Szabad Sajtó, 1964 (56. évfolyam, 1-53. szám)

1964-06-18 / 25. szám

8. OLDAL SZABAD *A.n7* Thursday, June 18, 1964 KASTÉLY ÉS BÖRTÖN KESZTHELYEN Richard Bright 1789 szeptember 28-án született Bristolban. A kereskedő- és bajnikiárcsaládból származó if­jú egy évig bölcsészetet hall­gatott az. edinburghi egye­temen, majd átlépett az or­vosi szakra. 1814-ben meg­kezdett európai útja soráni huzamosabb időt töltött Hol­landiában, Belgiumban, Né­metországban, Ausztriáiban s Magyarországon. Könyvé­nek ■ különösen érdekes rész­lete keszthelyi és hévízi lá­togatása. Bright nevét az or­vosok is jól ismerik, a Brigii t­­kómak nevezett vesebeteg­séget, az ő felfedezései alap­ján, róla nevezték el. Köny­vének, amely 1818-ban je­lent meg, cime: Travels from Vienna through Lower Hun­gary, with some remarks on the state of Vienna, during the congress in the year 1814. (Utazások Becstől vé­gig a Magyar Alföldien, né­hány megjegyzéssel Biécs városára az 1814. évi kong­resszus idején.) Amint Vasvár után egy magaslatról visszanéztünk a hátunk mögött maradt vi­dékre, nagyon változatos tá­jék tárult szemünk elé. A za­­] abéri országút szelíd dom­bok és sürü erdők között ve­zetett; általában jó volt; né­hány helyen a parasztok a vármegyei hajdúk felügye­lete mellett javították. Zaiabéren az óriás terme­tű, mogorva postamester — mindenféle okra hivatkoz­va — a többi között a betyá­rokat is emlegetve, arra; akart rávenni, hogy hosz­­szadalmas kerülő utón men­jek tovább Keszthelyre (az volt t.i. legközelebbi * állo­másom), és a világért sem. takoztak szemünk előtt. Az: megmaradtam amellett,hogy adta volna lovait a rövidebb este gyprsan leszállótt. Az.1 most már megvacsorázom a útra, mivelhogy az kívül esett j izmos bivalyok, napi munká-; vendéglőben, a bemutatko­­a postai úthálózaton. Végre, íjuk után elcsigázva, fárad--zást a grófnál pedig másnap mégis megértette a szót, és; tan ballagtak hazafelé. A amikor elfogadtam feltétele it és megfizettem a jó bor­sos különdijat, egyszeriben szélnek eresztette az betyárokat. pacsirta abfcahogyta éne­két. Ezer meg ezer béka hangja volt az egyedüli zene, d'Jidlőittre haíiaszitnttu'k. Amikor megérkeztem a kastélyba, felvezettek a lép­het engem. Csakhamar az itteni legfontosabb látniva­lókra terelte a 'beszédet,— majd felhivatta a növény­tan és az álatorvostudö­­mány tanárát és arra kérte a két tudóst, hogy legyem velünk. Végül a két tanár­összes 1 amely üdvözölt bennünket. i keresztiül a ’naSy ekéd naik és a prefektusnak gond-Zalabérröl két órakor in­dultunk el. A vidék nem ér­dekes. A földet művelik, de nem termékeny. Elhagyva; ij Szentgrötot — ahol néhány csinos házat láttam —, dom­bokkal szegélyezett völgybe érkeztünk. A dombok tetején erdők, lejtőin vetések állot­tak. A kocsis itt eltévesztette; áz utat, és két-három mér­földet is megtettünk már, amikor egy lovassal talál­koztunk, aki eligazított ben­nünket. Kétségtelenül mia­gyar nemes volt, páratla­nul festői ruhájáról Ítélve. Széles karimáj u, nagy ka­lapját vállára csúsztatva vi­selte, zsinoros mentéjén ra­gyogó ezüst gombok csillog­tak, világoskék feszes nad­rágot és magas szárú csiz­mát viselt. Dohányzacskó­ja övébe volt dugva, és vál­láról hosszú, zöld köpeny omlott alá. Egy meredek völgysza­kadékban kapaszkodtunk fel­felé. A völgy két oldalát pompás szőlők és birkalege­lők, alját gabonaföldek bo­rították. Felérkezve, egy1 másik völgyre láthattunk, amelynek átellenes határát erdőfedte hegygerinc alkolt­ta.j, Szép, rtieleg délután volt. A szőlők és zöld rétek, itt-ott lőtermen, egy arcképekkel körülaggatctt szobába. Ezt szobája meg az enyémbe nyí­lott. Mindenben a legna­gyobb kényelmet találtam, amikor bevonultunk Készt helyre. ^ _ 1 jelölték ki énnekem, inasom. Kilen cora mar elmúlt,hogy _w,.____._______,_______. megérkeztünk. Jóllehet Fes­tetics László gróf, amiikcrl atyjához irt ajánló levelét inkább az eléggé jó kocs-i tan megtiltotta, én mégis Bécsb©n átadta, határozol- j mában szálltam meg éjszaká- j ra, semhogy ily későn al­kalmatlankodjam a kas­télyban. Mindamellett, — jóiba ajánlott, és egyelőre búcsút vett tőlünk. Olvasóm bizonyára cso­dálkozik azon, mit keresnek ezek a tanárok Keszthelyen, csak egy dolog zavart, ami! ebben a kis városban. Hogy egyúttal mulattatott is. Va- j megértessem, vázolnom kell lami különös hangverseny j Festetics gróf mnnkáss'á­­volt ez, de hogy honnan jöt-' gát. Ez a főur állandóan tek a hangok, azt jó idieig Keszthelyen lakóik, ahol fő­ném tudtam kitalálni. Úgy képp atyja gyűjtéséből szár- I tetszett, hogy a daliam hcí!j mazó, közel tizenötezer kö­­| erősödik, hol halkul. Olyan,: tetes, gyönyörű könyvtárai a: csengettyűk hangja. NIjha. i tudásnak e foiTásából a gróf úgy rémlett. hogy a mi angol j bőségeslen és nagy haszonnal fogatainkat hallom, amint j merített az idő alatt, amelyet a lovak nyakára akasztott i nem foglalt le újszerű gaz­­csienigckkel nyargalnak, 1 hol dálkodásának munkája vagy alighogy elhelyezkedtem, ta-, , ,,, ., . , „ , , , , , ,, ,, volt, mint folyton szóló, apró; van. A szórakozásnak es nacsosnak gondoltam elikul- ’ , ,, . , . ., ... deni a levelet azzial az üze-1 nettel, hogy másnap, a dá'l-l előtt folyamán jelentkezni óhajtok a grófnál. Megle­pett az a szokatlan gyorsa­ság, amellyel vacsorámat ké­szít ettÉik. De joggal gondoltam arra, hogy a vendéglős szá­mét vetett azzal a lehetőség­gel, amely valóra is vált: min­den sietsége ellenére is, alig tette vacsorámat az asztal­ra, máris megjelent egy uir, aki a gróf prefektusaként (jószágigazgató) mutat­kozott be, és megkért, tegyek eleget a gróf kifejezett óha­jának, s azonnal költözköd­jem át a kastélyba. Kissé haboztam, de mivel a főik között — olyankor el-, az általa itt alapított, niagy­­halkul a hangjuk — , heil szerű Gazdasági Iskola ellen­őrzése. Erre az intézetre nagy gonidot és hatalmas pénz­összeget fordított, és méltán [ büszke is rá. Itt rejlik tehát! az az erő, amely annyi tanult | embert vonzott ide. Magyarországon a rabok elzárására kiszemelt hely kiérnek a nyílt terepre, a megint erősebb lesz. Kinyi­tottam az ablakot, hogy job­ban halljam. Végre azután felfedeztem a különös zene forrását. A hold bágyadtan sütött a Balaton tavára, és a viz széléről jött a hang, amely nem volt semmi miás, rendesen a földesur lakásá­mint a lápos és mocsaras nak közelében vagy annak parton tanyázó millió béka; egyik részében van. Mivel ál­brekegése. tálában dolgoztatják őket, Reggel hét órakor behoz- az idegen utazó ritkák kőze­tük a kávét, és amíg öltöz- j ledihet 'a apllosjog birtoká­­beiláttam, hogy az ellenkezés-' ködtem, meglátogatott a ban levő magyar nemes há­nek nincs értelme, és meg- gróf. A prefektus kísérte, tudtam, hogy a gróf — aki! és kölcsönösen bemutatott ilyenkor már rendesen le-1 bennünket egymásnak. A gróf pihen — az én kedvemért feil maga volt a megtestesült virágzó kökénybckrokkal,,— akar kelni, legckoisabbmalk j udvariasság. Nagyon örült, käpräzajtefe _ az éps éggel vál- ; véltem, ha szót foga dok. De, hogy Keszthelyen üdvözöl­— zához anélkül, hogy meg ne ütköznék a lámccsörgésen és a bilincsbe vert szánalmas alakok látványán. A börtön maga sohasincs elrejtve az idegenek kíváncsisága elöl. Majdnem azt mondanám,hogy hiúságukra szolgál, és a föl­desúri hatalom bizonyos je­lének tekintik. A legjobban Keszthelyen láttam. A gazdasági altisz­tek lakásul szolgáló és a kas­tély bejáratával átellenben álló, nagy, alacsony épületnek; jelentéktelen részét foglal­ja el. A börtönőr vezetésével léptem be megpántolit és elreteszelt ajtaján. Abban a pillanatban tizenhét alak, valamennyi hosszú, magyar ruhában, felkelt a földről, ahol addig ült. A tizenkét niágyzetlábnyinál nem na­gyobb szobában semmi sem volt, rajtuk kívül: sem asz­tal, sem ágy vagy szék. A levegő és a világosság a falak felső részén lévő, több apró ablaknyiláison át jött be. A rabok legtöbbje fiatal ember volt. Egynémelyifkük felett ítélkeztek mór, mások fellett még nem-. Volt, akit hét vagy nyolc évre zártak el. Vétsé­gük különféle volt, de a ve­lük valló bánásmódban nem tettek különbséget, kivéve a megszabott időben kiszol­gáltatandó botütések szá­mát vagy az elzárás éveit. Innen lementünk a föld alatti börtönbe, ahová éjjelre szokták elzárni őket. A bör­tönőr óvatosságból, a kelle­metlen szag ellensúlyozására füstölő fazekat vitt előttünk A felnyitott belső ajtón át kis szobába léptünk be, amelynek sarkában szalmalócáíkon két asszony feküdt. A padló kö­zepén vasrács volt. Vezetőm felnyitotta ezt a rácsot és, kezében lámpával, leeresz­kedett előttem a létrán. A lámpa fényénél megláttam, hogy egy kis előszobáiban vagyunk, ahoninlan ajtó nyílik a földalatti örtönbe, a fér­fi rabok rendes hálóhelyé­re. Ez tégla-alakú boltozatos pince volt, benne két szalma­zsák szolgált bútor gyanánt. Néhány rongyos ruhada­rab hevert azon a helyen,ahol egy-egy rab pihenni szokott a puszta földön. A helyiség egyik sarkában vastag, erős láncot pillantottam meg. Kö­rülbelül másfél lábnyi ma­gasságban körös-körül kari­kák voltak a falba verve. Éj­szakára a rabok lefeksze­nek a földre, hármuknak bo­kavasán keresztüli űzik a láncot és átvetik a karikán, majd további három rab után a második karikán húz­zák át, és igy folytatják, kör­­be-körbe az egelsz teremben, j A lánc végét lakattal össze­csukják, s ilyenformán min­den rab biztos zár alá kerül. Fájdalmas elgondolni, hogy e nyomorultaknak egyike-má­­sika hét éve ily helyzetben tölti az éjszakát. Amikor ily nyíltan beszé­lek a magyar főurak bör­töneiről, távol ál tőlem, hogy felindulásomban bí­ráljam őket. Úgy tekintem mindezt, mint a legminden­­napibb jelenségek egyiké­nek érdekes példáját, ez pe­dig: az emberi léleknek azon képessége, hogy közönyö­sen szemléli azt, ami állan­dóan előtte van. Ha idege­nekkel beszélünk, mi min­dent nem hallunk saját szo­kásainkról, úgyhogy szinte hajlandók volnánk megkér­dezni, valóban olyanok va­gyunk-e, mint amilyennek mások látnak bennünket. És milyen öntudatlanul csuk­va lehet a magyar nemes szeme a nép nagy tömegének sok, fontos létfeltétele előtt! Fölig e néptömeg révén és változás árán az ország szi­lárdabb közbiztonságra és nagyobb jólétre, a földesur pedig hatalmának és vagyo­nának példátlanul álló nö­vekedésére számíthatna. (Folyt, a köv. számban) SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Azonnal előre ment. Nem volt az a földi hatalom, mely ebben a pillanatban képes lett volna őt visszatartani. A többiek sietve követték őt, de még nem értek a bükkfá­hoz, midőn már hallották uruk szavát, aki rémült kiáltást hal­latott. A fa alatt egy női alakot látott feküdni. Irtózatos előérzet csapott szivébe, fojtott kiálás tört ki ajkán és kezeivel fejéhez kapott, majd a szemeit törülgette, hogy jobban lássan. Rettentő az, amit most látott, azt hitte, bele kell őrülnie. Más nem lehetett a női alak, mint vagy Lola, vagy Irma, de mind a kettő fölötte drága volt szivének, mindegyik más-más értelemben. A közeledő lámpáktól némi világosság esett az alakra, úgy Géza felismerhette. És most rekedt kiáltás tört ki ajkán — egy kiáltás, mely­ben benne volt egy megtört szivnek minden keserves fájdalma. A női, alak, aki holtra vlát arccal feküdt a százados bükk­fa alatt, nem volt más, mint Rédey Irma, az a nő, aki oly drága volt előtte, mint saját élete, aki hivatva lett volna arra, hogy neki uj életet, uj boldogságot adjon. Tompa kiáltással leborult a földön fekvő Irma mellé. Ha­bár még sejtelme sem volt arról, hogy mi történhetett vele, mindamellett egy szörnyű ablsejtelem azt súgta neki, hogy ez a nő szörnyű szerencsétlenségnek esett áldozatul. —Irma! Irma! — kiáltott, környezetéről egészen megfe­ledkezve, — félj fel — ébredj — térj magadhoz! Ahogy át akarta őt karolni, keze nedves let. A holdnak halvány fénye mellett meglátta azt is, hogy keze vértől, aludt vértől lett nedves és piros. Ez a vér Irmának kiömlő v >re volt. — Gyilkosság! — kiáltott velőtrázó hangon, mely rémesen hangzott vissza a kertben. — Itt gyilkosság történt, gyorsan ide, segitség! Dédey Irmát megölték! Gonosz kezek kioltották életét! Földváry gróf, Balázs, Soltész Feri és a többi szolga is mind futva közeledett. Egy perc alatt mindannyian kikelt arc­cal, meredező szemekkel vették körül Rédey Irmát, aki holtra­­váltan, mozdulatlanul és vérbe fagyva feküdt a földön. Kimondhatatlan borzalom fogta el valamennyit, szavuk elállt a rémülettől. Gyilkosság a sólyomvári kastélyban, ezen a békés helyen, melynek földjét még semmiféle bűntény nem mocskitotta be. Ez a gondolat rettentő izgalomba hzott min­denkit. — Meggyilkolták — nyögte Szentiványi Géza és meg­ragadva Irma kezét, a magáéban-tartotta, hogy felmelegitse, mert olyan hideg volt már, mint a jég. — Egy istentől elvete­medett gonosztevő keresztüldöfte szivét. Mit álltok itt tétlenül és mit bámészkodtok? Egyiktek sem jön rá magától, hogy mit kell ilyenkor tenni? Fussatok orvosért! Vagyonomat kapja, aki megmenti őt! , Többen a szolgák közül rohanni akartak. Soltész Feri azonban visszatartotta őket. — Haradjatok! — mondta. — Majd én megyek! Rögtön lóra kapok és lóhalálban bevágtatok a városba s hozom az orvost. , : •l.ówH Gézának tetszett ez a gondolat és intett neki, hogy csak menjen gyorsan. A gonosztevő titokban még egy pillantást vetett áldoza­tára és kisietett. Útközben mormogta: — Addig éljetek, mig és orvost hozok. Csak van annyi eszem, hogy magam alatt nem vágom el a fát. Géza gróf ezalatt föltámasztotta Rédey Irma fejét. Éorró könnyek szivártogtak szeméből, a görcsös fájdalom szivében el sem férve, följött egész a torkáig és ott fojtogatta őt. Földváry gróf is leereszkedett a szerencsétlen nő mellé a fűbe. Bár ezt a kellemes, szende nőt még csak ma látta elő-" szőr és pedig csak futólagosán, azért mégis nagy tisztelője volt és sorsa mély részvétet keltett benne. —Mi történik itt? — kérdezte egyszerre egy női hang. — Az Istenért, hol van atyám? A házban gyilkosságot kiált mindenki nagy ég, atyám, hol vagy? Oh, talán csak nem te vagy az áldozat? — Ah, Lola, drága gyermekem — zokogott Géza gróf. — Nézz ide, megölték Rédey Irmát, Jól tudom, hogy te is szeret­ted őt és meg fogod őt siratni. — Rédey Irmát? — kiáltott a képmutató, óriási fájdal­mat színlelve és leborulva Irma mellé, megfogta kezét és könnyeivel áztatta. Közben egyre kiáltotta: — Megölték őt . . . Kegyetlenül legyilkolták. Hah! Átok az elvetemült gyilkosra, aki legjobb barátnőmtől fosztott meg engem. Ne legyen neki egy nyugodt perce sem többé ebben az életben. Oh Irma, ébredj, térj magadhoz, úgy szeretlek, mint nővéremet. Ebben a pillanatban mintha csoda történt volna. Irma, aki egész mostanáig mozdulatlanul feküdt, Lola kezének érintésétől egyszerre összerezzent és életjelt adott magáról. Úgy volt, mintha Lolának a hangja és kezének érintése visszahívta volna lelkét a túlvilág küszöbéről, mert vonagló reszketés futott végig tagjain és bágyadtan felnyitotta szemét, melyből a halál borzalmai tükröződtek vissza. — Oh él, még él! — kiáltott Szentiványi Géza. — Magá­hoz tért. Hatalmas Isten, esdve kérlek, tartsd meg nekem ezt a drága életet, melyet egy gonosz kéz ki akart oltani. Hirtelen leereszkedett Réday Irma fölé és igyekezett el­kapni egy tekintetet azokból a megtört szemekből, melyek még ma este az üdv forrásai voltak szerelemszomjas lelkének. Iszo­nyú fájdalom marcangolta szivét, midőn ezt a nemeslelkii nőt haldokolni látta és egyúttal vad elkeseredés és harag ke­letkezett szivében ama gonosz teremtés iránt, ki eza a gyalá­zatos tettet elkövette. — Irma — mondta — íme csupa jóbarátok által, hozzád­­tartozók által körülvéve, karjaimban tartalak — én, Szent­iványi Géza! — Ne félj semmitől . . . szólj, ki volt az az átko­zott gonosztevő, aki kést döfött kebledbe, ki volt az az elvete­medett sátán, aki békés berkeinkbe lopózva, drága életed után nyújtotta ki kezét. Nevezd meg a gyilkost! Mély csendben leste mindenki a szavait, még a szellő sut­togása is elnémult, a hold éppen előjött a felhők mögül, mint­ha ő is hallani akarta volna a gyilkos nevét. Ekkor úgy látszott, mintha Irma is összezedné minden erejét; felső testével hirtelen felemelkedni igyekezett, ajka megmozdult, szeme az irtózat kifjezésével irányult merően egy helyre, mintha maga előtt látná azt a gazembert, aki az éle­tére tört. — Gyilkos . . .! — rebegte megtört hangon. — Oh nevezd meg őt Irma — szólt Szent iványi Géza és félkezével feltámasztotta Irma fejét, hogy könnyebben beszél­hessen. — Nevezd meg az átkozottat, Irma. Rédey Irma még egyszer felnyitotta szemeit és megtört hangon, alig hallhatóan rebegte. — Gyilkosom . . . Földváry Aladár gróf! Határtalan megdöbbenéssel hallották ezt a körülállók. — Irma! — kiáltott Géza, — iszonyú vád ez haldokló aj­kadról! Földváry rémülten hajolt föléje és remegve kérdezte: — Engem vádol? — A fia, a fia, — rebegte Rédey Irme erejének utolsó meg­feszítésével és eszméletét veszítve visszahanyatlott Szentiványi Géza gróf karjába. Az öreg gróf iszonyodva kapott fejéhez. — A fiam ... a fiam lenne gyilkos, az én elveszett fiam? Uram teremtőm, lehetséges lenne ez? Nem, nem, ez hi­hetetlen! Megzavarodott lelkének tévedése ez. Ma este engem látott utoljára, ez lehet oka annak, hogy az eszmék zavarában a gyilkost összeköttetésbe hozta az én nevemmel. — Földváry Aladár lenne a gyilkos? Oh, ez lehetetlen, — mondta Géza is. — A szerencsétlen csak a láz deliriumában mondhatott ilyet. Igazad van, kedves barátom, — tette hozzá az öreg grófhoz fordulva, — mert veled beszélt utoljára, en­nélfogva a te neved, zavart eszmemenetében, vagahogy össze­került a gyilkos nevével. Irma, Irma, ne távozzál el körünkbél ilyen rettentő váddal, szólj, csakugyan igaz, amit mondtál?. Csakugyan a fiatal Földváry gróf a gyilkos? — Ő az, ő az! — Vájjon itt lett volna? Vér ömlött ki Irma ajkán. Mindenki azt hitte, hogy már vége. Hihetetlen kijelentése megfagyasztotta a körülállók erei­ben a vért. Az öreg Földváry gróf megdermedve állott a ször­nyű vád hallatára. Irma még egyszer összeszedte minden erejét és halkan mondta: — Itt volt a pavillonban . . . óvjátok tőle Lolát, óvakodjék tőle ön is, gróf ur! .....

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom