Szabad Sajtó, 1969. január-március (61. évfolyam, 1-13. szám)
1969-01-09 / 2. szám
:2. OLD A l SZABAD SAJTÓ Thursday. January 9, 1963 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek KÉMNŐ - VAGY A SZTRIPTÍZ FELTALÁLÓJA FOLYTATÁS A rendelkezésre álló adatok alapján egyértelműen azt mondhatjuk hogy igen. És állításunkat nem elsősorban a párisi 3. számú hadbíróság Ítéletére alapozzuk, hanem Mata Hari életére, mozgására. A német kémszolgálat olyan módon mozgatta ügynöknőit, ahogyan Mata Hari is mozgott. S tulajdonképpen ő maga is beismerte a bíróság előtt, hogy pénzt kapott Berlinből. Az a védekezése, hogy az összegeket nem mint kém, hanem mint nő kapta, és azokat a német kémszolgálat tisztjei nem mint főnökök, hanem mint férfiak küldték el számára, nevetséges és sántít. Hiszen olyan nagy összegek ezek, amelyeket még olyan páratlan szépségű és vonzó nő, mint Mata Hari sem várhat el kegyeiért. Különösen, ha a meghallgatott férfiak nem is vagyonosak és nincs is annyi pénzük, mint amennyit kapott. Bizony, ezek a pénzküldemények a német állam kasszájából származtak. Mégpedig a hadügyminisztzrium szigorúan titkos költségvetésének különösen szigorúan titkosan kezelt részéből. Hogy mindez az adófizetők zsebéből jutott a kémnőhöz? Ez már túlságosan is prózai kérdés egy ilyen romantikus élet kapcsán. (VÉGE.) AZ ANGOL KÉMFEJEDELEM Egy ember általában ritkán érzi feljogosítva magát arra, hogy Ítéletet mondjon saját tevékenységéről, értékelje önnön életét. Sidney George Reilly, az angol titkosszolgálat kapitánya nem kis önelégültségről tett tanúbizonyságot, amikor emlékiratainak ezt a címet adta: Angol kémfejedelem —, s e névvel önmagát illette. Igaz, amikor 1933-ban ez a könyv egy New York-i kiadónál megjelent, a brit titkosszolgálat, az Intelligence Service hires tisztje már nem volt az élők sorában. Visszaemlékezéseit azonban ő maga irta, és nyugalomba vonulása után szándékozott kiadni. Helyette felesége volt kénytelen sajtó alá rendezni a müvet. 1925 októberének első napjaiban a következő rövid hir jelent meg a lapokban. “A szeptember 28-ról 29-re virradó éjszaka négy csempész próbált átjutni a finn határon. Kettőt közülük lelőttek, a harmadik — egy finn katona — fogságba került, és a negyedik olyan súlyosan megsebesült, hogy belehalt sérüléseibe.” Néhánj'- nap múlva a szovjet hatóságok hivatalosan bejelentették: az előző közleményben szereplők egyike Sidney George Reilly kapitánnyal, az Intelligence Service tagjával azonos. A londoni Times kéttsoros gyászjelentéssel intézte el a kémfejedelmet: “Siyney George Reillyt, szeptember 28-án az oroszországi Allékul falu mellett lelőtték.” Bizonyára nyomós okuk volt a Times szerkesztőinek, hogy ilyen lakonikus nekrológ mellett döntöttek. Pedig Reilly igazán megérdemelt volna tőlük hosszabb búcsúztatást is, hisz egész életét — természetesen nemcsak meggyőződzsből, hanem elsősorban jó pénzért, kémhivatásból — az angol érdekeknek szentelte. Hogy miként került a brit titkosszolgálat kötelékébe, azt továbbra is teljes titokzatosság fedi. Még Michael Sayers és Albert F. . Kahn, a két neves amerikai újságíró, Reilly életének alapos ismerője és feldolgozója sem tudta kideriteni. A kém életéről, tevékenységéről saját visszaemlékezései, és a két amerikai újságíró által feldolgozott élettörténete alapján rajzolunk most képet. Sidney Reilly a cári Oroszországban született egy ir hajóskapitány és egy orosz női házasságából, és Ogyesszában nőtt fel. Már az első világháború előtt bizalmas munkakörben dolgozott egy szentpétervári nagy cári hajóépítő vállalatnál: összekötő volt vállalata és néhány német érdekeltség — igy a Blohm und Voss vállalat — között. Közvetlenül a világháború kitörése előtt értékes híranyagokat juttatott el a német hajóépítő programról Angliába. 1914-ben az Orosz-Ázsiai Bank embereként tűnt fel Japánban, majd Amerikába hajózott. Ekkor a brit titkosszolgálat kartotékjai között már megtalálható volt a neve az “I Esti” titkos megjelölés alatt. Nagyszerű nyelvérzékü — hét nyelven beszélt —, vakmerő, leleményes ügynöknek tartották. 1916- ban a svájci határon keresztül Németországba irányították. Itt német tengerésztisztnek álcázva behatolt a tengernagyi hivatalba, megszerezte, majd Londonba szállította a német haditengerészet titkosszolgálatának sifrjét. Minden valószínűség szerint ez volt a zelső világháborúban tevékenykedő kémek legnagyobb bravúrja. 1917-ben Reillyt az Intelligence Service főnöke magához kérette. — Sidney, lenne kedve valami újfajta munkához? — kérdezte. — Csak az értelmes dolgokat szeretem — válaszolta a mesterkém. — Nos, amit magára akarunk bízni, nagyon érdekes dolog. Ott Oroszországban kell valaki, aki kézbe veszi a dolgokat. Lockhart van ott, de úgy látszik egy kicsit megzavarodott. Olyan táviratokat küldözget, hogy Őfelsége kormánya ismerje el a bolsevikokat . . . Reilly hallgatott. — Mit szól hozzá, Sidney? — kérdezte főnöke. — Őfelsége kormánya megmondja, mit kell tennem, én pedig megteszem '— válaszolta könnyedén a titkosszolgálat tagja. A mesterkém, akit Bruce Lockhart, a moszkvai brit követségi alkonzul, az eddigi oroszországi angol kémrezidens mellé rendeltek, megkapta a részletes tájékoztatást a megfelelő szakszolgálatok vezetőitől, majd útra kelt. Londonból Mr. Sidney George Reilly indult el — és nem sokká] később megérkezett Pétervárra, a forradalom központjába Massino ur, “török és keleti kereskedő.” Pétervár ezekben a hetekben nehéz helyzetben volt. Kívülről ellenség ostromolta, belülről éhség, fagyoskodás veszélyeztette. A szovjetellenes szervezkedések fontos fészkei voltak a még nyitva tartó bárok, ahol volt cári tisztek, balett-táncosnők, feketézők és más elemek szőtték aljas terveiket. Massino ur a Balkov Kávéházban, a szovjetellenes elemek egyik kedvenc helyén ütötte fel sátorfáját. Szergej Balkov, a tulajdonos külön tisztelettel üdvözölte. Később a kávéház belső termeiben titokzatos idegenekkel tanácskozott. Volt, akivel oroszul suttogott, mással angol, francia nyelven. Massino ur (természetesen Reilly kapitány) jól kihasználta egykori kapcsolatait, hogy mint maga irta: “közvetítse őfelsége kormányának segítségét a zalkotmányos rend híveinek.” Minden arra vallott tehát, hogy az Intelligence Service jó lóra tett, amikor éppen Reillyre bízta ezt a feladatot. A mesterkém először a Szociálforradalmárok Pártjának embereivel próbálkozott, akik ekkor — Borisz Szavinkovnak, az elbukott Kornyilov-puccsban részt vett egykori hadügyminiszterhelyettesnek vezetésével — az antibolsevista harc vezető erejét képezték. Reilly mint a cárizmus hive, nem nagyon bízott bennük, különösén egy uj kormány alakítását illetően. Terve az volt, hogy segítségükkel megbuktatja a szovjethatalmat, majd katonai diktatúrát vezet be, és ez lesz az első lépés a cárizmus visszaállításához. Ilyen meggondolások alapján szervezte meg az összeesküvő csoportokat. Mint erről emlékirataiban írja: “Fontos volt, hogy az általam felépített orosz szervezet ne tudjon túlságosan sokat, és hogy egyetlen része se lehessen abban a helyzetben, hogy a másikat elárulhassa. Ennek megfelelően az apparátus az “ötös” rendszer alapján dolgozott, és minden részvevő csupán négy másik személyt ismert. Jómagam, aki az egészet összefogtam és a piramis tetején helyezkedtem el, valamennyit ismertem; nem személyesen, de név és cim szerint. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Évképpen, ha bárki bármit elárult, nem mindenkit fedeztek fel, és a leleplezést lokalizálni lehetett.” (Folytatjuk.)
