Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-25 / 47. szám
6 SZABAD FÖLDMŰVES? 1988. november 23, Äz összeállítás második részébert elhangzott költemények egyértelműen bizonyították, bogy a történelem, a múlt, a haza és a szülőföld mindig Is líránk jól felfedezhető forrásai voltak. Szépen Illusztrálta ezt Ráez Olivér: Alkony a Vltaván, Tóth Elemér: összetett kéz. Csontos Vilmos:' Fekete bojtár, Dénes György: Gyalogút Itakába, Török Eelemér:' Sámándob pereg, Mikola Anikó: Játék szárnyas lovaknak, Ozsvald Árpád: Fragmentum, Tóth László: Belső vándorlás sok és Kulcsár Ferenc: Emelje könynyű szél című alkotása. A harmadik — befejező — részben a fiatalon elhunyt cseh költő: Jifí Wolker szavat szolgátatták a mottót: „Mindenki, akt él / földi’igazságot hisz, remél.“ E szép szavak jegyében hallgattuk meg Báb! Tibor: Keresek valakit, Kövesd! Károly: Tengerfenék. Barak Lászlót Táncmuzsika helyett hegyibeszéd, Bárczi István: A legutolsó lépés, és Soóky László: Levél című versét. Äz est záróakkordja — mintegy aZ elhangzottak összefoglalása — Varga Erzsébet: Jégmadár című versa volt, amelyet Boráros Imrén kívül a zongorán közreműködő Dusík Gábor előadásában is hallhattunk, megzenésített változatban: „Jégmadár kék télben mikor hull az átok szárnya nő a versnek felröppen az égre onnan vigyáz rátok“,.. ...Szép este volt, köszönet Jár érte az összeállítónak, a közreműködőknek és a szervezőknek egyaránt. Ez utóbbiak képviseletében, a Csemadok városi bizottsága nevében Jégh Izabella mondott köszönetét a Matesz művészeinek. S ha valamit sajnálni lehet, csak azt, hogy ezúttal sajnos meglehetősen kevesen voltunk, akik eljöttünk erre a nemcsak igazi esztétikai és művészi élményt nyújtó, hanem tanulságos és Ismeretgazdagító rendezvényre Is. VASS SYülA Ä csehszlovákiai magyar szellemiség. közel hét évtizeddel ezelőtt, a „Változni és változtatni“ Goethe-1 jelsző programjával Indult. Igazi kibontakozására azonban, csak 1948 februárja után kerülhetett sor; Innentől számítjuk a csehszlovákiai magyar Irodalom harmadik korszakát, az úgynevezett „harmadvirágzást“. Alkotóink, az otthonratalálás örömében ekkor döbbentek rá először Igazán, hogy a költészet az emberi nem egységes anyanyelve... Jól kifejezte ezt a versek hangja Is, amely sokszor túláradó volt a boldogságtól, hiszen hosszú idő után újra emelt fővel énekelhetett a költő. A szó legszélesebb értelmében vett Iroda lom teremtésbe nagyon sokan bekapcsolódtak, a középiskolás diákoktól a kétkezi munkásokig, de az azóta eltelt évtizedek időprőbája alapján elmondható, hogy líránkban — úikori líránkban — Gvurcsó István, Dénes György, Ozsvaid Arnád. Bábi Tibor, Veres János, Török Elemér, Gály Olga voltak az alapozók. II. VÁROSI kulturális napok Boráros Imre Skronka Tibor múzsák Fónod Zoltán blokkba ötvözött a szerkesztő, Lacza Éva. Az első részben Gál Sándor: Egy vers halálára, Tőzsér Arpád: A költő nem felel, Cselényi László: Végül, Zsélyi Nagy Lajos: A megtalált cimbora, és Gyurcsó István: Hol a költő című verse hangzott el. Ennek az első blokknak az érdekessége volt egyébként, hogy Bábi Tibor is megszólalt benne, hangszalagról; egyik versének részletét mondta el. „A Most7 már bízvást elmondhatjuk: hagyomány lesz ebből. És nem attól, hogy egy laza, tematikailag rendkívül sokszínű rendezvénysorozatnak tavalytól nevet adtak. Mert ezek a rendezvények, hasonló formában, hasonló tartalommal, hasonló vagy ugyanilyen alkalmakkor tavalyelőtt meg korábban ts lebonyolításra kerültek. Hogy tavaly gyűjtőnévként rájuk ragasztották az „I. Városi Kulturális Napok" címkét, ez mégsem volt csupán formalizmus, hanem Igenis, lényeges változásokkal járt. Elsősorban és mindenekelőtt azzal, hogy az eseménysorozat első számú védnökévé és főrendezőiévé a Csemadok Bratislava! Városi Bizottsága lépett elő, és már az első alkalommal sikerült egységessé ötvöznie a több mint két hőnapig tartó, sok műfajú, sok színhelyű, sok résztvevőt felvonultató rendezvénysorozatot. Aztán — valljuk meg — számunkra, Brat'slavában éló magyarok számára mégiscsak jelent valami külön vonzerőt a gyűjtőnév. Következetességet, tervszerűséget, folyamatosságot, jövőt sugall: jőleső érzés olvasni a plakátokon, a meghívókon, az újságokban. S hogy ez nemcsak magánvélemény, bizonyítja ezt az idei, II. Városi Kulturális Napok rendezvényei Iránti kimagasló érdeklődés: másként megyünk így mondjuk a Matesz vendégjátékára vagy a Szőttes fellépésére, mint egyébkor. Ä rendezvénysorozat keretén belül került sor arra az ünnepi estre Is, amely „A múzsák testvérisége“ címet viselte, s amellyel mindenekelőtt a nagy októberi szocialista forradadalöm 71. évfordulója előtt kívántak tisztelegni a rendezők. A hazai magyar költők verseiből készített összeállítást a Csehszlovák Rádió Magyar Nyelvű Adása Is rögzítette, nyilvános rádiófelvétel formájában. Bevezetőt Fónod Zoltán, a Komenský Egyetem magyar tanszékének vezetője mondott. Néhány gondolatát érdemes újra felidéznünk, mert tömör, de mégis átfogó képet nyerhetünk belőle líránk múltjáról, jelenéről, és lövőjéről, valamint a költészet szerepéről és küldetéséről -napjainkban. testvérié Költészetünk előtt Is feltárult tehát a szabadság kapuja, de még évekre volt szükség, hogy Illyés Gyula szavai beteljesülhessenek: „Nem a kitárulkozás avatja az írót és a költőt művésszé, hanem az általános emberi titkok boncolgatásának ereje, formája és hőfoka.“ Erre gondolt Fábry Zoltán is, amikor 1955-ben, a sematizmus rossz emlékű éveiben „kevesebb verset — több költészetet“ követelt költőinktől. A változás, a túlhaladott eszmék, az egyre hamisabban csengő hang megtagadása nem is váratott sokáig magára. Ezerkllencszázötvennyolcban egy olyan új költönemzedék robbant be elemi erővel irodalmunkba, amelynek képviselői nemcsak hogy megkérdőjelezték elődeik szerepét és költői hitelét, hanem vállalták annak az útkeresésnek a nehézségeit is, amely líránkat szervesen összekötné a magyar Irodalom egészével, mint egy felemelné ahhoz, „a mindenséggel mérd magad!" jelsző jegyében. Az Ismert „nyolcak“ voltak ezek, melyek legmarkánsabb képviselőinek Tőzsér Arpád, Cselényi László, Zsélyi Nagy Lajos, Kulcsár Tibor, Simkó Tibor bizonyult. Erre az Időszakra esik GáJ Sándor, Tóth Elemér, Batta György, valamint Rácz Olivér költőként valé jelentkezése is, s a hoszszabb ideje hallgató Csontos Vilmos Is ezekben az években szólalt meg újra, Ä hetvenes évek elején megint másfajta hang jelentkezett költészetünkben. Az „Egyszemű éjszaka“ nemzedékének képviselőit kezdetben egyfajta társadalmon kívüliség, elidegenedés, magány, verselésűkben pedig érezhetően a felvett, Idegen póz jellemezte. Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó a személyiség legbensőbb szféráiból kezdte költői látásmódját kiterjeszteni az élet valódi, általános érvényű igazságainak kereséséig. Mintegy „útközben“ csatlakozott hozzájuk Balta Kálmán, Kövesdi Károly, Bettes István, Soóky László, Finta László és még néhányan; az út, amelyen haladtak, irányzatok, hatások és ellenhatások kereszteződésein át vezetett el a sorsformáló társadalmi kérdések megfogalmazásáig. A legújabb nemzedék — Kraasz Tivadar, Hizsnvai Zoltán. Farnbauer Gábor, Juhász József és társaik — pedig a megtesítője annak a folytonosságnak, amely, kísérleteivel és helyenként zsákutcáival együtt a csehszlovákiai magyar líra jövője Is egyben. Velük ma már négy költőnemzedék él együtt irodalmunkban, „a múzsák testvériségének“ jegyében, és ez kitűnő lehetőség arra is. hogy felmérhessük: az évtizedekkel és a társadalmi változásokkal változik a költészet formája, tartalma, szerepe is. Olyan időszak is volt már, hogy a válságáról beszéltünk, de ez csak látszólagos: szerepét, az egyetemes emberi kultúrában elfoglalt helyét semmi sem tudja pótolni. A szellem tisztasága, az erkölcs tisztessége, a művész, az EMBER felelőssége — ez ma a líra. Főnöd Zoltán szavai valóban méltóak voltak az ünnepi alkalomhoz, és kitűnő felvezetésként szolgáltak a továbbiakhoz. A rádlő bemondónője, Bodri Eleonóra követte őt a mikrofonnál, aki bemutatta az est vendégeit — a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) - társulatának művészeit: Boráros Imrét. Ropog Józsefet és Skronka Tibort, ök szavalták hazai magyar költőink verseit, amelyeket három egységes, monolitikus Ropog József (A szerző felvételei)! Tanulságos klubdéiufán Október végén a Csemadok jb nyitral (Nitra) Juhász Gyula Ifjúsági Klubjában (ismert rövidítéssel: a JUGYIK-ban) került sor Kunkovács László, Budapesten élő fotóművész előadáséra „Az alföld“ címmel. Tulajdonképpen ez jóval több volt puszta előadásnál, hiszen Kunkovács diaképetn keresztül valóban felelevendett előttünk — ha csak körvonalaiban is — őseink életmódja, kultúrája. A bemutatott hagyományok némelyike évezredeken keresztül kísérte a magyarságot, sok helyütt idegen hatásokkal színesedve, fennmaradt részét azonban még mindig őrzi a Kunság, a Hortobágy. A régi eszközök, szerszámok, melyek t elődeink megélhetését biztosították, ma ts megtalálhatók, ügy a kunsági tanyák parasztembereinél, mint a tiszai halászoknál. Sok helyütt néprajzi múzeumok őrzik egykori használati tárguaikat, s a hagyományőrzés apáról fiúra szállt. „A kunsági, hortobágyi ember ts élt a természet javaival, de nem rabolta meg azokat soha" — hangzott el az előadó ajkáról. Azok az emberek. akiket a diajeivételeken bemutatott, valóban a természet gyermekeinek nevezhetők. A kemény élet rajzolta arcukra a szarkalábakat. Elő legendák ők, „a puszták népe“ — nyáron a Hortobágy forróságával, télen annak hidegével küszködnek. Hosszú bajszuk, pipájuk van, subájuk télen meleget ad; de kell ts, hiszen sokszor még az Újév napja is a gulya mellett köszönt rájuk. Már a kalapjukról megkülönböztethetők, hiszen a kunsági ember magas, domború kalapot visel, más tálegységekre IHortobágyI, pedig a „mélyedéses“ kalap használata jellemző. Ügyeken — de a Hortobágy más részén Is — a mai napig használják a botospányvát, nagytestű állatok csordákból való kifogására. Ez a szokás még Belső-Ázsiában is él, ősi bar. langrajzokon Is megtalálhatók ennek képei, tehát évezredekre visszanyúló kapocs tárul elénk. Ugyancsak jellemzőek voltak a Hortobögyra az agyagosabb földbe vájt, 3—4 méter mély, felül keskeny, alul körteszerűen kiszélesedő vermek ts. Almot égettek a fenekén, ezáltal mintegy agyagkatlan keletkezett a föld felszíne alatt, amely kiváló tárolóhelyévé vált a gabonának, krumplinak. Tetejét általában deszkalappal födték le. Az előadásból megtudhattuk azt is, hogy a „járgány" tulajdonképpen egyféle őrlőszerkezet volt, amelyhez hosszú jarúd kapcsolódott; lovat fogtak elébe, mely körbejárva hajtotta. A berendezés átalakítva rozsszalma vágására is alkalmassá vált. Magyarországi vendégünk a továbbiakban kitért a halászok (nem horgászok) életére, e nehéz szakma művelőinek mindennapjaira. Egész éven át halászták a Körös, a Berettyó, a Tisza és a Duna vtzeit. Magyarországon sok helyütt még ma Is megtalálhatók a tipikus halásztanyák, halászcsárdák, melyekben mindig jóízű halászlé várja az odatérőket. Az őst halászszerszámok közül Is sok fennmaradt, ezeket elődeink ugyanolyan formában használták, használhatták mint a mostani haldszemberek. jellegzetes szerszám volt pl. a szapoly (haltartó fűzfakosár), a tápli, a csörlős emelőháló, a dobó-, fenékháló, melynek kerületén ölomsúluok lógnak. Tiszaalpár környékén még ma is használatos a szárnyas varsa; ez vesszőből készült, merítés közben akadt meg benne a hal. További szerszám a milling (merltőháló), amelyet főleg a nyári éjszakai halászatoknál használtak, azután a hoszszúkece, ezt lócsontok (lábszárcsontok) feszítettek a peremén (a csontok száma mindig páratlan volt j. Csáklya azaz halfogó dárda használatával már. csak Nagyrév környékén találkozhatunk, bt Is elvétve. Й holt* ágakban elterjedtek a nyargaló-álló* bárkák — ezekben már leggyakrabban húsboltot létesítettek. (Baja, Nagybaracska). Érdekes és nehéz a csík halászata, az erre szolgáló veszszőkosarat „csíkásznak" hívják. A történelmi Magyarországon törvény nem tiltotta a halászatot, kivételt talán csak a viza képezett, amelynek fogása az érsekségek kiváltsága volt. Télen a befagyott folyóágakon léken át halásztak, ezt néhol „okosjánynak“ hívják (Berettyó); a tetejét sás* sál födték be, hogy minél később, fagyjon be. Az előadó kitért még a csönaképltést kultúrára, mely magán hordta más népek díszítőmotlvumainak jegyeit is, de amellett kialakult egy sajátos magyar csónaképítést stílus, főleg Szeged és Apáim környékén. A csónak orrára faragott állat motívumok az őshazában található népek dfszítéstechnikájával mutatnak rokonságot, ezáltal egy vitathatatlan bizonyítékot ad a szakemberek kezébe, mely belső-ázsiai eredetre utal. Csónaképítésre leggyakraban tölgyfát használtak, hiszen ennek szívós fája akár 30—40 évet is kibírt. Előadónk végezetül felhívta figyelmünket Herman Ottó és Kéci Ottó már megjelent könyveire. Kiemelte, mennyire fontos lenne a még létező, ősi mesterségeket felkutatni, közkinccsé téve azokat az utókor számára. Klubunk vendégel a közeljövőben Gerő János és Szabó Attila lesznek. KISS DEZSŐ Ä prehlsztorikuš Időkből ismert föld alatti gabonatároló. Ma krumpliverem{TiszaszőlősJ
