Szabad Sajtó, 1965 (57. évfolyam, 1-51. szám)

1965-06-03 / 22. szám

8. OLDAL

SZABAD SAJTÓ

" Thursday, June 3, 1965

RÉGI MAGYAR PÜNKÖSD

Magyarország népének az újkor küszöbén rendkívül népszerű, harmadik főünnepe “t dicsőséges vigasztaló Szentlé lek eljövetele”.

Milyen misztikus elragadtatás szavaival hívogatja a magyar kódexirodalomban megörökített népi áhitat, tegye “az a mi szivünket Önnön hajlékává, kiűzvén belőle bűnöket és lelki kísérteteket”. Szebbnél szebb címekkel tisztelik meg Őt: “Édes fényességes Szentlélek, mindeneknek megvilágositója, szentséges szerelem minden Terólad gondolóknak, édes kegyelmesség, boldogságos világosság . .Igazi népi izü imádságokat mondottak ezen az ünnepen; ritmikus lüktetésük igy szólitgatja a Szentleiket:

“Ó, Atyaistennek nemes ajándéka, kérlek, lakozzál énvelem sokáig! Ó szép Jézusnak követje, kérlek, ne hagyj engem egyedül! Ó én lelkemnek édes Gazdája, mikoron Te énvelem vagy, nincsen én lelkemnek semmi nyomorúsága.”

A középkor végén az Európa-szerte szokásos tavaszmegszemélyesitést a magyar

nép Pünkösd ünnepére rögzitette: leánykát választott

meg pünkösdi királynőnek és a tavasz üdvözlését átformálták a lelkek tavaszának, a Szentiéleknek köszöntésévé.

A templomokban a nagymise alatt galambot bocsátottak szárnyra, hadd gondoljon

mindenki arra, hogy “olyanoknak kell lenniök ő életökben, mint a galambnak, mely epe nélkül Vagyon, — ezenképpen valakik akarják venni a Szentlelket, haragnak, gyülöltségnek és irigységnek epéje nékül kell őnekik lenniük”.

Kócot gyújtottak meg, hogy emlékeztessék a híveket, hogyan jött el a Szentlélek “nyelvnek képében, — azért, hogy . az emberek szólnának minden nemzeteknek, tüzes törvényt tüzes nyelvekkel prédikálnák”.

így igézték őseink Pünkösdkor imák szavával, tettel, énekszóval a Csodálatos Lelket, hogy “szerelmének lángoló tüzet” lobbantsa felőbennük és kijelentse nekik az Úristennek hozzá j uk való fogyhatatlan szeretetét.

EUROPA PATRÚNUSA

A Vatikáni Zsinat harmadik ülésszaka idején VI. Pál pápa a háborús pusztulás utján 'újjáépített Montecassino bazilikát személyesen szentelte föl. Ebblől az alkalomból nagy jelentőségű beszédében kijelentette, hogy az alapitót, nursiai Benedeket, egész Európa mennyei pátronusává tette meg. Ebben iaz évben van az első alkalom, hogy a nagy szentről ilyen minőségben megemlékezzünk. Vajon milyen alapon tette meg a szentatya Szent Benedeket Európa égi védnökévé?

Mert voltaképpen nem mindjárt érthető ez a gesztus. Hiszen — amint e szentnek életirója, Nagy Szent Gergely pápa mondja — ifjú diák korában eltávozott Róma hires főiskoláiról, visszavonult kultúrától, édes élettől, nagy tervezgetésektől. Az életiró személyesen ismerte azokat, akik Benedekkel együtt éltek, igy jól értesültsége vitán felül való. És Gergely azt Írja, hogy az 'antik diák-életben “számosán a bűnök szakadékaiba zuhantak”. Az ifjú Benedek pedig egyedül Istennek

akart tetszeni. Elhagyta tehát az antik kultúra bölcsőjét és fővárosát, Rómát. “Eltá vozott tudatosan tudatlanul, és tanulatlanul bölcsen.”

Benedek visszavonulta után barlangbar élt három évig remeteéletet. Azután apát lett szerzetesek között, majd maga alapított egyszerű, jóval később híressé vált monostort Cassino hegyén. Ami őt méltóvá tette, hogy az ősi Európa védője lehessen, elsősorban éppen ez az Istennek való elkötelezés volt. Mindenáron és elsősorban azt tenni, amit Isten akar, először az Isten országának élni, azután a többiekkel törődni. Visszavonult és a magas hegyen álló monostorban (és annyi másikban utána) megvalósította jelmondatát: imádkozás és

dolgozás. Ugyanakkor ezeken a várszerü hatalmas telepeken meghonositották az ókori fejlett ipar minden ágát és őrizték az ókor tudományait. Ezek maradtak a születni kezdő középkorra mérhetetlenül fontos kulturadományként.

De még más, a jövőre nézve jelentős tulajdonsága is volt Benedeknek. Szintén nem mutatós, de annál jelentősebb.

És ez a tulajdonság éppen az, hogy nem volt benne hajlam a visszatekintésre; uj korok bölcsőjénél ez a legveszedel? mesebb magatartás. Nem értette, ami történik, de tudta, dolgozni kell, a kultúrát továbbvinni, mert az ember kö-* telessége, hogy imádkozzék és dolgozzék. Benedekben nem volt “visszapillantás”. Akoriban rettegett, de lenézett, mélyen megvetett gotokat is fogad. Nemcsak Totilát, a királyt fogadta, akit egyénisége mélyen megrendített, úgy, hogy nem is bántotta a cassinói telejet. Ugyanúgy fogadott kóborló gotokat és emberi módon beszélt velük. Sőt még szerzetesei közé is fogadott és testvérként bánt gotokkal, akiknek neve a mai napig azonos a “barbár” jelentéssel.

Olyan időben élt, amikor még megvolt az antik, elpuhult élet. Luxus-palotákban, hatalmas diszparkokban éltek. Házi gőzfürdő állt rendelkezésre, rabszolgák vitték a gazdagokat az utcákon. Benedek teljesen tudatosan szakadt el a kényelemtől. Maga szűk sziklabarlangban élt három esztendeig. Monostorának egyszerűségét a célszerűt ségben látja, “mindent, ami

felesleges, le kell metélni” — rendeli el. Nem is sejtette, milyen hatalmas müvet alapozott meg egyszerű életévek Aki magát nagyra tartja, kicsinységét bizonyítja ezzel.

Benedek kicsinysége tudatával nagy lett és 1400 év történelme hálás neki ezért.

Prof. RADÓ Polikárp (Budapest)

Mrs. Lloyd Hand, amerikai protokoll-főnök felesége csókot kap Johnson elnöktől, a Park Chung Hee (jobbra),- délkoreai elnök tiszteletére rendezett díszvacsorán, a Fehér Házban.

SZERELEM KIJE ARJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Ezalatt a cigánynő előre indult és Rózsika követte. A herceg szavából ki vehette, hogy őt Oroszország legszélső határára hozták, ahol az emberi civilizációt hirből is alig ismerik, ahol e?en a kastélyon és a hozzá tartozó nyomorúságos falun kívül sok mérföldnyi kerületben nincsen emberi hajlék.

Szegény Rózsika lehorgasztott fővel ment a cigánynő után és úgy érfezte magát, mintha vesztőhelyre vinnék.

;ft Szőnyeggel bevont széles lépcsőn mentek fel, mely freskókkal volt diszitve. Az oszlopfők dúsan aranyozva, a folyosó falain pedig szintén szép festmények ékeskedtek.

Az első emeleten a cigánynő felnyitott égy ajtót, mire csakhamar egy fiatal férfi jött eléjük.

Amint Rózsikét meglátta, egy pillanatig megütközve nyugtatta rajta tekintetét. A leány is ránézett, tekintetük találkozott és egy szempillantásig egymásba mélyedt.

De már a következő percben a fiatalember lenéző mozdulattal forditotta el fejét. Szemének kifejezése végig sértette a leányt. Úgy érezte, mintha tőrt döfnének beléje. Ebből a tekintetből a legmélyebb megvetés, sőt undor sugárzott elő.

A fiatalember elsietett előle és olyan irtózattal kerülte ki őt, mintha attól félne, hogy még a levegő is meg van mételyezve a jövevény körül.

A szégyen pirja égette a leány arcát. Ez a különös viselkedés mély fájdalmat okozott neki és valóban, legszívesebben meghalt volna.

! Az uj otthonban

Rózsika tehát Szlatkin herceg kastélyába jutott. Ott ült az ablaknál és néma bánattal bámult ki a nagy pusztaságba, mely éppen olyan végtelennek játszott, mint az ő fájdalma.

Ekkor megnyilt az ajtó és a cigánynő dugta be a fejét. Rózsika elfordította szemét és nem vett róla további tudomást. De azért az öreg asszony csak bejött hozzá és beszélni kezdett. Rózsika meglepetve nézett rá, mert folyékonyan beszélt franciául.

A cigánynő ajánlkozott, hogy a lakosztályához tartozó többi szobákat is megmutatja neki, de Rózsika fejét rázta és kijelentette, hogy nem kiváncsi rájuk. Neki ez az egy szoba is teljesen elegendő.

— Nem parancsol valamit, kisasszony?

— Nem kérek semmit, legfeljebb azt, hogy ne háborgasson, •— mondta hűvösen.

A cigánynő menni akart. Már el is érte az ajtót, midőn Rózsika visszahívta őt.

— Mi a neve? — kérdezte.

— Darinka, az öreg Darinka.

Régóta áll már a herceg szolgálatában?

— Oh, már nagyon régen, talán már húsz év óta. Akkor még én is fiatal és szép voltam. Arcom üde volt, nem pedig olyan fonnyadt és sárga, mint jelenleg. De azért még mindig szeretem őt.

— Kit? — kérdezte Rózsika csodálkozva.

— Nos, a herceget, — felelte a cigánynő olyan hangon, mintha valami egészen magától érthetőt mondana. — Lehetetlen nem szeretni őt, ha egyszer megismerjük.

Rózsika furcsán nézett rá, de nem folytatta tovább ezt a tárgyat. f,r .i: ■

— Mindig itt lakott ebben a kastélyban? — kérdezősködött újra.

— Oh, nem. Jó ideig Szentpétervárott voltam, ahol urunknak gyönyörű palotája van. Micsoda ragyogás van ott, milyen fényűzés! Minden csupa arany és márvány. Fényes bútorok, drá^á szőnyegek, sok-sok műtárgy gyönyörködteti a szemet. Talán még a cárnak sincs különb palotája. És az a sok cselédség. Hej, milyen életem volt ott. De annak már vége. Úgy emlékezem rá vissza, mint valami szép álomra, mely soha többé nem tér vissza. Ilyen az ember élete. Élmuhk, mint minden, a fényes napot követi az éj, melyből nincs többé felébredés.

Bizonyos lemondással mondta mindezt. Sokszor elmondhatta már, mert úgy adta elő, mint valami egészen megszokottat, melybe régen beletörődött, melyet megváltoztatni nem tud, de már nem is akar.

Rózsika mégis elgondolkozott szavain, mélyekből.kivehettek hogy fez a cigánynő valamikor közel állhatott a herceghez, talán kedvese volt, mikor meg szép és fiatal volt, de megöregedve, kegyvesztett lett és hogy éhen ne haljon, kénytelen volt szolgálatot vállalni a herceg házában. A megunt szeretőknek rendesen ez a sorsuk. A nő hamarább fonnyad és pusztul, mint a férfi, a nőnek bájai gyorsan hervadnak, unottá válik és ilyenkor vagy mennie kell, vagy ha megmarad a háznál, kénytelen megalázni magát és durva munkát végezni a mindennapi kenyérért. így járt a cigánynő is. Eleinte nehezére esett ez, később azonban beletörődött helyzetébe és hogy helyzetét némileg érthetővé tegye, úgy mondta, hogy boldognak érzi magát, ha a herceget tovább szolgálhatja.

Rózsika elhitte az utóbbit és önkéntelenül Aladárra gondolt. Ezért a boldogságért minden egyébről lemondana.

Most már sokkal barátságosabb lett a cigánynő iránt és nem ellenezte, hogy körülvezesse uj. lakosztályában.

— Ez a fogadóterem, emez meg a kis szalon, — magyarázta. — Ugye, milyen szép? Csupa nemes fából vannak a bútorok, rózsaszínű ‘selyemmel bevonva. Oh, a herceg igen gazdag és akit szeret, annak két kézzel osztja javait. Úgy vettem ki a szavaiból és különösen tekintetéből, hogy magácskába szerelmes. A maga kedvéért mindent megtenne, amit csak kíván. Ha például azt akarná, hogy igazi keleti gyöngyből csináljanak egy szép nyakláncot, rögtön embert küldene Indiába és összevásároltatná erre a célra a legszebb keleti gyöngyöket.

— Ékszer nekem nem kell, — felelte Rózsika erre a terjengős beszédre. — Nekem nemesebb és szebb dolog kell.

— Mi lenne az? — kérdezte a cigánynő kíváncsian. — Tárí szerelem? Hisz az meg van már.

Rózsika már ki akarta mondani, hogy a szabadság az, amit ő kíván, de mégis jobbnak találta egyelőre hallgatni és a cigánynőt nem beavatni titkába.

Az egész házban bizonyára senki sem tudja, ki ő és hogyan került ide. Mindenki azt hiszi, hogy önként jött a herceggel, mint ennek a szeretője és a cigány nőnek egész észjárása, melyet előbbi szavaiból meg lehetett ismerni, arra mutatott, hogy ezt valami nagy szerencsének tartja. Ő előtte tehát hiába vádolná a herceget, hiába erősítené, hogy neki egész más elvei és fogalmai vannak az ilyen dologban, a cigánynő ezt meg se tudná érteni. Magába fojtotta tehát gondolatait és hallgatott.

A cigánynő ezalatt a következő ajtót is felnyitotta.

— Most jön ám valami szép — mondta nagy fontoskodással. — Ez a budoár.. Ez tetszeni fog magának, mi?

Beléptek. A falakat boritó selyemtapéták, a bútorok szövete és az egész berendezésnek alapszíne világoskék volt, fehérrel vegyítve. Igazán leányosnak látszott.

— Itt már csak jó lesz, — folytatta a cigánynő. — Nagyon kellemes és lakályos ez a szoba. Olyan puha, mint egy fészek

és olyan illatos, mint egy virágos kedt. A kandallóban vidám tűz pattog, a puha selyempamlag szinte csábítgat és ez a hintaszék, oh, milyen édes benne ábrándozni. Oh, mikor még én is fiatal voltam!

— Maga is itt lakott? — kérdezte Rózsika.

— Nem, nem. Ennyire nem vittem — felelte a cigánynő őszintén. — De menjünk tovább. Itt ez a kis tapétaajtó a csigalépcsőhöz visz, melyen is le lehet jutni a kertbe. Tudja, hogy ?!íibe került ez a kert? Egy vagyonba. A hozzá való földet tiz vagy húsz mérföldnyiről szekereken kellett ide hozni, nagy költséggel.

— Miért? — kérdezte Rózsika csodálkozva. — Itt nincsen

elegendő föld? , ,

— Nincs termőföld, mert ez egy sivatag.

— Hát csakugyan az Isten háta mögött van ez a hely? — tudakozódot Rózsika. — Nincs közelében város, vagy falu?

— Semmi sincs, úrnőm. — Egy-két kozák állomás, ennyi az egész. Az is túl van a sivatag másik oldalán. Oh, ez a pusztaság rettentő valami, főkép nyáron. Télen még jó, mert hóval van födve. De azért sehol emberi lényt nem lehet találni. Sőt még állatot sem igen, kivéve a farkasokat.

Rózsika összerázkódott és visszagondolt az erdei farkaskalandra, melyben életük a legkomolyabb vtszélyben forgott.

— És rablók is vannak itt, — tette hozzá a cigánynő.

— Hogyan, rablók? — kérdezte Rózsika csodálkőzva. — Miből élhetnek itt a rablók ebben a lakatlan sivatagban?

— Oh, gyakran vari rá eset, hogy gazdag zsákmányhoz jutnának, ha a herceg ur nem lenne előrelátó. Vannak ám itt ezüst és aranybányák is. Amikor a kiolvasztott nemes fémet Szentpétervárra szállítják, lenne mit rabolni, ámde a drága szállítmányt felfegyverzett lovas kozákok kisérik. Hallotta már a kozákok hírét? Azok nem értik a tréfát.

— Nem értem, — szólt Rózsika. — Honnét jönnek ide rablók, mikor több mérföldnyi kerületben alig lehet egy élő emberre bukkanni?

— Éppen ez kedvez a rablóknak! Bizonyára tudni fogja, hogy Oroszországban az elitélteket mind Szibériába hurcolják. Itt szét lesznek osztva különféle kerületekbe. A nagyobb bűntettesek a bányákba kerülnek, a politikai számüzöttek pedig vadászatra vannak kárhoztatva. Mindegyiknek ki van szabva, hány nemes prémnek való bundát kell beszállítani. Ha nem szállítja be, annyiszor tiz kancsukát kap, mint ahány bőr hiányzik. Ez elől sokan megszöknek. A vadonban összeverődnek és rablóbandává alakulnak, veszélyeztetik a közbiztonságot egész Szibériában. Jajj annak, aki kezükbe esik. Nem ismernek azok irgalmat, mert megesküdtek, hogy a rajtuk elkövetett jogtalanságért bosszút állanak az egész emberiségen.

Minden jel arra mutatott, hogy a cigánynőt a herceg jól kitanitotta, hogy csak minél jobban elrémitse Rózsikét. De ő nyomban észrevette ezt és levonta belőle a következtetéseket.

— És most térjünk vissza a kis ebédlőbe, — mondta a cigánynő. — Elhozom az ebédjét és egyúttal ki is szolgálom, nem akarom, hogy valaki más közelítsen önhöz, ami egyébiránt szigorúan tiltva vap. Senkinek sem szabad az épület eme szárnyába jönni. A herceg jiem akarja, hogy valaki háborgassa önt, úrnőm.

Rózsika ebből is eleget értett. A herceg mindenkit távol akart tőle tartani, csak éppen Darinkát nem. Ebben, úgy látszik, megbízott. r -Darinka visszavezette Rózsikét a kis ebédlőbe. Asztalt terített és kisietett. Nemsokára felszolgálta az ebédet, amely valóban pompás volt. Alighanem francia szakácsot tartott főhercegsége.-Rózsika az étel Játtára étvágyat érzett magában és evett. Midőn Darinka ezt látta, dicsekedve szólt:

— Francia szakács is van ám a kastélyban. Három év előtt jött ide és olyan fizetése van, mint egy miniszternek. Másképp nem is tartaná itt ki senki.

^, (Folytatjuk)!

44. FEJEZET