­pontot. Néhány nap múlva angolok és fran­ciák, majd amerikaiak léptek partra Vlagyi­vosztokban. A kémfejedelem úgy vélte, hogy a szovjethatalom napjan meg vannak szám­lálva, hiszen Szibéria legnagyobb része már szovjetellenes erők kezében volt. Ukrajná­ban a németk által támogatott cári tábornok, Krasznov vezette a véres szovjetellen hábo­rút. Reilly úgy vélte, hogy egy jól szerve­zett s jól időzített puccs megadja a kegye­lemdöfést a szovjethatalomnak. A megfelelő emebreket az uj puccs számá­ra Lockhart találta meg, illetőleg azok ma­guk jelentkeztek az angol diplomatának ál­cázott kémnél. Augusztus 15-én történt, azon a napon, amikor a zamerikaiak Vlagyivosz­tokban partra szálltak. Lockhart -— mint em­lékirataiban megírta — a lakásán ebédelt, amikor csöngettek, s az inas “két lett úri­embert”, jelentett be. Az egyik alacsony, sá­padt fiatalember, Smidhen néven mutatko­zott be. Kísérője magas, jól megtermett fér­fi volt, jellegzetes arcvonásokkal, acélos te­kintettel. —- Berzin ezredes vagyok — nyújtotta ke­zét. — A Kreml lett gárdájának parancsno­ka! — Mit óhaitanak az urak? — érdeklődött Lockhart. A látogatók, mielőtt szóban előadták vol­na jövetelük célját, levelet nyújtotta . át. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom