Szabad Sajtó, 1964 (56. évfolyam, 1-53. szám)

1964-10-22 / 43. szám

8. OLDAU *7AP<r «IT«*' Thursday, October 22, 1964 JßLMll A SZABADSÁGHARC VÉGNAPJAI A szabadságharc végnapjai A budapesti Népszava 1956 november 2.-i számában je­lent meg a következő hely­zetjelentés egy ostromlott házból: Újra jönnek a tankok, a gyerekek már lövik őket a sarokról. Két fiatalember kipirult arccal, remegve szalad felénk a házfelügyelői lakásból és néhány perc múlva lelkes kat­togás töri meg a néhány óra óta tartó csendet. Egy perc szünet, aztán hernyótalpak zörgése, majd tankdübörgés rengeti az utcát, még egy pil­lanat és hatalmas robbanás rázza meg a házat. A harma­dik emeleten nagy csörrenés­­sel törnek be az ablakok. A Baross-utca 47 számú házban vagyunk, közvetlen a Körút meleltt, itt zajlik a Jó­­zsef-körut, a Baross-utca s az Üllői-uti közötti csata. A tan­kok már két napja lövik a Ba­ross-utca és Üllői-uti sarokról a Kilián-laktanyát, a nemzeti felkelők központját, ahonnan a partizánharcot kitünően megtanult lelkes, fiatal felke­lők szerte zajlanak ezen a kör­nyéken, hogy háztetőkről, ka­pualjakból zavarják állandó tüzelésükkel a tankok munká­ját. Csodálatos a fiuk bátor­sága. Szinte pillanatnyi szünet nélkül záporoznak a golyók a tankokra és a tankok nem tudják elnémítani őket. Vi­szont törik a házakat. Déleleőtt még kenyérét áll­tunk sorban a szomszédos Krudy-utcában, aránylag csend volt. Lövés nem dördült, el, mert a magyar fiuk kije­lentették, hogy a magyar kar­hatalmi alakulatokra, honvé­dekre soha egyetlen lövést nem adnak le. De ez délelőtt volt. Most áll a harc és a házban lakók, öre­gek, asszonyok, gyerekek, sá­padt arcai, félelemtől remeg­ve várják, mikor csak be hoz­zánk is egy bomba. Odakinn dúl a harc és igy múlik el a péntek délután. Azaz dehogy múlik el. Estefe­lé már majdnem besötétedés­­kor a házban lakó gyerekek lélekszakadva jelentik, hogy a József-körut sarkán velünk szemben álló ház lángokban áll, foszforos bombával gyúj­tották fel, mert onnan véltek lövést hallani a tankosok. Nem törődve a tüzeléssel, a kapuhoz rohanunk; a látvány valóban megdöbbentő. Hatal­mas lángokkal ég a sarki ház és a tömeg rémült arccal né­zi, mindenki arra gondol, hogy ugyanez a sors bennünket is érhetett volna. így száll le az est, igy hajt­ják fejüket nyugvóra a ház lakói. Már aki aludni tud. ❖ ❖ ❖ Szombaton a pokol minden ördöge elszabadul a környé­ken. A tankok most már el sem mozdultak környékünk­ről, megkezdték a vidék szin­te szüntelen bombázását. A rádió bűnös módon reggel még azt jelentette, hogy az emberek induljanak el munka­helyükre, a rend többé-ke­­vésbbé helyreállt. Aki hitelt adott a híradásnak, — leg" alább is a mi környékünkön, — keserűen fizetett rá hiszé­kenységére. Éppen kinéztem egy percre egyik földszinti pblakon, de gyorsan vissza kellett kap­nom a fejemet, mert a tank abban a pillanatban gépfegy­­vertüzet zúdított az utcára. Még csak annyit láttam, hogy egy gyanútlanul munkába si­ető ember egyet perdült, az­tán vége volt. A bombák, grá­nátok szüntelenül záporoztak a ház körül. Ebben a pillanatban szaladt le a földszintre az egyik első­­emeleti lakó s elmondta, hogy az utcai lakása belövést ka­pott, a lövedékek az utcai szo­bán keresztül hatolva, a hátsó szoba falát is kiszakították. Szállást kért a házfelügyelő­től, mert nem mert tovább fenn aludni. ❖ * * Vasárnap van. A szemben levő ház falán hatalmas lyu­kak tátonganak. Ágyulövé­­sek szomorú emlékei és mi remegve várjuk, mikor ér bennünket is hasonló sors. A lakók a ház belső udvará­ban jönnek össze időnként és izgalomtól remegő hangon tárgyalják az eseményeket, miközben odakinn szinte szü­net nélkül dörögnek az ágyuk, omlanak a házfalak, kattog­nak a golyószórók és úgy érezzük, hogy ennek sohasem lesz vége. Őrjítő állapot. Végre estére elhangzik a rá­dióban a boldogító hir, hogy a szovjet tankok kivonulnak Budapestről. Mindenki fellé­­legzik, no, most talán vége lesz. De néhány perc múlva hatalmas ágyulövés jelzi, hogy az öröm korai volt. — No, talán majd holnap — sóhajt mindenki és nyug­vóra is térne, de hirtelen ha­talmas dördülés nem rázná meg az utcát. Nem ágyulövés volt, — ál­lapítjuk meg egyhangúan és néhányan a bátrabbak közül a kapuhoz lopódznak. Megdöbbenj térnek visz­­sza. A szomszédos ház egy ré­sze, egy szobányi mélységben a negyedik emeletről a föld­szintig az utcára zuhant. — Hatalmas porfelhő borit el mindent. Ezzel a szomorú zá­róakkorddal ér véget a vasár­nap. * * * A szovjet csapatok kivonu­lása megkezdődik — ezzel a tudattal ébredtünk hétfőn, de mit szólhattunk, amikor alig hogy megvirradt, újra elkez­dődött a harc, a két tank új­ra megkezte gyors tüzelését, a házak tetejéről és az utcá­ról a magyar fiuk gépfegyve­rei visszhangoztak és ez a tűzharc lankadatlan hévvel rázta a házat szinte estig. Közben az élelmiszer telje­sen kifogyott, mert senki sem rendezkedett be megfelelő készletekre, jómagam is né­hány napja teán és a péntek délelőtt vásárolt kenyér ma­radványain élek anyámmal — egy-két lakó a földszinten még főz és a hátrább fekvő emeleti lakásokban is főznek, ahol van mit. Közben izgatottan latolgat­juk, miért beszél a rádió ar­ról, hogy milyen szépen indul az élet már máshol, amikor nálunk halált osztogatnak a lövések. Miért nem beszélnek a Baross utca és a József körút vidékéről, ahol áll a harc ? Végre délután bágyadtan elhangzik a rádióban, hogy miközben az ötödik kerület­ben már az eszpresszók is ki­nyitottak, a Baross-utcánál még harcok folynak. — Na, most már ránk is gondolnak, sóhajtunk meg­könnyebbülve, de pillanatnyi örömünket hamar letöri a megszólaló tankágyu szűnni nem akaró bömbölése. A ház állapota most már siralmas, sehol sincs élelmi­szer, amikor egy minden di­cséretet megérdemlő asszony, Dr. Mannné felhívja a Vörös­­keresztet telefonon és élelmi­szert kér a ház részére. A Vö­röskereszt megígéri, hogy mi­helyt az ostromlott vidéket megközelítheti, segít rajtunk. Ezzel a reménykedéssel ér véget a borzalmas hétfő. * * * Kedd reggel szinte hinni sem akarunk a szemünknek. A csapatok eltűntek, csend van. Mint halljuk, este a hős magyar fiuk megadásra kény­­szeritették a két tank katoná­it, és bekisérték őket a Kilián­­laktanyába. A megrongált tank ott áll az utcasarkon. A házakból kitóiduló gyerekek felmásznak rá és kíváncsian vizsgálják, mint valami já­tékszert, mi is van benne? És most jön a csoda!-Autó áll meg a ház előtt, a vöröske­reszt meghozta a szállít­mányt. Ujjongva cipeljük be a tejet, a kenyeret, és az egész szállítmányt, majd pár perc múlva újabb teherautó, a Ba­laton vidékről hoz húst, lisz­tet és krumplit a véráztatta háztömb mintegy ezerhatszáz lakójának. Megkezdjük az élelmisze­rek kiosztását és hangos zsi­­valygás közepette késő estig osztjuk a kiéhezett néhány ház lakóinak. MÁTÉ ISTVÁN SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Természetes, hogy nem fog mindjárt a nyakamba bo­rulni. így annál ingerlőbb. De aztán, ha egyszer egészen az enyém lesz . . . A vén gonosztevő kezeit dőzsölte örömében. Rózsika nem volt egészen bizonyos, vájjon nem jön-e utá­na az orvos és bereteszelte maga után az áj tót. Várt, várt, de a takarítónő nem jött. Vájjon Morvay nem küldött volna érte? Vájjon nem váltotta be szavát a fukar em­ber? Vagy talán nem találták otthon Kótainét? Ez lehetséges volt, mert szegény asszony létére kénytelen Volt munkába jár­ni. Csak akkor van mit ennie, mikor dolgozik. Végre lépteket hallott a folyosón. Meglehetős nehéz lépéf­­sek voltak, úgy hogy az első pillanatban rémülten azt hitte, hogy Morvay doktor jön. Az illető megállóit ajtaja előtt és megnyomta a kilincset. — Ki az? — kérdezte Rózsika remegve. — Én vagyok az, Kótainé! — válaszolt egy érdes női hang. Rózsika megkönnyebbülve és egyúttal örömmel sietett fel­nyitni az ajtót. A takarítónő bosszúsan lépett be és haragosan nézett szét a kis szobában. — Hát ezt érdemeltem én, hogy a doktor urnái bepana­szoljon? — kiáltotta haragosán á két kezét csípőjére téve ál­lott Rózsika elé..— Annyira rámharagitotta a vén embert, hogy csaknem felfalt, amikor az imént a folyosón találkoztam ve­le. Azzal vádol engem, hogy nem szépen takarítok? Lehet is ebből a szobából valamit csinálni. De azért elvégzem a dolgo­mat rendesen, még pedig senkinem sem volt ellenem panasza. Rózsika többszr szavába akart vágni, meg akarta neki ma­gyarázni, hogy hiszen nem evégett hivatta őt, mindegy neki, akármilyen ez a szoba, itt most nem annak tiszta, vagy tisz­tátalan voltáról van szó, de a vén banya nem engedte őt szóhoz jutni. — No, persze, igy ven ez mindig a világon. A hála nem tartozik az emberek erényei közé. Ha jót teszünk, rosszal fi­zetnek vissza. így jártam én is. Maga is rosszul fizet mert ja­vát akartam. De minek is törődtem én magával? Hanem per­sze, magácskának már kezd kinyílni a szeme. — Az Istenért! — kiáltott Rózsika. — Engedjen már en­gem is Szóhoz jutni. Hiszen nem azért akartam én, hogy ma­ga idejöjjön. :— Hát miért? — Elhatároztam, hogy megfogadom tanácsát és elszököm. Mint valami varázsütésre, egyszerre úgy megváltozott a takarítónő. Eleinte nagy szemekkel bámult rá, mintha nem hinne füleinek, aztán pedig egyszerre kitörő örömmel dörzsöl­te kezeit. — Igazán? — kérdezte — Nem hittem volna. No, hallja, maga igazán ravasz teremtés. Milyen jó ürügyet használt fel, hogy engem ide citáljon. Haha! Nagyszerű. Ezt igazán jól csi­nálta. Százat merek tenni egy ellen, hogy maga még sokra vi­szi. Hej, mindig csak igaz marad, hogy “lassú viz partot mos!” — Ne ilyen hangosan, Kótainé — intett neki Rózsika. — Hátha valaki leskelődik az ajtónál. — Leskelődik? Olyan nincs. Ezt most senki sem merné lenni. A helyzet itt most már gyökeresen megfordult. Hallja Haga kis boszorkány, az a vén ember ... a doktor urat értem. ... -— Ne olyan.hangosan, Kótainé. - -— E, itt nem hallja senki. Mondom, az a vén ember fülig szerelmes magába. Olyan puha lett, mint a vaj és akár mada­rat lehetne vele fogatni. Nem is sejti, hogy magácska milyen tervvel foglalkozik. De most gyorsan térjünk a dologra. Beszél­jünk meg mindent alaposan, mert habár magára már nem vi­gyáznak olyan szigorúan, mint azelőtt, azért mégis csak nehe­zen fog menni a dolog. — Sajnos, — fohászkodott Rózsika. — Sőt kétségbeesem, ha elmondom, hogy talán nem is sikerül. Ebben tehát legin­kább magára kell támaszkodnom,vKótainé. Gondolkozott már a dologról? Van valami terve? Tegnap úgy beszélt, mintha egész biztosan ki tudna engem innét vinni. — Én Istenem, sokat beszél az ember, —- fohászkodott a vén asszony. — Egyébiránt lenne nekem egy tervem, csak bá­torság kell hozzá, meg egy kis szerencse is. — Hadd halljam. Esküszöm, hogy nem fog érettem hiába fáradozni. Gazdagon meg lesz jutalmazva. Vannak hatalmas barátaim, akik: méltóképpen meg tudják szolgálni mindazt, amit velem tesz. — Jó, intett a takarítónő. — Ami azt illeti, erre nézve nem aggódom. Hogy ilyen leány mellett, mint magácska, pénz­hez ne jussak, arról szó sem lehet. Rózsika nem vette észre a vén asszony utálatos tekinte­tét és igy nem foghatta fel szavainak értelmét. Előtte most csak egy cél lebegett, egy remény töltötte be szivét, a szabadulás reménye. A vágy, hogy megmenthesse Aladárt, betöltötte egész lelkét. — Van bátorsága, Rózsika kisasszony? — kérdezte a ta­karítónő és különös pillantást vetett a leányra. — Bátorság? Oh, ha életemet kellene is kockára tennem, még attól sem riadnék vissza. Szerezzen nekem sodroriyrürészt és kötelet, meglátja, hogy le fogok bocsátkozni az ablakból. — No, még csak az kellene! — kiáltott Kótainé. — Ezt én nem tanácsolnám. — Miért nem? — Azért, kedvesem, mert ez nagyon veszedelmes. A ma­ga szobája a második emeleten van. Innét egész le a földig több van ám egy macskaugrásnál. Gondolja meg, milyen finom és gyenge a keze, a félúton vér bugyogna ki belőle és maga úgy lepotoygna a magasból, mint érett alma a fáról. — Erős leszek. — Az nem ér semmit. A ház körül őrök cirkálnak, főleg éjjel. Milyen könnyen megláthatják, magát. Nem, nem. Ezt a tervet el kell ejtenünk. Ne is beszéljünk többé róla. Hanem más tervem van nekem. De amint már említettem, bátorság kell hozzá és bíznia kell egy kicsit bennem is. — Beszéljen, Kótainé. Minden megteszik, amit mondani fog. Lesz bátorságom és bizodalmám. Kótainé gondolkozott egy percig, mintha rendezni akar­ná gondolatait. — Mondja csak, kedves Rózsika kisasszony, — kezdte — igaz-e, hogy a női osztálynak halottja van? Nekem legalább ezt újságolta az ápolónő. — Igaz, — válaszolta a lány hirtleen elszomorodva. — Szegény Edith meghalt. De legalább meg van váltva szenve­déseitől. — Levitték már az alagsorban lévő halottas kamrába? — Oh, igen. A doktor ur még tegnap alighogy a halott behunyta szemét, kiadta a parancsot, hogy le kell őt vinni. Ott lesz, amig eltemetik szegényt. — Azt nem tudom. De ha úgy siettek őt levinni a halottas­kamrába, akkor bizonyára a temetést sem halasztják messzire. Remélhetőleg holnap lesz. — És tudja, hogyan szokott ez végbemenni? — Fogalmam sincs róla. Még kevés temetésben vettem részt, intézeti temetésben meg egyáltalán nem. — Temetés? Haha! — kacagott a takarítónő durván. — Furcsa egy temetés az ilyen. Tudja-e, ki a sirásó? Az én va­gyok. És a kántor? Az is én vagyok, sőt még a papot is én he­lyettesítem. Én vagyok itt minden, mert a doktor ur nem ba­rátja a sok ceremóniának, valtakép azonban csupa fukarságból nem akar temetési költséget fizetni. A szokás tehát az, hogy gyalulatlan koporsóba fektetem a halottat, targoncára teszem az egész mindenséget és kitolom a temető árkához, ahol aztán elásom. Ennyiből áll az egész. — De miért mondja el ezt nekem? — Azért, mert erre alapítom a szökés tervét. Nem veszi ki, hogy a halott Edith fogja magát a szabadsághoz juttatni. — A halott Edith? — kérdezte Rózsika csodálkozva. — Igen, ha élne, tenni valamit értem, sőt nemcsak valamit, ha­nem mindent. — Most is meg fogja tenni, ami módjában áll. — Hogyan? — Egyszerűen át fogja magának engedni a koporsót. Rózsika hátratántorodott és összerázkodva nézett a vén asszonyra. — A koporsót? — kérdezte. Kinek, nekem? Nem vagyok én még halott. — Igaza van. Hála Istennek, még nem az, ne is legyen. De azért bele fog bújni a koporsóba Edith helyett. Ez a sza­badulásnak geyedüli módja. — Borzasztó! — tördelte kezeit a lány. — Ugye, mondtam, hogy bátorság kell hozzá. És azt mond­ta, hogy lesz. És most egyszerre nem lenne? — De mi lesz szegény Edith holttestével? — Semmi. Egyszerűen elrejtjük valahol a pincében. Mi­re ráakadna valaki, maga már hegyen-völgyön túl lesz. Rózsika elrémült. A menekülésnek erről a módjáról nem is álmodott. Nem is bátorság kellett ehhez, hanem egészen más valami, amiről eddig fogalma sem volt. A halott szerepét kell játszania, koporsóba kell feküdnie és kivitetni magát a teme­tőbe. Nagyon kalandos, sót talán istentelen kísérlet volt ez. De mennél többet foglalkozott vele, annál jobban beleélte magát. Az Isten talán nem fogja őt megbüntetni, mert ezt a módot választja? Más ut csakugyan ki volt zárva. Másrészt csu­pán csak a szabadság kedvéért akart innen kijutni, hanem meg akart valósítani egy nagy célt, egy nagy feladatot, megmente­ni egy ártatlant és leleplezni az igazi bűnöst. A következő nap minden nevezetesebb esemény nélkül folyt le. Az elmebetegek izgalma lassankint lecsillapodott, min­den a rendes kerékvágásba zökkent, legfeljebb Rózsika távol­­létét sínylették meg a női osztály szerencsétlenjei. A vigasz­taló angyal, a kedves mesemondó, nem is mutatta magát. Este lett. Vérpirosán szállt le a nap, az ablakokat haraggal zörgette az őszi szél. A kertben a fák leveleiket már mind ahullatták, ágaik csu­paszon meredtek fel a szürke égre és az őszirózsa, korai fagyok­tól megcsipkedve már hervadtan csüggesztette le fejét. Rózsika nyugtalansága tetőpontját érte el. Már várta az indulás óráját, illetőleg az adott jelt, mellyel a takarítónő tud­tára fogja adni, hogy lemehet a halottaskamrába. Ha ugyan • egyáltalán jelt adhat. Rózsika feltette magában, hogy minden körülmények között lemegy a kamrába. Ha valaki ott találná őt, legfeljebb azt fogja mondani, hogy még egy utolsó Miatyánkot akart elimádkozni Edith kopor­sójánál. Senki sem fog ezen megütközni, kérdőre vonni még ke­­vésbbé fogják, mert az ő itteni helyzete most egészen más volt, mint azelőtt. Még egyszer szétnézett a rideg helyiségben, ahol oly so­kat szenvedett és olyan sok gyötrelmet állott ki. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom