Szabad Sajtó, 1968. július-szeptember (60. évfolyam, 27-39. szám)
1968-09-26 / 39. szám
12. OLDAL 8/.A BaD SAJTÓ Thursday, Sept. 25. 1963 Hires kémek, kalandorok és bűnügyek A botrány 1913. május 24-én szép tavaszi estén kezdődött. Az Osztrák-Magyar Monarchia kémelháritásának ügynökeit a bécsi főpostán hosszú csengő jel riasztotta fel mármár megszokottá vált nyugalmukból. A két kémelháritó már hetek óta ült a főposta egyik eldugott szobájában, hogy megállapítsa: kinek a nevére érkezett az “Operabál 13” jeligés két levél. A két levelet ugyanis — mivel már hosszabb ideje hevertek a bécsi főpostán — felbontották és gyanúsnak Ítélték. Az egyikben hatezer, a másikban nyolcezer koronát találtak, azonfelül pedig két ismert kémnek a címét. A küldemény már csak azért is gyanús volt, mert ekkora összegeket nem szokás egyszerű levélben küldeni, és fokozta a gyanút az is, hogy mindkettőt a porosz-orosz határ egyik városkájában adták fel. A kémelhárítás más utón is megpróbálta felderíteni a titkot. Ronge ezredes — aki nem sokkal előbb foglalta el Red! ezredes régi íróasztalát, amikor addigi főnökét a szokásoknak megfelelően csapatszolgálatra osztották be, hogy aztán viszszavezényeljék a vezérkarhoz, s tábornokká léptessék elő — azzal is próbálkozott, hogy a levélben talált két címnek utánanézessen. A két ismert nemzetközi kém közül az egyik Genfben, a másik Párizsban lakott. A párizsi címet figyelmen kívül kellett hagyni, értékelve azt az eshetőséget, hogy a franciák kém- és elhárító irodája ily módon akar csapdát állítani a Monarchia hírszerzőinek. A másik cim Monsieur Larguier cime volt: Genf, Rue du Prince II. Ezen a nyomon több reménnyel lehetett elindulni, mert Larguier ismert nemzetközi kém volt, aki eibfoen az időben Genfben élt és meglehetősen kiterjedt szervezettel rendelkezett. Kiderült hamarosan, hogy ez az adat nem vezetett eredményre. A Monarchia kémszakemberi mindössze annyit értek el, hogy a svájci hatóságok figyelmét felhívták Larguier kapitány üzelmeire, és őt a hatóságok bíróság elé állították és kiutasították. A bécsi főpostán a két ügynök hetek óta hiába várakozott, unatkozva leste, hogy mikor szólal meg az a jelzőcsengő, amelyet a poste restante levelek ablakánál szereltek fel, szigorúan megparancsolva a postáskiasszonynak: mielőtt az “Operabál 13” jeligéjű leveleket kiadná, nyomja azt meg. 1913 május közepén történt, hogy a bécsi főpostára két újabb gyanús levél érkezett “Nikon Nizetas” névre. Ebben is pénz volt, akárcsak az első két jelgés levélben, de ezenkívül a borítékok egyetlen sor írást sem tartalmaztak. Ronge ezredes, aki az akciót irányította, feltételezte azonban, hogy a két különböző jeligére illetve névre érkezett levelek között összefüggés van. így hát a postásnak és a detektiveknek kiadott utasítást kiegészítették azzal, hogy a Nikon Nizetas névre érkezett levelek átvevőit le kell tartóztatni. - ' Az “Operabál 13” és a “Nikon Nizetas” címzésű borítékot ugyanaz a férfi vette át azon a bizonyos május végi végzetes estén. A postáskiasszony kiadta a leveleket, aláíratta a szokásos elismervényt, miután már észrevétlenül megnyomta a csengőt.. Ez az idő azonban nem volt elegendő a detektívek számára, hogy a hosszú és kanyargós postafolyosón kiérjenek az ablakhoz. Újabb idő telt el, amíg személy leírást kaptak, és mig kiértek az utcára, már csak annyit láttak, hogy egy férfi taxiba száll és elrobog. A bérautó akkoriban még ritkaság volt Bécsben, s ezért feltételezték, hogy a kocsi utasa senki más nem lehet, mint a levél átvevője. A detektívek nem is találtak más kocsit, amellyek követhették volna zsákmányukat kénytelenek voltak megvárni, amig a taxi visszajön állomáshelyére. Közben mindketten szótlanul, idegesen rágták olcsó szivarjukat. Tudták, milyen nagy fontosságot tulajdonit nemcsak Ronge, az akció irányitója, hanem Urlbanski ezredes, a Monarchia vezérkara nyilvántartó irodájának főnöke is az ő feladtuknak. És lám, most elszalasztották az üldözendő vadat. Lelki szemeik előtt alighanem távoli, ócska vidéki városkában végzendő szürke munkakör lebegett, amellyel büntetésből áthelyezésként számolniuk kellett, ha éppen nem kicsapatás, vagy kényszernyugdijazás a megtorlás. Hiszen a kémelháritásban a főnökök nem ismernek pardont. Még Redl ezredes szervezte ezt igy meg. Minden gyerek tudta Bécsben, Redl érdeme, hogy annyit fejlődött a kémek és hírszerzők üldözése a Monarchiában. Hires ember volt Redl, aki 1900 és 1905 között valamennyi jelentősebb kémperben szakértőként működött. És az ő neveltje Ronge. Nem vitás, hogy ezredes sem lesz elnéző. A két ügynöknek azonban szerencséje volt. Közben visszaérkezett a taxi, amelynek rendszámát gondosan megjegyezték. Beültek a kocsiba, és miután felmutatták a sofőrnek a kabátjuk hajtókája alatt viselt zománcozott titkosrendőri jelvényt, a gépkocsivezető készséggel elvitte őket abba a kávéházba, a Kaiserhofba, ahol a zelőző utas kiszállt. És miközben a bécsi utcákon haladt a gépkocsi, a két kopó végigkutatta a kocsit. Egy zsebkés tokja akadt a kezükbe, világosszürke szövettok. A kávéháznál sikerült megtudniok, hogy az illető ott másik kocsiba szállt, és a hotel Klomserba vitette magát. A detektívek utánamentek a hotelbe, s a portástól tudakozódtak: ki volt az az ur, aki az imént érkezett taxival. — Redl ezredes ur érkezett az imént — mondta a portás. — Civilben volt. A rendőrügynökök önkéntelenül vigyázzba vágták magukat a név hallatára. Nem volt humorérzékük, mert különben eszükbe jutott volna, micsoda bohózati helyzet lenne, ha a pénzküldemény átvevője, egy kém, véletlenül egy házban laknék a kémelháritás főnökével, sőt talán éppen a szomszéd szobában, az oroszlán barlangjában. Redl ezredes szokott, katonásan ruganyos járásával éppen lépkedett lefelé a lépcsőn. A két detektív vigyázzállásba vágta magát, úgy köszöntötték a nagyhírű ezredest, akinek folyamatban levő tábornoki kinevezéséről is értesültek. Az ezredes hanyag mozdulattal vette a 1-es számú szoba kulcsát. Az egyik detektív mély lélegzetet vett, bátorságot merített, az tán megszólalt. — Bocsánat, ezredes ur. Nem ön vesztette el a zsebkése tokját? — De igen — válaszolta Redl ezredes szórakozottan, átvette és zsebrevágta a halványszürke szövettokot. — Már kerestem. Hol is hagy . . . Ebben a pillanatban elhallgatott. Tudta már, hogy elvesztette a játszmát. A tokot akkor hagyta el, amikor útban a postahivataltól a szállodába a kocsiban felvágta a pénzeslevelek borítékját. A detektívek csak ott találhatták meg. És ha átkutatták a kocsit, azt azt jelenti, hogy keresik a kocsi utasát. A kocsi utasát pedig megtalálták, hiszen ő. Redl ostoba szórakozottságában maga játszotta ki számukra a legfőbb bizonyítékot. Redl azonban nem vesztette el hidegvérét. Kilépett a szállóból és elindult a bécsi utcákon. Az egyik detektív tisztes távolból a nyomába szegődött, a másik pedig a szálló telefonján értesítette Gayer rendőrtanácsost, aki viszont Ronge ezredesnek telefonált. Ronge éppen akkor ért haza a hivatalából. Azonnal értesítette Urbanski altábornagyot, az pedig kocsiba ült és a Grand Hotelhoz hajtatott. Az étteremben nagy társaságban ott ült az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf. Conrad intett a pincérnek, hogy tegyen újabb poharat az asztalra Urbanski számára, s közben dúdolta a Luxemburg grófja dallamait — a zenekar ebből az uj operettről játszott egyveleget. Urbanski azonban nem fogadta el a felajánlott italt. Alázatosan kérném nagyméltóságodat egy négyszemközti beszélgetésre! (Folytatjuk) '’OPERABÁL 13" (FOLYTATÁS)
