Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)

1965-07-01 / 26. szám

8. OLDAL

~~ SZABAD SATWI

■A ■ ■—■l.....' ... ■ , .. ■ ...............'.ÜL—

Valóban link-e a

A városi nyelvnek, lametly azelőtt eléggé mostohán müveit területe volt a nyelvtudománynak, ma már jelentős szakirodalma, s ritkulóban az az oktalan fölényeskedés is, amely ezt a nyelvréteget szőröstül-börötül idegenszerünek és korcsnak, vagy romlottnak, tehát a figyelemre méltatlannak bélyegezte, mert csakis a falusiak beszéde törzsökös, tiszta és magyar. Különösen ,amióta Bárczi Géza e körbe vágó emlékezetes tanulmányai kimutatták, hogy a budapesti népnyelv, az argó jobboldalán a vidékiből fejlődött, részben a régi zsiványnyelvből, attól elválaszthatalan, amint ezt az ismert hajdúsági, egri és egyéb ‘tolvajszótárak’ mellett egy újabban előbukkant, 1775-ből való nyelvemlék is tanúsítja, melyet Schram Ferenc közöl a Magyar Nyelv idei első számában. Ebben egy bizonyos Kovács János nevű rab szókincsét irta össze valaki, s az egykori zsivány nyelve meglepő egyezéseket mutat a mai pesti “hadovával”, túl azon, hogy már a Ne Haduvály kipesti hadova?

fejezés is megtalálható benne: fejes (ur), fázni (félni), rajzolni (lopni) megkapdovál (megfog), megruház (megver), stb.

Bárczi emlitett dolgozatai azt is meggyőzően bizonyítják, hogy a “városi népnyelvnek még a legdurvább, legidegenszerübbnek ható szóforrása, a jassz-nyelvi szókészlet is legalább kezdeteiben magyar és vidéki eredetű. Ha később telítődött is a magyar nyelv szellemétől valóban távol álló elemekkel, az újabb évtizedekben ezek az idegenszerűségek egyrészt ismét nagymértékben kiküszöbölődtek ... a megmaradók viszont legalább alakjukban hozzáilleszkedtek a magyar nyelv szelleméhez.”

E pesti argó azonban manapság sokkal elterjedtebb, semmint a szakirodalom alapján gondolható: süketség volna ezt meg nem hallani. Nemcsak a bűnözők, jasszok, huligánok beszélik és nem is mind jassz vagy huligán, akinek a nyelvébe többé vagy kevésbé behatolt. Szavaival, fordulataival él a fiatalok jórésze, a sportolók egyre táguló köre, megüti fülünket a villamoson, szórakozóhelyeken, a perifériákról a belterületre nyomul, a fővárosból szétsugárzik vidékre: a divat felkap egy-egy uj kifejezést, s az percek alatt szétárad az egész országban. Sokak szemében ugyanis ez a beszédmód a jólértesültség, beavatottság ismérve, vagy éppen csak a tehetetlenség, restség és az utánzás kényelme fogadhatja el. Kell-e harcolni ellene ,s biztat-e reménnyel ez a harc, van-e értelme?

A válasz, attól tartok, nem, is olyan egyszerű. Noha az argóban valóban sok a fülsértő idegenszerűség; azt, ami belőle használható, számos kifejezését, hangulatkeltő és találó fordulatát a köznyelv, sőt, az irodalmi nyelv is magába olvasztotta-idomitotta. Ahogy a párisi argot is behatolt Villon verseibe, Balzac, Sue és Zola regényeibe, hiszen képtelenség lett volna az alvilág figuráit valami fennkölt akadémikus nyelven beszéltetni, vagy ahogy Dickens használta föl egyes munkáiban a londoni cockney-t, a mai angol drámaírók közül pedig Osborne, Wesker, Pinter, és az amerikai ‘slang’ is irodalomma nemesült Mark Twainnél, O’Neillnél, Hemingwayné vagy a nálunk sajnos kev«sbé ismert Nelson Algrennél, a neonfényes chicagói éjszata krónikásánál. S a mi Józstf Attilánk se félt leirni az atmoszféra-teremtő röpcsi, hé, lebukott, spicli szavakat: ezzel polgárjogot nyertek költői nyelvünkben. Természetesen a megfelelő helyen és összefüggésben: egy Racine átültetésből például nevetségesen kirínának az effélék. Nem igy Molierenél: ő az utca nyelvét emelte föl a színpadra. Kapott is érte szegény egyszer a fejére. Amikor a Scapin furfangjait for ditottam, helyénvalónak és stílusosnak éreztem a “dörzsölt, átejteni, átdobni” és hasonló, formában-szemléletben amúgy is magyaros ki ejtéseket (persze módjával), hisz ez a hétpróbás esinytevő a francia szövegben is a párisi vagányok nyelvét beszéli.

A városi népnyelv, a sebesebb életritmus folytán, sok kai gyorsabban fejlődik, mint a vidéki, tömegesebben termeli az uj alakokat. Miképp dönthető el, hogy ebből mi a

jó és magyaros és mi a kárhoztatandó; hol a mércéje, melyek az ismérvei? Abszolút érvényű szabályokat nehéz volna megfogalmazni; ebben voksa lehet az egyéni izlésne kis, ki-ki ahogy érzi vagy hallja. Hadd próbálom mégis körülirni: elfogadhatónak

tartanám azokat az uj szavakat és szólásokat, amelyek hangzásra magyarosak, gramatikailag beilleszkednek a nyelvünk rendszerébe, kivált ha népi izük, zamatuk van.

Az újabb ‘aszfaltvirágokat’ véve most már szemügyre: nekem például tetszik az elhúzza a csikót kifejezés arra, aki hirtelen távozik, meglép, mert szemléletesen idézi föl az égre kondenzcsikot rajzoló repülőgép gyors mozgását. A mostanában hallható ‘megfürdik’, ‘megfázik’ alakokat (az avuló leég és lebőg helyett) sem érzem nyelvünk elleni merényletnek, de már a ‘befürdik’, ‘lefázik’-féléktől, az oda nem illő igekötő miatt, valóban a hideg futkos a hátamon. Az oltári, haláli, atomi (jó) stb. fokozó jelzők unos untalan használata nyilván csak múló divat, akár gyerekkorunkban az irtó, baromi, szörnyű, rettentő, és

Thursday, July 1, 1965

nem jövendölök hosszú életet a zörög, köhög igéknek sem, melyek a dumál rovására terjednek. Annak idején mi csurgliztunk a tánciskolában, ennél legalább magyarosabb és valamivel kifejezőbb a mai csörgés, vagy rázás. Szerencsés lelemény szülte a nyomni a tüskét szólást a bosszantásra, mérgesitésre, molesztálásra. (kevésbé népszerű nyomni a malasztot), s a gunyoros pesti humor pompás telitalálatai a gépészet, apák boltja (kocsma, italmérés), a morzsolt rizling (mert kukoricából készült), meg a lordok háza (állóbüfé), amit ha átalakítanak: ülőfürdő. A süket duma, vagy a szöveg még megjárja, de ezekből elvont süketelni ige értelmetlen; zagyvaság. Magyartalannak, fölöslegesnek látszik a cucc, (csomag), hári (haj) kasa (nyilván a kóser-bői) és a régebben divatos, de ugylátszik kirthatatlan smaci, smárol ,sőt lesmárol: elmegy a kedvem tőle, ha igy emlegetik a csókot. Bántóan csúf, amellett nyelvünktől idegem szemlélet izzadmánya a sajnos egyre gyakrabban hallható jó vagyok nála, ahelyett, hogy “tetszem neki”, és akinek nem tetszem, elutasít, vagy vonakodik, az megjátszsza magát, ami szintén sutái és németes... A budapesti népnyelv egészséges derűjéről és kiapadhatatlan teremtől kedvéről tanúskodnak viszont az ilyesféle tréfás szólások: én se most jöttem Ceglédről a hathuszonötössel; — én se most másztam le a falvédőről; jó csontban vagyok; fél kézzel eszem a nápolyit; úgy elröpitlek, hogy a Jóistent is csak a fordulóban látod, stb.

Ez csupán Ízelítő az uj hajtásokból, s hosszan lehetne még idézgetni. Ismétlem: a fentiek csak szubjektív vélekedések és mások talán másképpen ítélnének az egyes részletekben. De az bizonyos, hogy tudomásul kell venni: ez a pesti nyelv él, fejlődik, százezrek beszélik; a nyelvesa’“’e (bkelőlle.mvelésne .művelésnek nem szabad finy[nyásan elfordulnia. Be kell hatolnia sűrűjébe, s az eddiginél nagyobb buzgalommal és főként rugalmasabban ser gitenie tisztulási folyamatát, magyarabbá válását. Dörgegedelmekkel vagy akár rendeletekkel amúgy sem lehet megszüntetni, “hatályon kívül helyezni”,

KARINTHY FERENC.

SZERELEM

kefArjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Istenem, — gondolta magában. — Csak ezt az egy éjjelt add nekem. Hiszem, hogy Sándor szavának fog állani és holnap már útban leszünk Tomszk városa felé. Segíts meg engem nagy Istenem!

Ettől a perctől fogva mindig csak Sándorra gondolt, őbeléje helyezte minden reményét. Férfias fellépése mély benyomást tett reá és feltétlen bizalmat eredményezett. Sándor nem tartozhatott azok közé, akik csak beszélnek, de semmit sem tesznek, akik csak hangzatos szavakkal dobálóznak, de meghátrálnak, amint tettre kerül a dolog.-— Miről gondolkozol? — kérdezte Darinka.

Rózsika összerezzent.

— Hazámra gondoltam, — mondta hirtelen.

— Most itt van a hazád, — szólt Darinka. — Ez a te otthonod, itt van most a családod, itt van mindened, itt kell keresned boldogulásodat.

Majd közelébb ment hozzá és úgy súgta neki:

— Okosabb légy, mint én, mert szebb is vagy. Gondolj jövődre és annyit zsebelj, amennyit csak bírsz. Ne legyen nap, hogy ne kérj valami értékeset a hercegtől. Most mindent megad, most bőkezű lesz és meghozza érted a legnagyobb áldozatot is. Ha okos leszel, egy milliót is összeharácsolhatsz. Én segíteni foglak ebben, aztán majd osztozkodunk. Értetted?

— Értettem — felelte Rózsika összerázkódva.

Mindjárt holnap kezd el. Az első legyen egy tizenötsoros

keleti gyöngy füzér. Az ára százezer rubel. Mi az a hercegnek? Aztán kérsz egy gyémántgarniturát — készpénzt, mindent, mindent. Most meg is ad mindent. Okos légy, csak annyit mondok. Ha én okosabb lettem volna, ma nem állanék igy.

— Igen, igen, — mondta Rózsika és csak a legnagyobb erőfeszítéssel bírta leküzdeni az undorodását. — Most hagyjon magamra, nincs magára többé szükségem.

A cigánynő a kárpitajtónak tartott, amely tudvalevőleg a kertbe vezetett.

— Mit akar ott? -— kérdezte Rózsika.

— Ezt ni, — felelte Darinka és bezárta az ajtót, lehúzta a kulcsot és zsebretette.

— Mire való az?

— Semmi, semmi1 gyermekem. Ezzel csak a herceg parancsának engedelmeskedem. Ugyanis szigorúan meg van nekem hagyvah ogy ezt az ajtót minden este jól bezárjam.

— Talán attól félnek1 hogy megszököm? — kérdezte Rózsika keserűen.

— Dehogy angyalom1 dehogy. Bolond volnál, ha szerencséd elől megszöknél. De tudod, kincsem, igen sok csőcselék van a ház körül és a herceg vigasztalhatatlan lenne, ha valami szerencsétlenség érne téged. De más is van a dologban, hihihi. A hercegnek két nagy fia van, az egyik tüzes gárdakapitány és hires szoknya vadász, hihihi!

Rózsika felháborodott. Tudta, hogy az egészből egy szó sem lehet igaz. Hogy tolvajok vagy rablók be tudnának ide hatolni, erre még gondolni sem lehetett. Ennek a rendszabálynak nem lehet más célja, mint az, hogy meg akarta gátolni a szökését. Biztosítani akarta magának a herceg a zsákmányt, melyet oly nagy fáradtsággal hozott magával Oroszországnak ebbe a félreeső zugába.

De azért Rózsika sokkal okosabb volt, semhogy elárulta volna gondolatait. Ehelyett egész ártatlanul ig syzólt:

— Ez igazán bölcs előrelátás, melyért köszönettel tartozom a hercegnek. így mindenesetre biztosabban és nyugodtabban alhatom. És most jó éjt1 Darinka, a viszontlátásra holnap.

Ebben a pillanatban Rózsika Istenhez fohászkodott1 vajha soha többé ne jönne szeme elé ez pz alattomos1 ravasz és fondorkodó asszony.

Darinka távozása után, Rózsika még egyszer elővette Sándor levelét és még egyszer figyelmesen átolvasta.

Tehát nem képzelődés1 nem álom1 hanem való igazság, Sándor egész határozottan irta, hogy ki fogja őt szabadítani. Éjfélkor készen kell lennie, addigra itt lesz Sándor a létrával.

Ennél a gondolatnál hevesebben dobogott Rózsika szive. A terv kivitele nem is ütközhetett valami, számbavehető akadályba.

Ha bárki más vállalkoznék erre, igén nehezen tudná megvalósítani. Neki ázonbah úgyszólván gyermé"kjáték. Az Őrök előtt szabadon járhat-kelhét mindenfélé, senki sem kérdezheti, hová megy, vagy mi a célja? Szigorát mindenki ismerte és éppen azért mindenki félt is tőle és kitértek utjából, ahol csak lehetett. ’ 1.

Mindezek a gondolatok megnyugtatóig hatottak Rózsikéra. Mivel pedig éjfélig még sok idő volt hátra, ennélfogva, nehogy a herceg részéről veszély fenyegesse őt, óvatosan bezárkózott, vagyis előretolta a reteszt.

Egész biztosnak érezte magát és hogy gyorsabban teljen az idő, elővet egy könyvet és olvasni kezdett. Figyelmét azonban az olvasmány sem tudta lekötni.

Gondolatában mindig Sándorral, voltaképp azonban nem is Sándorral1 hanem azzal a létrával foglalkozott1 melyet Sándor az ablakhoz fog támasztani. Valóban örülne1 ha már túlesett volna rajta.

Ekkor valaki kopogtatott a zárt ajtón. Rózsika összerezzent, az első pillanatban azt hitte, hogy a herceg van itt és ereiben elhült a vér. Torkát úgy összeszoritotta a félelem- hogy nem tudót szólani.

A kopogtatás ismétlődött és mivel Rózsika még mindig képtelen volt válaszolni1 valaki beszólt:

— Alszol már, kis galambom?

Darinka hangja volt. Megkönnyebbülve lélegzett fel Rózsika, de azért még mindig félt és nem igen sietett az ajtónyitással. .

— Hamar, hamar! — szólt Darinka. — Nyisd ki az ajtót. A hercegtől jövök.

— A hercegtől? — gondolta magában Rózsika. — Vájjon mit akar?

Eleinte tétovázott. Vájjon kinyissa-e az ajtót. De utoljára is bátorságot erőszakolt magára. Oh, csak most merjen hozzá közelíteni Szlatkin. Kikaparja mindkét szemét.

Most felnyitotta az ajtót és Darinka belépett. Gyönyörű virágcsokor volt kezében. Rózsika önkéntelenül felkiáltott:

— Jaj, de szép!

A virágokat rendkívül szerette és egy pillanatra megfeledkezett szomorúságáról.

— Tetszik? — kérdezte Darinka és elégedetten tartogatta kezében a csokrot, hogy ezáltal hatásosabbá tegye. — Bizony nagyon gyönyörű. Ugye nem hitted volna, hogy Szibéria határában ilyen virágok teremjenek? Hja, pénzzel mindent meg lehet szerezni. Szagold meg csak, milyen kellemes, édes illata van.

— Valóban igen kellemes. Szinte kábitóan hat az érzékekre — felelte Rózsika.

— És holnapig mégis elhervad — jegyezte meg Darinka. — A virágnak sorsa az, hogy hamar hervad. Oe azért mégis a szív érzelmeinek legszebb kifejezője. Ez a virágcsokor is hivatva van kifejezni a herceg érzelmeit, melyeket irántad táplál1 te kis galamb. Nem is tudom talán1 milyen nagy szerencse az1 ha ilyen nagy és gazdag ur valakire gondol. Ő tehát én általam jó éjt kíván neked és arra kér, hogy tennéd a virágcsokrot ágyad fejéhez, hogy mindig reá gondolj és képével szivedben aludjál el és szépeket álmodjál róla.

— Jr jó^ — gondolta magában Rózsika és nem felelt.

— És te nem is kérdezősködöl felőle, te rossz leány? Sajnos, a herceg gyöngélkedik és emiatt szobáját kénytelen őrizni. Úgy veszem észre, hogy útközben meghűlt. Én csak azon csodálkozom, hogy neked nem lett semmi bajod.

Rózsika megkönnyebülve lélegzett fel. Amit Darinka az imént sajnosnak jelzett, az ő neki végtelenül örvendetes volt.

—> A herceg gyengélkedik? Hála az égnek! — gondolta magában. — Néhány napig bizonyára a szobát lesz kénytelen őrizni, amiben én a gondviselés bölcs rendelését látom.

— A virágokat köszönöm, — tette hozzá hangosan. — Mondja meg a hercegnek, hogy úgy fogok tenni, ahogy kívánja.

Fogta a csokrot, betette egy szép vázába és az éjjeli szekrényre állította.

— Megmondhatja a hercegnek, Darinka, hogy virágot máskor is elfogadok tőle1 egyebet azonban nem.

—- Ugyan ne légy ilyen dőre! — fakadt ki Darinka. — Hej1 de nagy bolondok vagytok ti fiatal lányok. Várj csak1 várj! Mire meg vénülsz, majd te is máskép gondolkozol, de akkor már késő lesz. Úgy jársz1 mint én!-T- Jobb lesz1 ha most magamra hagy, —1 mondta Rózsika. — Mondtam már, hogy aludni akarok.

— Megyek már. De azért nem győzlek eléggé figyelmeztetni, hogy légy okos. '

— Jó, jó, csak menjen, — mondta Rózsika és kituszkolta a vén banyát, előre tolta a reteszt.

Az ajtótól visszajővén, nem állhatta meg, hogy a virágcsokrot meg ne szagolja.

Eszébe jutott, amit Darinka a virágokról mondott. Elhervadnak mindenképp, ak sárzáron maradnak, akár pedig leszakasztják. Ez az ő sorsuk.

Most egyszerre álmos kezdet lenni. Az órára nézett. Még csak kilenc óra volt. Éjfélig talán alhatik egy kicsit.

Lefeküdt az ágyra1 miután előbb a virágcsokor illatát még egyszer magába szívta.

— Ur Isten1 mi ez? — kiáltott fel egyszerre. — Olyan bódult a fejem1 mintha mámoros lennék. Mitől van ez?

Fel akart emelkedni fekhelyéről, erre azonban képtelen volt. Nehéz álom ereszkedett szemére, és mintha ólom lenne minden tagjában1 oly nehezen bírta őket mozgatni. Ott feküdt, mint egy darab fa1 érzékei összezavarodtak, álomképek ringatóztak körülötte, képzelet és valóság összefolyt lelkében.

— Végem van, — gondolta magában Rózsika kétségbeesve és még egyszer összeszedte minden erejét és fel akart emelkedni, miközben kiterjesztette karjait. E pillanatban hatalmas recsegés-ropogás zavarta meg az éj csendjét.

Rózsika, ahogy karjaival kétségbeeseten hadonászni kezdett, valahogy a virágvázához ért és azt mindenestől leverte a padlóra, ahol darabokra tört.

Az ijedtségtől Rózsika hirtelen felült az ágyban. Az első percben nem tudta, mi történt; tekintette rémülten irányult az ajtóra, mert azt hitte, hogy valaki betörte, — talán a herceg- aki minden áron utat akart magának nyitni hozzá.

Az ajtó zárva volt. Kutató szeme ekkor felfedezte a törött váza cserepeit a földön és mellettük a virágcsokrot is.

Feje zúgott1 szemel majd hogy le nem ragadtak- megmagyarázhatatlan álmosság nyomta őt vissza a párnákra,

De azért nem engedte át magát a kábultságnak és kezdte szemeiből kidörzsölni az álmot. Mi lehet ennek oka? Mitől van ez a nagy álmosság, fejének ez a nagy kábultsága, mely most mégis szűnni kezdett. Tekintete ismét a virágcsokorra esett és ekkor egy gondolat villant meg agyában.

— A virágcsokort az oka, — mondta maga elé. — Igen1 a herceg által küldött virágok nehéz illata kábította el úgy a fejemet. Nagy ég, lehetséges1 hogy valami bóditó, álmositó szert hintettek a csokorra? Igen, igen, olvastam valamikor, hogy virágokkal nem csak kábultságot, hanem halált is okoztak. Oh, ha itt is ez az eset forognak fenn, ha engem is ilyen módon akartak volna elkábitani, akkor ez egy újabb gaztett lenne a gonosz embertől. De hála neked nagy Isten, hogy aljas szándékát nem engedted megvalósítani.

(Folytatjuk) ^