Szabad Sajtó, 1952 (46. évfolyam, 8-51. szám)
1952-10-10 / 41. szám
October 10, 1952 Page 3 Oldal Igazságos Mátyás iiiiiiiiiiiiiciiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiimiiiiiiiii! JÓKAI TÖRTÉNELMI ADOMÁI * *. A három kérdés Gazdag főurak unszolták Mátyás királyt minden lépten, nyomon, ki megürült jószágért, ki meg hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki aégy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, hogy az neki egykori hü katonája volt ifjú korában s furfangos ötleteiről még a táborból ismeré s megszólitá szives leereszkedéssel. — Hát, jó öreg, messzi van-e még a messzi? — Bizony, nagyságos uram, csak az ökröm szarváig. — Hát aztán hány még a harminckettő? — Bizony már csak tizenkettő. — De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét? — Meg biz én, nagyságos uram. A király nevetve ment tovább. Mikor azután a királyi várba visszakerültek, azt monda a vele volt három főurnak: — No, ha azt akarjátok, hogy kívánságaitokat teljesítsem, hát fejtsétek meg nekem azt a három kérdést, válaszaival együtt; amig ezt nem tudjátok, addig ne is alkalmatlankodjatok kérelmeitekkel. A három főurnak természetesen semmi sem volt előbbvaló gondja, minthogy felkeressék az öreget s körülfogják,hogy mondja meg: mit jelentett az az első kérdés? — Megmondom biz én száz aranyért, — szólt az öreg, akinek volt esze, hogy ingyen ne beszéljen. Megadták neki szívesen. — Hát, uraim, amig fiatal voltam, az volt a “messzi”, ameddig elláttam a szemeimmel; most pedig az ökreim szarváig látok, tehát csak odáig tart a messzi. — Ez helyes! Hát most mit jelent a második kérdés? — De azt is megmondom, kétszáz aranyért. A főurak vakarták a fejüket, de meg kellett tudniok a talányt, hát csak lefizették a nagy bírságot. — Az bizony azt jelenti, hogy hajdan harminckét fogam volt; hát most hány van meg belőle? Bizony már csak tizenkettő. Ezt ugyan könnyű lett volna kitalálni, gondolták az urak, de bezzeg a harmadik kérdést,hogy oldja meg? Hogy fej meg őkelme három vén bakkecskét? — De annak már háromszáz arany a dija. A főurak elszörnyedtek, de az öreg nem hagyott alkudni magával; mind az utolsóig leszámláltatá markába a háromszáz aranyat. — Hát, uraim, igy fejem meg a három vén bakkecskét, ahogy kegyelmeteket megfejtem. Ezt érté a király ur ő nagysága. A három ur dörmögve ment odább. Nem tudom, elmondták-e a királynak, hogy mi volt az értelme a három kérdésnek. Róka fogta csuka, csuka fogta róka ♦ ♦ ♦ Egyszer a Rákoson kiment a róka a patakhoz rákászni.... A rókának az a mestersége ilyenkor, hogy a farkát a vizbe dugja s amint a rák belekapaszkodik, azt kirántja s a fához verve, öszszetöri, úgy eszi meg. Rák helyett most az egyszer csuka talált a róka horgára kerülni s amint a róka hozzá kapott, ő elkapta a csuka szájának felső részét, a csuka pedig a rókáénak az alsó részét s igy maradtak mind a ketten, egymásba kapva, minthogy egyik se akarta elereszteni a másikat. Arra ment egy óbudai német varga; meglátta a két küzdő állatot, elfogta őket s miután azok még akkor sem akarták egymást elbocsátani, föltevé magában, hogy mint különös természeti furcsaságot, elviszi őket Mátyás királyhoz,aki az ilyesmiben gyönyörűségét szokta lelni. A legnépszerűbb királynak is voltak rossz hivatalnokai. Ilyen volt két ajtónálló, kik a szegény embereket csakis úgy bocsátják a fejedelem elé, ha a tőle kapott ajándéknak egy részét — nekik Ígérték. Az egyik ajtónálló mindjárt felét kérte a vargától a nyerendő ajándéknak. Csakhogy bemehessen, meg is ígérte a jámbor rögtön. A másik ajtónál azonban a másik őr állította meg és az is felét kérte az ajándéknak, ha bebocsátja. Ilyenformán a vargának semmi sem maradt volna. Megígért azonban mindent s a király elé juthatott, kinek is ilyen szavakkal mutatá be különös ajándékát: — Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő. A király jót nevetett a jámbor törekvésen s az állatokat gyűjteményébe téteté s azzal inte udvarmesterének, hogy adjon valami jutalmat' a vargának. A varga azon különös kegyel— Hogyan kezdte?— ez az el ső kérdésünk. — Mint újságíró és iró kezdtem Budapesten; még középiskolába jártam, amikor már a Pesti Napló-nak írogattam.... Az első kommunizmus elején Bécsbe mentem, ahol dramaturgja voltam néhai Nagy Endre kabaréjának. Onnan Berlinbe kerültem, ahol előbb az Ullstein-lapok munkatársa lettem, majd filmíró, aztán rendező. Az első “feature” filmet 1937-ben rendeztem Victor Varconi-val (Várkonyi Miskával) a főszerepben. Ez volt az utolsó néma filmek egyike. Az első hangos filmek egyikét is rendeztem “Die Grosse Sehnsucht” (A nagy vágy) címen,amit Joe Pasternak produkált. 1931- ben vittek haza Budapestre, amikor is “Hyppolit, a lakáj”-t rendeztem. — Hány magyar filmet rendezett? — 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának napján, — két nappal a Reichstag égése után — érkeztem haza Pestre és otthon is maradtam. Egy darabig csak bennem bíztak a filmesek s csak úgy adtak pénzt, ha én rendezek. Ez persze ostoba és lehetetlen állapot volt és elkezdtem egy csomó tehetségesnek ígérkező rendezőt valósággal becsempészni a filmiparba, úgy, hogy vállaltam értük a felelősséget és “supervisolom” a munkájukat. így aztán sikerült vagy 8-10 jó magyar rendezőt kreálnom. Én magam — ha jól emlékszem,—• vagy 26 magyar filmet rendeztem.Fontosabb magyar filmeim a "Hyppolit”-on kívül: Ida regénye, Rákóczi induló, Bál a Savoyban, Nosztyfiu, Dunaparti randevú, A két fogoly, Légy jó mindhalálig, stb. — És a következő felvonás: Hollywood?! — 1937 telén jöttem Hollywoodba, ahol eddig 14 filmet rendeztem. Az utolsó filmem (Stronghold) Mexicoban készült angolul és spanyolul, Veronica Lake, Zachary Scott, Arturo de- Cordoba és Ágai Irén játszók a főszerepeket. — Ezt megelőzően ‘Hollow Triumph”, Joan Bennett és Paul Henreiddel a főszerepekben. Régebben készült filmjeim közül talán a “Woman in Bondage”-nak volt a legnagyobb símet kérte azonban, hogy ne adasson a király más ajándékot, mint száz pálcát. — Száz pálcát? — szól csodálkozva Mátyás. — Hát mire való neked az a száz pálca? — Nekem jó az a száz pálca, én szeretem a pálcát. —• No, hát vágjatok neki a budai erdőkből száz mogyorófapálcád, hadd vigye el. — Nem, nekem olyan kell száz, aminőt a deresen szoktak kifizetni. — Ha éppen úgy kívánod, legyen a tied. S azzal parancsot adott a király két testőrének, hogy számlálják le neki a különös ajándékot. A varga megköszönte szépen és ment a két testőrrel. Az első ajtónál megállítja az ajtónálló, követelve az ajándék felét. — Gyere velem, barátom, a fizető hivatalba, ott megkapod. A másik ajtónál előfogta a másik; annak is ajándék fele kellett. — Te is jer a fizető hivatalba. A testőrök most érték át a varga ravaszságát s levitték magukkal a két ajtónállót a fizető hivatalba és ott lekapták őket a tíz körmeikről és az ajándék felét ötven botokban — pontosan odaszámlálták nekik. A király jót nevetett a tréfán, a vargát megajándékozá, a két ajtónállót pedig rögtön elbocsátá, hogy a szegényeknek ne nehezítsék a hozzá bejutást.------o------kere. Összesen magyar, német, francia, spanyol és természetesen angol nyelveken 53 filmet rendeztem. (Tizenhatot ebből én produkáltam és rendeztem. — Hollywoodon ma négy régi aszisztensem dolgozik; — három közülük sikeres rendező, — Mik a legszebb budapesti emlékei? — Ha iró volnék, nem EGY könyvet, hanem hármat tudnék írni róla. Amint múlnak az évek, a sok-sok emlék pasztelba fut át, álomszerű lesz. . . Ma már gyakran úgy érzem, hogy nem is volt igaz, csak álmodtam az egészet. De szép álom volt, kár volt felébredni .. . Aztán — valljuk be, — egy város emléke szétmorzsolódik az emberi emlékekre .. . Az utcák, terek, a liget, a sziget, egy jó vendéglő, vagy a Vígszínház társalgója és sok minden más ... csak akkor emlék, ha arcokkal, hangokkal,mosolyokkal van tele. Mindez elmúlt... Csak egyhez ragaszkodom még. A feleségem mosolyához ... Amikor emberek között voltunk, akár vendéglőben, akár a film-müteremben, akár a Vígszínház társalgójában, arra a kis lopott és megértő mosolyra emlékszem, amit ilyenkor felém küldött. Ez a legszebb emlékem. — Szabadság nélkül lehet filmet gyártani? — Rendületlenül hiszek a szabad filmgyártásban! Ahogy irodalom s újságírás nem élhet korlátok között, úgy a filmgyártás sem boldogulhat szellemi megszorítások közepette. Amint tudjuk, van egy bizonyos formájú cenzúra itt is. A “Johnson, vagy a Breen Office”. De ezt maguk a filmgyártók állították fel, ők is finanszírozzák és ez a cenzúra nem próbálja a “gondolatot” szabályozni, csak bizonyos kifejezési formákat ellenőriz és még igy is rengeteg támadásnak van kitéve. Természetesen az amerikai kormány sohasem próbálta befolyásolni, vagy ellenőrizni a filmgyártókat.. . Székely István, aki a magyar névnek Európában és Amerikában szerzett tiszteletet és becsületet, Európában egy másik magyar filmproducer társaságában forgatja uj színes filmjét, amelynek cime: “Gibraltár”. AZ AMERIKAI FILMIPAR FŐVÁROSÁBÓL Székely István híres magyar filmrendező 25 éves jubileuma alkalmából pályafutásáról nyilatkozik az Amerikai Magyarságnak HERCZEG FERENC POGANYOK IRTÓZATOS HARCOK, LÁNGOLÓ SZENVEDÉLYEK, HALÁLOS SZERELMEK REGÉNYE Vasárnapra virradt. Marosvárott, — amely helyet újabban Csanád várának kezdték nevezni, — délben mit sem tudtak még a besenyők ellen kivonult őrség sorsáról. A vizikapu előtt és benn a várban jókora sürgés-forgás volt..... A püspöki székváros ilyenkor megtelt a keresztvízre áhitozókkal, akiket a papok és az ispán emberei hosszú rajokban vezettek a székesegyházba. Az egyik hajóról bőrzekés legény ugrott partra. Amaz Ékese nevű csavargó volt, akinek hegedűjét Tasziló prépost összetörette a besenyő erdőben. A regős a hivatásos naplopó hánya-veti lépteivel végigbandukolt a parton ülő áhitatos emberek során. Figyelmesen a szemébe nézett mindenkinek. A kompnál megakadt a szeme egy óriás termetű, papformáju öreg emberen, aki a gyöpön ülve, sütkérezett a napon. Ékese meglepetten nézte az öreget, majd vállon ütötte. — Kocsobur apó! A csuhás ember köszöntés helyett torkon ragadta a vágottfülüt és nyugodtan mondta: — Megvagy, békakirály! Most add meg tüstént a tiz ezüstdénáromat, vagy belédfojtom a párát! Bár a vezeklők szőrcsuháját viselte, legkevésbbé sem tette jám'boréletü férfiú benyomását. Nagyon öreg ember volt, de olyan egyenesen tartotta magát, mint a kopja nyele, a nyaka pedig olyan, mint a bikáé. A födetlen homlokán, a sürü fehér sörtétől a jobbik pofacsontjáig, irtóztató sebforradás vonult végig.Bár jó erőben volt, meglátszott az emberen, hogy sok vihart állott már; az arca barázdás volt, szinte repedéses, mint a vén fűzfa kérge. — Magadod a tiz pénzemet? — Megadom, Kocsobur! Önként megadom . . . De beszélgessünk barátsággal, amint régi cimborákhoz illik. — Ne nevezz Kocsoburnak, — szólt az öreg — mert az én nevem Vezeklő Omodé. És ne is emlékeztess arra az időre, mikor még az istentelenség fertőjében hemperegtem! —• Megtértél? — Szent Benedek megmentette é^rva lelkemet. — Vezeklő Omodé, — szólt a vágottfülü, — megadom most a tartozásomat, ha eljösz velem a hajóhoz, mert otthagytam az erszényemet..... Én adok a tízre még két ezüstpénzt, ha egy kis szívességet teszel velem . . . Az öreg gyanakodva nézte végig. — Ismered a várbeli papok közül ifjú Márton kanonokot? — kérdezte az igric. —: Besenyő Márton? Ismerem hát! —■ Egy utasember szeretne vele beszélni... Meszi földről jött és üzenetet hozott a kanonok nak úri atyjafiaitól. Beszélgetés közben odaértek a parthoz. Leteritett birkabőrön, kicsi öreg ember ült, keresztbevetett lábakkal. Ezúttal ugyan nem visetlt aranysüveget a fején, hanem kalapos süveget, de aki csak egyszer is belenézett szúrós fekete szemébe, az megismerhette benne a bujdosó táltost. A vágottfülü ilyképpen szólt az öreghez: — Ihol, nagyuram, egy Omodé nevű jámbor férfiú, ő el fog vezetni oda, ahová kívánkozol. Aztán a vezeklőhöz fordulva, ilyképpen szólt: — Te pedig Kocsobor Omodé, eredj és Íja viszszatérsz, megkapod a tizenkét pénzedet. A nemezvértes püspöki kopjások szó nélkül beeresztették őket a várba. Alig tettek száz lépést az elhagyott palánkfal tövében, amikor Omodé egy hosszú, fekete papra mutatott, aki a palánknak dőlve, mozdulatlanul nézett ki a pusztára. — Ő az! . . . Márton kanonok . . . Mikor észrevette, hogy emberek járnak a fal fokán, a köntöse bő ujjába rejtette a két kezét, azztán lehajtót fővel és lassú léptekkel megindult a székesegyház felé. Sápadt és bus tekintetű ifjú volt. Az arca sápadt volt, de nem fehér, hanem egyenletesen sárga, mint a régi elefántcsont. A bujdosó öreg elállotta a kanonok útját. Az arcába nézett és tekintete kemény volt, mini a prédát leső sólyomé. — Miért állasz az utamba? — kérdezte a kanonok, anélkül, hogy fölemelte volna tekintetét. —Alpár! — szólt halk, mély hangon az öreg.-4- Miért állasz az utamba? — kérdezte újból a kanonok, de ezúttal a fölindulástól remegő, mérges hangon. — Alpár vezér — megvirradt! Márton lehunyta a szemét és keresztet vetett magára. A melle erősen lihegett.Majd tompa hangon mondta: — Ismerem a hangodat, de nem értem a szavadat. Miért nevezel Alpárnak! Alpár meghalt aznap, mikor Márton kilépett a keresztelőveremből. Az öreg megragadta Márton karját és megrázta, mint az alvajárót. — Ébredj, vezér! Farkasok törnek a nyájadra! Ragadd föl apád csákányát! A kanonok kiszabadította karját az öreg kezéből, aztán vontatott,szinte éneklő hangon mondta: — A nyájak sorsa az Ur kezében van.... Az ő tudta nélkül egy gyapjuszálat sem hullatnak el a réten. — Vezér, — szólt sötéten a bujdosó, — miért bujkálsz előlem? Ha férfi vagy, nézz a szemembe! Atyádfia küldött hozzád, Vata ur és Örkönd öcsédtől is hoztam hirt. — Nincsenek rokonaim. Elhagytam atyámfiáit, hogy kövessem a Mestert a pusztába és rokonévá lettem a Krisztusnak. Ne háborgassátok tehát a nyugalmamat! Az öreg bujdosó egy kétségbeesett mozdulatot tett. — Haj, Alpár, miféle bájos itallal vette meg az eszedet a velencés Gellért? — Megitatott a szeretet italával, — válaszok a kanonok, végtelen szomorúsággal a hangjában. — Thonuzóba fia, mit müveitek veled?.... Márton ekkor kevélyen kiegyenesedett, mintha unná már az alázatosság álarcát és erősen az öreg szemébe nézett. A csodálatosan szép, mélytüzü szemét az édesanyjától örökölte a kanonok, Csedéntől, akit csillagszemünek neveztek a hegedősök. A tekintete egyébkor bus és álmodozó volt, mintha a puszta borús ege tükröződnék benne: Most azonban élesen, ellenségesen és gőgösen fúródott a bujdosó öreg szemébe. — Elég volt a szóból, — mondta nagyúri türelmetlenséggel. — Ha tudsz olyan kenőasszonyt, aki meggyógyítja a holt embert, ám küldd el nekem. De a fecsegésed gyönge dögönyözés. Az öreg megragadta a kanonok keze csuklóját. — Igen! Tudok olyan asszonyt! Ott künn lakik a pusztán! Márton egy szempillantásig megrettenve nézett maga elé. De aztán ellökte magától az öreg kezét és haragosan mondta: — Alkonyattól hajnalig sírtam a puszta után, mint farkaskölyök az anyja után. Hajnaltól alkomyatig pedig arra kértem az Urat, verje meg vaksággal a szememet, hogy soha ne is lássam többet. Mert ha olyannak látnám, amilyennek tudom: vénnek, elaszottnak, gyávának, akkor halnék csak meg százszoros halállal . . . —- Ha te nem is mégy hozzá, eljön érted a puszta. Eljön egy nap, mint a tavaszi áradás: ellenállhatatlanul, rettenetesen, bömbölve . . . Márton hátat fordított az öregnek s gyors, daliás léptekkel távozott a székesegyház felé. A bujdosó sötét arccal bámult utána. Ekkor valaki megérintette a karját. Omodé volt. — Hallod a kürtjelet? Azt jelenti, hogy bezárják a város kapuját. Ha nem akarsz idebenn rekedni, akkor siess, Uram. A levegőt valóban erős kürtzugás remegtette meg. Testőrök ügettek végig a főutcán és hangosan szitkozódva terelték az idegeneket a kapu felé; a marosváriak szivét pedig sejtelmes rémület szállotta meg. Magyar-Amerika osolya ★ IEz canadai történet, azonban megeshetne Amerikában is. Hamiltonban utazik egy régi canadai honfitárs, elmélyedve angol újságjában. Egyszerre megszólal a vele szembenülő utas magyarul: — Bocsánatot kérek, mikor érünk Hamiltonba? Felnéz az ó-Canadás. — Nyolckor, — mondja. Pont nyolckor. Hirtelen eszébe jut: hiszen ez magyarul szólt hozzám, én magyarul feleltem neki... Leteszi az újságot és az ismeretlenhez fordul: — Mondja, honnan vette észre, hogy én is magyar vagyok? Mire az utitárs: — 'Nem vettem én azt észre semmiből, instállom, csak éppen én nem tudok másképpen beszélni . . . • Egy chicagói és egy bridgeporti azon vetélkednek,melyik városnak az ipara van modernebb gépekkel felszerelve. — Nálunk, — mondja a chicagói, — a disznót egyszerűen behajtják a gépbe és egy kis fél óra múlva sonka, kolbász, hurka jön ki belőle. — És a sertés bőrével mi lesz? kíváncsiskodik a bridgeporti. — A gép azt is önműködően feldolgozza: másik oldalán különböző bőráruk, cipők, női táskák, nadrágszijjak, utazó kofferek hullanak ki, teljesen feldolgozva ... í — Ez mind nagyon érdekes, — feleli a bridgeporti.— Nálunk azonban sokkal modernebb masinákkal dolgozunk! — Hogy-hogy? — Tudja, olykor megtörténik, hogy a gépből kijövő hurka nem kifogástalan. Ilyenkor a hurkát visszadobják a gépbe és a másik oldalon a disznó újra röfögve kisétál... A bridgeporti nyert. • Az autóbuszon: — Mondja, van már valami állása a kedves leányának? — Hogyne, nagyon jól elhelyezkedett! — Hol? — Próba-lady egy csók-álló szájpirositó gvárban. ' • Pistukát képen törülte az édesanyja. Az ajtóban a papájába ütközik, aki nyájasan megkérdi: —r Mi újság, fiacskám? —• Semmi. Összevesztem a feleségeddel!
