Szabad Sajtó, 1968. október-december (60. évfolyam, 40-52. szám)

1968-10-03 / 40. szám

12. OLDAL SZABAD SAJTÓ Thursday October 3. 1983 "OPERABÁL 13" FOLYTATÁS — Ilyen sürgősen? No, akkor menjünk. A nagyvezérkor főnöke a nyilvántartó iro­da főnökével átment egy mellékterembe, ahol meghallgatta a jelentését. Conrad von Höt­­zendorf még sápadtabbá vált, amikor meg­hallotta a hirt, mint Redl volt, amikor rá­döbbent, hogy elveszett. Miköbben Urbanski és Conrad tanácsko­zott, Redl folytatta utolsó sétáját a bécsi utcákon. Most már mind a két detektiv is­mét együtt volt a nyomában. Redl papíro­kat húzott elő a zsebéből! mint később kide­rült: terhelő papírokat, amelyektől meg kel­lett szabadulnia) és széttépte őket. A papir­­darabkákat az átjáró kövezetére szórta. Úgy gondolta, hogy amig az egyik detektiv a fel­­szedegetéssel foglalatoskodik, addig a másik­tól talán megszabadulhat? Ez^a kísérlete is eredménytelen maradt. Az "egyik detektiv­­nek sikerült összeszednie a papírokat, amig a másik továbbra is Redl nyomában maradt. Az összegyűjtött papirdarabkákat autón nyomban a nyilvántartó irodába vitték, ahol összerakták és összeragasztották. Postai el­ismervény ek egy Stefan H. ulánus hadnagy­nak küldött pénzekről, valamint Brüsszelbe, Varsóba és Lausannebe küldött ajánlott le­velekről — mind a három címet kémközpon­tok fedőcimeiként ismerték a nyilvántartó irodában, ahol egyébként már mindenki a helyén volt. Urbanski riadót rendelt el, moz­gósította embereit, akik már az első órában is sok mindent kiderítettek. Tudták már, hogy Redl ezredes aznap dél­után négy órakor érkezett meg Bécsbe Prá­gából, 1911-ben 18,000 koronáért vásárolt Daimler kocsijával. A pompás autót egy ka­­rosszériakészitőhöz adta be, hogy az alváz oldalfalát alul fényes bőrrel, belsejét pedig bordó selyemmel újonnan vonják be. A ka­­rosszéria-készitő vasárnapi túlórára vissza­tartotta munkásait, mert a munkával négy nap alatt el kellett készülniük, az ezredes urnák kedden már vissza kellett volna au­tóznia Prágába. Sofőrjét Redl már megbíz­ta, hogy vásároljon két gumit, aztán útjára bocsátotta azzal, hogy kedden reggel a me­netkész autóval jelentkezzék. A karosszéria­­készítőtől Redl bérautóval ment a Klomser Szállodába, ahová tisztiszolgája már délben vonattal megérkezett. A nyilvántartó iroda emberei már azt is tudták, hogy Redlt délután a szállodaszobá­ban meglátogatta egy Stefan H. nevű lovas­sági tiszt. Stefan H. hadnagy fél hatkor tá­vozott, Redl pedig tiz perccel később a posta­­hivatalba ment. Csak később derült ki, hogy barátja, aki­hez természetellenes kapcsolatok fűzték, el akarta hagyni az ezredest. A szállodaszobá­ban Redlnek ismét sikerült megnyernie ma­gának szerelmét, de azzal a feltétellel, hogy gépkocsit vesz neki. Ehhez viszont szükség volt arra a pénzre, amely már régen hevert az ő részére a cári kémközponttól a bécsi pos­tahivatal poste restante ablakánál, de ed­dig — rossz előérzettől vezérelve — halaszt­­gatta, hogy elmenjen érte. Redl közben megunta a céltalan sétálást, megadta magát és visszatért a szállóba. A szálló halijában széles mosollyal üdvözölte régi barátja, dr. Viktor Pollák, a legfelsőbb törvény- és semmitőszék főállamügyésze. Redl már el is felejtette, hogy közös progra­mot beszéltek meg ma estére. Redl és Pol­lák régi jóbarátok voltak. Redl számos per­ben volt katonai szakértő, amelyben dr. Pol­lák képviselte a vádat. Pollák mit sem tu­dott arról, hogy barátja tulajdonképpen nem kémszakértő, hanem kém, mégpedig leleple­zett kém. Együtt mentek vacsorázni a ven­déglőbe. Redl igyekezett uralkodni magán, de a főállamügyésznek mégis feltűnt, hogy ideges, szűkszavú. Redl közben uj menekülési lehetőségen tör­te a fejét. Célzásokat tett barátja előtt erköl­csi tévelygésekről, bár óvakodott feltárni ter­mészetellenes hajlamait. Összefüggéstelenül beszélt, barátja már elmezavarra következte­tett. Végül Pollák segítségét kérte, hogy azonnal visszatérhessen Prágába, ahol elöl­járójának, hadtestparancsnoknak mindent el­mond. Pollák el sem tudta képzelni, miről van szó, mégis megígérte a segítséget és elment telefonálni. Gayer kormánytanácsost, a poli­tikai rendőrség főnökét hívta. Az első meglepetés: jóllehet késő éjszaka volt, Gayert nem a lakásán, hanem a hivata­lában találta. A második: amikor azzal kezdte mondó­­káját, hogy Redllel vacsorázik, Gayer köz­bevágott, azonnal közölje a helyet és a menüt. Pollák ennek ellenére előadta kérését, il­letőleg tolmácsolta Redl kívánságát. — Kérem, nyugtassa meg az ezredes urat és mondja meg neki, hogy reggel forduljon közvetlen hozzám, szívesen megteszem, amit tehetek — válaszolta Gayer. Közben a Grand Hotel egyik mellékter­mében Conrad von Hötzendorf vezérkari fő­nök már kimondta a döntést Redl ügyében: — El kell csípni a hazaárulót és az ő szá­jából kell megtudnunk, meddig ment el az árulásban! — És azután? — kérdezte Urbanski. — Azután természetesen meg kell halnia! — Saját kezétől, kegyelmes uram? — Igen. Senkinek sem szabad megtudnia semmit a halála okáról! Megértette, ezredes ur?-— Parancsára, kegyelmes uram! — Még ma éjjel! — Parancsára, kegyelmes uram! — Ezredes ur, ön azonnal összeállít egy bizottságot, Höfer, a helyettesem vezesse, tag­jai a hadbíróság főnöke, ön és Ronge ezredes legyenek, összesen négyen. Jelentést közvet­lenül nekem tesznek. — Parancsára, kegyelmes uram! Urbanski távozott, hogy végrehajtsa a pa­rancsot, a vezérkari főnök pedig visszament a társaságához. Anekdotákat mesélt, ivott, együtt dúdolt a zenével. Úgy tett, mint aki nagyszerűen érzi magát a társaságban, pedig egy csepp kedve sem volt már mulatni. De színlelnie kellett, hiszen az ügyet úgy akar­ták elintézni, hogy ne tudódjon ki semmi. Ennek pedig egyik feltétele volt, hogy a ve­zérkari főnök ne leplezze le magát még tár­sasága előtt sem. Hiszen olyan nagy urnák, mint Conrad von Hötzendorf, minden arcrán­dulását sokan figyelik és tartják számon . Urbanski és Ronge hiába kereste Kunz hadbiróezredest, a katonai bíróság főnökét a lakásán, az ezredes vidékre utazott a hét végére. A két tiszt ezért egy másik törzs­tiszti rangban álló hadbírót keresett, aki kö­zel lakott. Wenzel Vorlicek hadbíró őrnagy lakott legközelebb. Vorlicek éppen utazni ké­szült, súlyosan beteg sógornőjét kellett vol­na Davosba kisérnie. Nem volt pardon, Vor­­liceknek egyenruhába kellett öltöznie, s az urakkal együtt autón Höfer vezérőrnagyhoz hajtania. A négytagú bizottság éjfélkor ért a Klom­ser szállóba. Az egyes számú szobában már otthon volt Redl ezredes. Amikor a négy tiszt belépett a szobájába, az asztalnál ült és irt. Holtsápadtan állt fel, inogtak a lábai . — Tudom, miért jöttek az urak — mond­ta tagoltan. — Eljátszottam az életemet, és búcsúleveleimet irom éppen. Az asztalon egy befejezetlen búcsúlevél volt. Redl a bátyjának címezte. Egy másik búcsúlevelet Redl már megkezdett, az Giesl tábornoknak, a prágai hadtest parancsnoká­nak szólt. Urbanskit megelőzően Giesl vezet­te a Monarchia nyilvántartó irodáját, s ami­kor a prágai hadtest parancsnokává nevezték ki, ő kérte maga mellé kedvenc tisztjét Redlt. A mosdóasztalon egy zsebkés hevert és egy darab madzag. Redl arra készült, hogy felakasztja magát. A bizottság tagjai azon­ban közölték Redllel, hogy addig nem ölheti meg magát, amig nem mondja el árulásának részleteit. Redl dadogva mondta: — Szeretnék négyszemközt maradni Ronge ezredes úrral és neki feltárni mondanivaló­mat . . . A négy ur összenézve döntött a kérés fe­lől. Höfer, Urbanski és Vorlicek szótlanul távozott. Ronge egyedül maradt Redllel. Ne­ki, egykori beosztottjának, akit ő avatott be a kémkedés és elhárítás tudományába, tett vallomást. FOLYTATJUK iy - w •- itl w • w ~ w - ■■ - - % ■- ww Mw - -[Hires kémek, kalandorok és bűnügyek]

Next

/
Oldalképek
Tartalom