Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-01 / 26. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1988. július í. Tizenharmadszor a „Dunamentin“ Nekem személy szerint ez a legkedvesebb fesztiválom. Nem mondom, szeretem a Jókai Napok ünnepélyességét, komolyságát, patináját, vagy a gombaszögi népünnepély tarka színeit, harsány atmoszféráját is; ez az évről évre Ismétlődő öt nap azonban mégis valami egészen más. Ha ilyenkor ideérkezem, olyannak látom Dunaszerdahelyt (Dunajská StredaJ, amelyet pedig csaknem mindegyik riportutam során útbaejtek, mint egy felismerhetetlenségig megváltozott, izgalmas várakozás jegyében élő, egészen más világot. Persze, ilyenkor csakugyan megváltozik a város. Valahogy megszínesedik, megtelik egyfajta sajátos zsongással, amely itt egész évben csakis és egyesegyedül erre az öt napra jellemző. Ez alatt az idő alatt a művelődési ház környékén állandó a nyüzsgés: autóbuszok érkeznek, zsibongó gyermekgomolyag tódul ki belőlük, kettsével-hármasával cipelik a színesre mázolt díszleteket, másoknak tarka rongybábu kalimpál a hóna alatt, néha nagyobb, mint ők maguk... A másik oldalon, a téren keresztül üjabb gyermekhadak érkeznek, fegyelmezett, kettős oszlopokban; tanítóik megállt vezényelnek, mert még nem kaptak engedélyt a bevonulásra, de ettől kezdve hasztalan minden igyekezetük, hogy a menetoszlop katonás rendjét megtartsák: a gyerekeket mágnesként szippantják magukhoz a sorból a bejárat mindkét oldalán sorakozó hatalmas, színes transzparensek. Aztán int valamelyik rendező, s az úgy-ahogy ismét sorokká formálódó gyermekhadat, kísérőik harsány rikkantásai mellett lassan elnyeli az épület széles bejárata. A téren csak a színesen libegő zászlócskák maradnak, de alig egy perc múlva lélekszakadva rohan két apróság: a fagylaltra való sorbánállás miatt maradtak le társaiktól... Az egyébként álmos délidőben pedig gyermekekkel télik meg a város: a máskor csaknem üres cukrászdák, játék- és könyvesboltok kiszolgálóinak és eladóinak egyszeriben tíz kéz is kevés lenne. Hát valahogy így fest ez Ilyenkor, tavasztájt itt, csaknem egy teljes héten keresztül; és éppen e zsibongás, e sajátos, sehol máshol nem érezhető hangulat miatt szeretem minden fesztiválunk közül a iegeslegjobban a Duna Menti Tavaszt: gyermekszínjátszóink, bábcsoportjaink, vers- és prózamondóink legmagasabb színtű, országos seregszemléjét Az első nap — az'ünnepélves megnyitót, majd a koszorúzást Ünnepséget követően — a vers- és prózamondóké volt. A rendezők levonták a tanulságot á korábbi évek néhány kellemetlen tapasztalatából, s így az idén először két különböző helyszínen — a városi művelődési házban, illetve a zeneiskolában —, azonos kezdési Időponttal, egymással párhuzamosan folyt le a vers- Illetve a prózamondók versenye. Persze, hátránya is van ennek a rendezési formának, hiszen eleve lehetetlenné teszi, hogy mindkét versenyt megtekintse az, akit valóban érdekel. Viszont tetemes Időmegtakarítást jelentett, s hogy erre milyen nagy szükség volt, az „menet közben“ gyorsan bebizonyoso dott. Nagyon sokan voltak ugyanis — főleg a prózamondók között —, akik aránytalanul hosszú, nemegyszer negyedórányi Időtartamú versenyszámmal álltak színpadra. Óhatatlanul szükségesnek látunk néhány megjegyzést ezzel kapcsolatban a pedagógusok felé: ez nemcsak felesleges, de hátrányos is, a verseny gördülékenysége és a versenyző eredményessége szempontjából egyaránt. Egy terjedelmesebb mű — regényrészlet, elbeszélés, népmese — betanulása óriási szellemi energíabefektetést követel a gyermektől, akiről ne felejtsük el, hogy elsősorban TANULÓ, s hogy a versenyre való felkészülés, no és »természetesen maga a verseny ideje egybeesik az iskolaév legigényesebb időszakával: az év végi bizonyítvány jegyeiért való küzdelemmel ... De ha csak magát a versenyt nézzük is: egy hoszszabb próza vagy vers előadása még a kezdeti magabiztosság után is kimeríti a tartós összpontosításra még képtelen gyermeket, s Ilyenformán megnő az előadás ellaposodásának, sőt az esetleges „bakiknak“ a lehetősége ts. Az utolsó ellenérv: a zsűri sem a minél kerekebb, minél szövevényesebb történetekre kíváncsi. Azt akarja tudni, hogyan tudnak verset vagy prózát mondani a versenyzők, hogyan lntonálnak, milyen a kiejtésük, mennyire A nagydijas Bódvácska érzik át az elmondott szöveget. Ennek megállapítására pedig — gondolom, ebben egyetérthetünk — három-négy perces színpadi szereplés bőven' elegendő. Ё kis, ám szükségesnek vélt kitérő után lássuk a verseny eredményeit. A vers- és prózamondók egyaránt három kategóriában mérték össze tudásukat és felkészültségüket. A prózamondók I. kategóriájának győztese a csábi (Cebovce) Diós László lett; a második helyen a marcelházl (Marcelová) Viderman Tamás, a harmadikon pedig az érsekújvári (Nové Zámky) Borteleki Mónika végzett. A II. kategória helyezettjeinek sorrendje: 1. Wladár Ildikó, Zseiiz (Želiezovce), 2. Erdélyi Adrianna, Vaján (Vojany), 3. Germán Lívia, Nagykapos (Vei. Kapušany). A „legidősebbek" kategóriájúnál első díja szintén Zsellzre várt-' ; olt. Király Erikának köszönhetően; az ipolynyékl (Vinica) Zsigmond Zsuzsa lett a második, s újabb „bronzéremmel“ gazdagítotti az ersekújváiiak eredménylistáját Hegedűs Orsolya. A legfiatalabb versmondók közül a zsűri a kassai (Košice) Schwardy Laurát látta a legjobbnak, 2. Péter Szilvia (Érsekújvár), 3. Benkó Antal (Marcelháza). II. kategória: 1. Csenge! Mónika, Hetény (Chotín), 2. Jencső Erika. Nagykapós, 3. Szántó Agnes, Gömöralmágy (Gém. jablonec). AIII. kategóriában Hetény után újabb babérokat szerzett a Komáromi (Komárno) járásbeli magvar gyerekek számára a járási székhelyről érkezett Stefkó Eleonóra. s ugyanide vándorolt a harmadik díj is, Kiss Szilvia érdemeként; s végül, versmondói „ezüstérme“ mellé prózában is szerzett egyet az Ipolynyéki Zsigmond Zsuzsa. * Anélkül, hogy csorbítani akarnánk az előbb Ismertetett verseny — s általában, a vers- és prómondás — jelentőségét, mégis bízvást elmondhatjuk, hogy a Duna Menti Tavasz igazi atmoszféráját, mondhatni, lényegét mégiscsak a színjátszócsoportok, illetve a bábosok versenye képezi. Ez a gyermekprodukciók leglátványosabb formája, ez az, amire minden szervezés nélkül Is betódul a közönség, s itt — és csakis Itt — lehetünk tanúi olyan felejthetetten pillanatoknak, amikor a nézőtér együtt izgul, együtt nevet, egyszóval együtt él e színpaddal, amire a világ legpatinásabb felnőtt színházaiban sincs példa. Hogyan is lehetne Az ugyancsak nagydijas Priicsök bábjai ez másként itt, ahol a színpad és a nézőtér, egy-két komoly felnőttet, no és az árgus szemű zsűrit leszámítva csakis a gyermekeké, s ahol olyan csoportok váltják egymást a színpadon, akiknek tagja! tegnap még együtt fociztak az eperjesi (lahodná) tábor gyepén, a legtökéletesebben elfelejtve, azt, hogy holnap, végződjék bárhogyan is a meccs, majd holmi helyezésekért meg ilyen-amolyan díjakért kell csinálniuk azt, amit amúgy is szeretnek... No és a nevek: már önmagukban Is a gyermeki játékosság egyszavas megnyilvánulásai: — Bódvácska, Prücsök, Napsugár, Csibészek, Nevenincs. Tőzike, Csigabiga . . . Elnézve őket a kultűrház előtt vagy a rajzktállításon, összekevgredve, Ismerkedve, barátkozva, szinte önkéntelenül tolul fel a kérdés: vajon érdekelte-e őket -egyáltalán, hogy Itt tulajdonképpen versenyezni jöttek öszsze, s hogy olyasmik (Is) képezik a tétet, mint a legjobb rendezés, a legjobb képzőművészeti megoldás, a legszebb színpadi beszéd és ének, a legjobb dramaturgiai megoldás, a kollektív alkotómunka meg a választott szövegkönyv korszerű értelmezésének díja? Lehet, hogy igen — de remélem, hogy nem. Szeretném hinni, hogy azért jöttek el, és azért játszottak a színpadon, felszabadultan, a maguk és a nézőtér örömére, mert nekik ez, mindenféle rendezői utasítás ellenére — így volt jó. S ezért megbocsátható, hogy az előadások többségében a rendezői útmutatások, a sok okos tanács legfeljebb az első öt-tíz percben volt érezhető; utána már elragadta a gyerekeket a játékosság heve, a közönség bekiabálása, vagyis Innentől kezdve igazi GYERMEKSZÍNHÄZAT produkáltak. Mivelhogy azonban mégiscsak a versenyen, a megmérettetésen volt a lényeg, a zsűrinek akarva-akaratlanul — döntést kellett hoznia, és oda kellett ítélnie a fődíjakon kívül egy csbmó más szépen hangzó, ám a gyerekek számára sokat aligha jelentő díjat Is. A rendezvény krónikásának Is kötelessége e szigorú szakmai ítélethozatal ismertetése; mondjuk el tehát, hogy a 13. Duna Menti Tavasz Nagydíját a színjátszócsoportok versenyében a Szepsl (Moldava nad Bodvou) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Bódvácska elnevezésű, együttese nyerte, Nagy Ildikó szakmai irányításával. A darab elme, amit előadásukban láthattunk: Ezt már mi sem hisszük... „Odaböktek“ vele a zsűrinek, voltak benne frappáns célzások a szlovák és a magyar nyelvhasználat ránk olyannyira jellemző keveredésére, s még az igazságos Mátyás király is belefért, egyébként szintén rendki viil ötletesen; ennyi minden tán két nagydíjhoz is elég lett volna. A bábcsoportok versenyében kissé más volt a helyzet: itt két kategóriát kellett nyitni, mert másodikos-harmadikos apróságok mégsem versenyezhettek együtt a „felnőtt“ hetedikes-nyolcadikosokkal. Az „apróbbak“ kategóriájában a komáromi Napsugár bábcsoport lett nagydíjas, annak köszönhetően, hogy tagjai — Petrolay Margit és Szép Erzsébet rendezésében — világszéppé varázsoltak egy kecskebékát, vagy legalábbis elhitették vele, hogy nincs nála szebb széles a földkerekségen. Olyan aranyo. an csinálták, hogy az előadás után a nézőtéren körülhordozott pionírkrónikájukba nem írhattam mást, mint hogy: „...a Ti kezeitekben még a csúpya békák is megszépültek .A „nagyok“ mezőnyében a marcelházaí Priicsök győzött; Illyés Gyula Bíró János című meséjét elevenítették meg, Soóky László átiratában és Gál Lívia rendezésében. Cál Lívia nyerte egyébként a legjobb rendezésért járő díjat is a bábcsoportok versenyében; ugyanez ez elismerés a színjátszók versenyében a Bódvácska rendezőjének, Nagyné Sarlós Ildikónak jutott. Volt aztán -r- mnit fentebb már utaltunk rá — egy csomó más díj és elismerés is, hogy lehetőleg minél kevesebb csoport távozzon üres kézzel a „Dunamentiről“; ezeket fölöslegesnek tartjuk ismertetni. Néhány gondolat A stárovói Nevenincs A közönség ÍA szerző felvételei) ... A HELYSZÍNEKBŐL Viszonylag újkeletű — bár kissé kényszer szülte — hagyománya a Duna Menti Tavasznak a több helyszín. Kényszer szülte, mert néhány évvel ezelőtt tűz pusztított a dunaszerdahelyi művelődési házban, s a nagyterem berendezése csaknem teljesen elpusztult. Nem volt más választás, mint „szétszórni“ a rendezvényt a járás más helységeiben s így tavaly például állandó népvándorlás folyt Somorje (Samorín), Nagymegyer (čalovo) és a járási székhely között. A művelődést ház nagytermét azóta rendbehozták, de — szerencsére — a több helyszín gondolatából megmaradt valami. Három helyett az idén csak kettő volt ugyan — Dunaszerdahely és Nagymegver —, mégis, sokkal jobb ez így, mint amikor az egész rendezvény egyetlen helyszínen, gyakorlatilag egyetlen teremben bonyolódik. Olyan változatosságot, élményt jelem, amely bőven kárpótol a „költözködés“ fáradalmaiért, arról nem is beszélve, hogy a Kassáról, Szepsiből, Nagykaporról jött gyerekek így mégiscsak többet látnak honunk e Csallóköznek nevezett szegletéből... Jó lenne tehát, ha ez így maradna: van még néhány művelődési ház a járásban, amely méltóképpen tudná fogadni a fesztivál résztvevőit. OEMtKOl Az előadások között ugye szünetek Is vannak, s minthogy a gyerekeket a kísérő pedagógusok a bonyodalmak elkerülése végett ilyenkor Is benn szeretik tudni, ki kell tölteni valamivel azt a néhány percet. A legegyszerűbb módja ennek nyilván a zene. amely Itt is azonnal megszólalt, mihelyt legördült a függöny. Csakhogy mondjuk meg őszintén: kissé unalmas volt. Mert az öt nap során végig, Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren egyaránt, minden egyes szünetben ugyanaz a Halász Jutka-nagylemez szólt, mintha más gyermekdalok nem ts léteznének a világon. Pedig milyen szép zenei csokrot lehetne összeállítani például a 100 Folk Celsius, a Bojtorján, a Kaláka lemezeiből! No meg persze a Halász jutkáébót, hiszen ott a helyük azoknak is, ezt senki sem vitatja Arról nem is beszélve, hogy méltatlanul és nagyon gyorsan elfelejtettünk egy bizonyos Szigetcsoport nevű komáromi eeviittest, amely csehszlovákiai magyar gyermekverseket zenésltett meg és játszott, nemzetközi színvonalon; Simkó Tibor verseiből készített. Évszakok című kitűnő műsoruk hangfelvétele ott porosodik valahol a rádió szalagtárában. Ha már máskor nem, erre a néhány napra okvetlenül elő kellene venni. A változatosság mellett egyéb — mondjuk pedagógiai — haszna is lenne. ...A FESZTIVÁL LAFjAlOL A Fürge Irka elválaszthatatlan a Duna Menti Tavasztól, annak egyfajta jelképe. Mint minden évben, most Is játékosságot ígértek a pajkos kis füzetecskék — egészen addig, amíg fel nem lapoztuk azokat. Pontosabban: nem is a játékosságban volt a hiba. Mert volt ott mese meg gyermekvers bőven — éppen csak magáról a fesztiválról esett nagyon kevés szó. Arról, hogy például hogyan tetszett ez vagy az a előadás a kis nézőknek, hogy teszem azt, hogyan izgultak a szereplők az előadás előtt, hogy hogyan érzi magát Lackó a kecskebéka szerepében, hogy milyen volt a táboiélet. hogyan kötöttek cérnát éjszaka a Peti lábujjára . . . Egyszóval saját magukkal nem találkozhattak a gyerekek a nekik készült kis fuzetecskékben, pedig biztos, hogy Ilyesmit olvastak volna a legszívesebben; meséskönyvet, gyermekvers-kötetet az iskolai könyvtárból is kikölcsönözhetnek. Reméljük, jövőre mások lesznek a kis színes fiizetecskék, hiszen oly kevés kell hozzá: megkérdezni a gyerekeket. Bármiről, ami a fesztivállal. Ittlétükkel, élményeikkel kapcsolatos. Amit elmondanának — és ebben biztos vagyok —. ahhoz nem öt. de tíz Fürge Irka sem lenne elegendő. VASS GYULA <
