Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-10-14 / 41. szám

6

SZABAD FÖLDMŰVES

1988. óRtóSeŕ 14,

ŠSS ZS »TI SLÁVIA NESVADY MAJSTER SSR 1986 MI . ŽIACKY

Egy falu, egy nóta ?

Naszvad (Nesvady) nemcsak a Komáromi (Komárno) járás, de Csehszlovákia egyik legnagyobb községe 5 ezer 325 lakosával. Azt, hogy a preSovi, a kassal (Košice), a zsolnai (Žilina) stb. sportolóknak meg kellett keresniük, merre van ez a falu, hogy Budapesten, Berlinben, Brassóban Is meg kellett tanulni ezt a helységnevet, azt nem másoknak, mint a kézilabdázó leányoknak köszönheti Naszvad lakossága.

Hogyan Is kezdődött az egész?

Egy fanatikus sportrajongó: Vlahy lenő kezdte. Mint fiatal, kezdő testnevelő tanár érezte, hogy tenni kell valamit a sportért, a gyerekekért. Adott volt a mozgáskészség a gyerekek részéről, de adottak voltak a mostoha körülmények is. Nem volt sem tornaterem, sem egy rendes pálya. csak az iskolaudvar. Mindezt feltérképezve a kézilabda mellett döntött. Először a fiúkkal is, lányokkal is egyformán foglalkozott, később maradtak a lányok, mert egyedül már nem győzte idővel. Az akkori edzéskörülményekre így emlékszik Vlahy Jenő: „Ha most a lányoknak mesélem, hogy decemberben mínusz öt foknál kint edzettünk az iskolaudvaron, az edzés végére felolvadt és sárrá dagadt a leges udvar, így sárosán kellett hazamenniük. mert nem volt zuhanyozási lehetőség, el sem akarják hinni.“

Egyre jobban „belelendültek": a' gyerekeket vonzotta a jáíék, sok volt я tehetség. Az Iskola Igazgatója, HanT' zelik Kálmán mindenben támogatta testnevelője elképzeléseit. 1971-ben megalakult az iskola külön sportszervezete, a Slávia, beneveztek a kerületi bajnokságba, de még mindig csak hengerelt, földes pályán játszottak, csak később készült el az aszfaltozott pálya. Végül is nem ez volt a döntő. Már az első évben megnyerték a kerületi bajnokságot, és ez űjebb impulzusként hatott. Az idősebb leányok (14—15 évesek) 1975- ben megnyerték korosztályukban a szlovákiai, majd a csehszlovákiai bajnokságot is. 1979 és 1980-ban ismét Naszvad leánycsapata végzett Csehszlovákiában az első helyen. Az 1976/ 77-es évadban az if'esapat (15—16 évesek) bejutott a szlovákiai I.' ligába, és azóta is ott szerepel. A csehszlovákiai döntőben 1982-ben a második helyen, 1983-ban pedig a harmadik helyen végeztek úgy, hogy a Slávia Praha és az Olomouc csapatával is döntetlent játszottak, és csak a Prešov csapatával szemben maradtak alul. Ez a sikeres gárda adta a legtöbb játékost a csehszlovák válogatottba is.

De vajon mi a helyzet a naszvadi kézilabda házatáján? Ogy tűnik, a régi csillogás kissé megfakult. Tulajdonképpen ez az oka, amiért felkerestem Vlahy Jenőt, aki második éve már az alapiskola igazgatója, de továbbra is a naszvadi kézilabda szervezője. Arról faggatom, .mi változott meg az utóbbi időben, milyen gondokkal küzdenek? Beszélgetésünk során kiderül, hogy valóban sok a problémájuk. Nézzük csak sorjában.

— Eredményeinket figyelembe véve 1980-tól ifjúsági sportközpontot alakítottak ki sportszervezetünk mellett. Azt a feladatot kaptuk, hogy Nvárasd (Topolníky) I. ligás csapata számára neveljük az utánpótlást. Az előző két korcsoportot a serdülőt és az ifjúságit, két-két újabb korosztályra osztották, így tehát már négy csapatot keli versenyben tartanunk, és ehhez egyszerűen kevesen vagyunk, Én is például titkára vagyok az egyesületnek, napi másfél-két órát edzem a csapatot, rám hárul szertáros! munka, kapunyitás, -zárás, az adminisztráció, versenyekre megyek a gyerekekkel, sokszor Szlovákia másik végébe, és vezetem a mikrobusz!. Szóval fárasztó. Legjobban a feleségem és a családom tudna erről beszélni, pedig ők is mindenben segítettek. a lánvom sokáig játszott is.

Meg is kellett osztani a munkát a négy csapat körül. Az idősebb ifjúsági lányokat (17—18 évesek] Litvai András edzi. aki gűtai (Kolárovo 1, a fiatalabb Ifiket (15—16 évesek) MiškoviC György mérnök vezeti. Én vállaltam, továbbra is az idősebb tanulók csapatát (13—14 évesek), a fiatalabbakat (11—12 évesek) pedig Katona Mária edzi.

És lőttek más nehézségek is. A magyar tannyelvű alapiskolában, ahol én tanítottam a testnevelést, volt áttekintésem, tudtam válogatni a gyerekek közül, ha volt miből. Mert ez sem egyértelmű, adódtak évfolyamok, ahol bizony hiányzott a tehetség. A helyzet pedig egyre romlik, mert míg régebben párhuzamos osztályaink voltak, ma már csak egy osztályunk van minden évfolyamban, így szűkül a válogatási lehetőség. A szlovák tannyelvű alapiskola vezetősége, és a testnevelője sem nyújt ezen a téren segítő kezet, nem támogatja igyekezetünket, pedig most náluk erősebb a gyerekanyag,, hisz nekik vannak paralell osztályaik. Csak a kötelező testnevelési órákat tanítják le, nem igyekeznek szakosodni ezen a téren. Pedig megérthetnék, hogy a jó szereplés záloga a megfelelő utánpótlás, és mi sem akarunk mást, csak öregbíteni a falunk jó hírnevét. Ügy, ahogy egy Iskolaépületben vagyunk, jó összefogással biztosíthatnánk, bogy ne legyenek Ilyen jellegű gondjaink.

Talán még nehezebb azoknak a lányoknak a megtartása, akik elvégzik nálunk az alapiskolát és középiskolákban tanulnak tovább. Ügy kell irányítani a dolgokat, bogy lehetőleg a közeire 'kerüljenek, hogy megmaradjon a lehetőség az edzésekre, hogy ne hulljon szét a csapat. Sokan így sem bírják a mégterhelést, a heti négyszeri edzést, a hétvégi mérkőzéseket, az ide-oda utazgatást. Ma már egyre ritkább az az eset, hogy ,jó tanuló — iő sportoló“; még az alapiskolában úgy-ahogy. A középiskolákban, főleg a gimnáziumban nagy a terhelés, és sajnos nem veszik fegyelembe. hogy ezeknek a gyerekeknek mennyi időt kell fordítaniuk az

edzésekre. A' szaktanintézetekben tanulók délutáni gyakorlataik miatt csak minden második héten jutnak el az edzésekre. Csak az igazi „megszállott“ kézilabdázók bírják ezt a megterhelést és maradnak hűségeseit a csapathoz, a faluhoz. Egyesek sajnos feladják.

— Igen — kapcsolódik be a beszélgetésbe Miškoviô mérnök, edző is —, a kézilabdázás adta sok-sok pozitív élmény ellenére más, okok is közrejátszanak a lemorzsolódásban. Ebben a korban eljön a diszkózás, a videózás, a randevúzás időszaka. Bizony akadnak, akik a», kellemesebb oldalát választják az életnek, félvállról veszik az edzést. Sok esetben a szülők is rákényszerítik a gyerekeket, hogy inkább a fóliában segédkezzenek, mert az „hozza“ a pénzt. A falu népe lassan már a mérkőzéseinkre sem jár el, majdnem üres nézőtér előtt kell játszanunk. A szombat és vasárnap a kerti munkáé, így a „Hajrá Slávia!“ helyett inkább a „Hajrá fóliái“ visszhangzik. A felnőttek talán nem is tudatosítják mit jelent a gyerkeknek a buzdítás. Mindenesetre bízom benne, hogy az új sportcsarnokba el fognak járni.

— Már úgy volt, hogy nem tudjuk biztosítani a 17—18 évesek korosztályának versenyben maradását — íolytatja Vlahy Jenő —, de szerencsére nagyon jő kapcsolataink vollak Gután Mahor Mihállyal, az ottani kézilabdacsapat vezetőjével, így közösen megoldottuk a kérdést. Az összevont csapat edzését a mi színeink alatt Litvai András irányítja.

A nehézségek ellenére a lelkes kis ecizőgárda tovább dolgozik, hogy Naszvedon életképes maradion ez a szép sport. Már az első évfolyamban, a kicsiknél elvégzik a felmérést, s ezeket a 2. és 3. évfolyamban már eléggé szakosított előképzésben részesíti Vlahy Erzsébet: A 4. és 5. évfolyamban Polgár Mária irányítja a gyerekeket. Bajnokságban ők még nem szerepeinek, de biztosítják számukra is a versenyzés lehetőségét. Készt vesznek az iskolai sportközpontok versenyében, ahol már végeztek ők is az első helyen szlovákiai méretben. Még értékesebb számukra az a lehetőség, hogy havonta egyszer találkoznak a magyarországi Komárom megyei csapatokkal a „Pajtás minikupa“ keretében. Az idén ezen a kupán részt vett az osztrák Hypobank csapata is. jövőre ők a rendezők, Így lehetséges, hogy Naszvad apró emberkéi eljutnak Bécsbe is.

Vlahy Jenő optimista, bízik benne, megoldódnak átmeneti problémáik, s újra csatába állhatnak az élvonalban. A sportcsarnok átadásával, amely most ősszel aktuális, sok gondjuk megoldódik; az edzéslehetőségek nagyot) megjavulnak, és ez új impulzust ad a munkához. Reméli azt is. hogy a szövetkezet nemcsak a futballt fogja .támogatni anyagilag, és a falu vezetősége Is kiáll a közös cél mellett. S akkor nem kell majd megkérdőjelezni. hogy egy faluban egy nótát fújnak-e az emberek.

KERESZTÉNYI GÄBOR

Könyvespolc]

> 111 ^

„Lancelot nélkül"

(EMLÉKKÖNYV GERELYES ENDRÉRŐL)

Gerelyes Endre Hatvanban és Zagyvapálfalván végezte általános ískoiáit, a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban éreitségizett, első írásai is itt születtek. Később aktív sportoló —< kezdetben ökölvívó, majd atléta —< volt. Magyar—történelem szakon végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, és tanári oklevelet szerzett.

írói hírnevét az Élet és Irodalom-* ban 1960-ban közölt Kilenc perc című, a ring világában játszódó novellája alapozta meg. (Hamarosan film is készült belőle, amelynek főszerepét maga a szerző játszotta!) Egy évre rá jelent meg első kötete, Kövek között címen; ezt követte a Töprengés az éjszakáról és a Ki vagy te? — Abell, Halála után két hónappal, 1973 júniusában adták ki Isten veled, LancelotI című könyvét, majd kerek évfordulóin egy-egy válogatása (Tigris —* 1985, Kilenc perc — 1985) jelent meg;

Keveset frt mondhatnánk, de ne legyünk igazságtalanok, hiszen egy baleset során elszenvedett sérülés (szívemből inkább úgy mondanám, hogy orvosi műhiba, hanyagság) következtében fiatalon, harmincnyolc évesen halt meg. Az üstökös nem tudta befutni pályáját. Most á szárnyra bocsátó táj a Lancelot nélkül című emlékkönyvvé^ adózik fiának. Teszi pedig ezt olyan szeretette),• hogy szinte irigyen sóhajtunk fel: Gereiyesnek ha másért nem — ezért iá érdemes volt élnie, és... meghalnia. A. kötet Pándt Pál, Tóth Dezső, Juhász Mária, Erkl Edtt, Laczkó Pál, Farkas László, Csongrády Béla, Simonfíy András, Salgó Rózsa, Baranyi Ferenc, Melocco Miklós, Békési Imre, Veszprémi Miklós és Szakonyi Károly írásait tartalmazza, Baranyi Ferenc, Kojnok Nándor és Laczkó Pál szerkesztésében. Az anyagot fényképblokk, életrajzi adatgyűjtemény és bibliográfia egészíti ki.

A vlsszaemlékezők, 'értékelők, méltatők hangja megdöbbentően őszinte; fájdalmuk olyannyira megrázó, emberi, hogy a könyvet olvasva szinte beleremegünk. v

Ä Lancelot nélkül című emlékkönyv egy perc néma felállást, tiszteletadást parancsol. Gerelyes Endréről lévén sző, mi mégis teljes kilenc percet állunk. „Bizony,lapőmfiail“ — mondaná, ha élne. Ez 'volt a kedvenc szavajárása ... Ardamica Ferenc.

A tények önmagukért beszélnek:

Szécsénykovácsiban (Kováčovсе/ sok esztendőn keresztül országszerte ismert és elismert, rangos menyecskekórus dolgozott. A Nöszövétség helyi szervezetéhez tartozó híres-neves asszonykoszorú munkáját kereken tizenöt esztendőn át O c s к о Emília, a népművészet kiváló mestere vezette-Irányította.

Egy ideje azonban nem találkoztam velük egyetlen olyan rendezvényen sem, ahonnan pár éve még egyszerűen nem hiányozhattak. Kíváncsi lettem, hát, mi lehet a hallgatásuk oka?

— Szívesen, örömmel jártunk a próbákra — fogott „bizonyítványuk magyarázatába“ az egykori körvezető, Émílta asszony —, pedig otthon, a kertekben is akadt volna mindig tennivaló a daltanulgatás helyett. Ml azonban összetartottunk, gyakoroltunk rendületlenül és sok helyen szerepeltünk is. .firos rózsa“ menyecskekórusunk a »Tavaszi szél...« országos döntőjében többször diadalmaskodott. De sajnos az idő eljárt felettünk, kó„Szüléink, nagysz

rusfagok felett. Belefáradtunk a munkába.

— és elhatároztuk — kapcsolódik be a beszélgetésbe Kiss Zoltánné, a volt éneklőcsoport egyik oszlopos tagja —, hogy a íegjiatalabbaknak, tizenéves unokáinknak adjuk át a váltóbotot. Elhatározásunkat tett követte. A zömmel aiapiskolás leányokat szerencsére nem kellett sokat nőagtni: büszkén vállalták át az örökséget. Lelkesedésük láttán megnyugodtunk.

— Kereken húsz esztendőn át dolgoztunk együtt — veszi vissza a szót Emília asszony —, általunk az egész ország tudomást szerzett kicsinyke palóc községünkről. S mi igyekeztünk Is mindig tudásunk legjavát adni, becsülettel helytállni. A Nagykürtösi (Veľký KrtíS) járásban elsőként éppen minálunk alakult menyecskekórus. Megvallom, fájó szívvel álltam a

■»Nefelejcsék« Jőkedvűek, vidámak — fiatalok

színpadon, amikor utolsó közös fellépésünk végén legördült előttünk a függöny. S miért is tagadnám, még a könnyem is kicsordult, amikor másnap a szekrénybe raktam szépséges népviseleti „versenyruhámat".

— Persze — jelenti ki Bözsi néni —, ha csak tehettük, már jó ideje több pöttöm leánykát is bevontunk a közös munkába. „Ügyes, szorgalmas, jóhangú gyerekek — mondogatta az előadások után többször is Emília —, különálló népdalkórust szervezek belőlük.“ S hozzá, a lakásukra jártak a kis csitrik az énekkari próbákra.

Pár hónapja egy lelkes fiatalember, H r ubík Béla vette gondjaiba az időközben ■ felcseperedett leányok kórusának az irányítását, szakmai továbbképzését.

Természetes hát, hogy a Jeánykar néhány tagjával is elbeszélgettem.

— Valójában már két éve dolgozunk együtt rendszeresen — tudtam meg Pohánka Gabriellától, a »Nefelejcs« névre hallgató hagyományápoló, 11 taghói álló leány éneklő- és tánccsoport szószólójától —, a legtöbben már az alapiskolában Is gyakorta felléptünk a különféle rendezvényeken. Műsorunkat Hrubík Béla és az asszonykórus néhány n tagja állította össze számunkra.

— Bemutatkozó fellépésünkkor — említi társa, Kiss Orsolya — zsúfolásig megtelt a kovácsi kultúrház. Nagyon igyekeztünk, és sikeresen vettük az első akadályt. Nagymama plrősra tapsolta a tenyerét meghatottságában.

— Pár hét múlva meg már — kér

szót a körvezető fiatalember húga, Hrubík Erzsébet — Ipolynyéken (Vinica), a »Tavaszi szél...« járást döntőjében arattunk ugyancsak szép sikert: arató dalainkkal ezüsífokozatú

Kiss Bözsi néni és dalos kedvű unokája, Orsolya

(Ä szerző felvételei)]

minősítést érdemeltünk ki. A bátyám is ifjú, hisz mindössze 24 esztendős, táncolt a »Hajós« és az »If jú Szivek« táncegyüttesben.

— Pillanatnyilag már, nem is tudom pontosan, öt, vagy hat fiú is tagja az együttesünknek — büszkélkedik Ka jt or Hajnalka —s szinte valamennyien kinőttük az alapiskola padjatt. Több környékbeli községben szerepeltünk már. És nem csak énekelünk, de táncolunk is. Sőt, a fiúk kanásztáncához is mi adjuk a kísérő éneket.

— Általában a hétvégenként a kultárházban gyakorolunk — jelenti kt Oravec Olga —, és becsületbeli kötelességünknek tartjuk a pontos megjelenést.

— Mi — gomholxjítja• tovább rokona, Oravec Anett a megkezdett gondolatsort —, a múlt emlékeinek, értékeinek továbbörökítését mindennél fontosabbnak tartjuk, emlékeink,

hagyományaink, népszokásaink, dalaink megőrzésével átmentjük a holnapba a tegnapot. Nyugdíjas korunkig együtt szeretnénk maradni.

— És — kotnyeleskedik megint Pohánka Gabica — már női focicsapatot ts alakítottunk. Már'meg ts mérkőztünk falunk asszonyválogatottjával, le is győztük őket. Még az idős, bottali járó nénikék is eljöttek a mérkőzésünkre.

— Szép örökséget kaptunk az anyukáktól meg a nagyszülőktől — mondja még búcsúzóul a szalmaszőke Kiss Orsolya —, mi pedig szeretnénk is jól sáfárkodni ezzel a ránk bízott örökséggéí. Mert, akt a múltját nem becsüli, jellemtelen ember. Gyökerek nélkül a ja se tud létezni. Szüléink, nagyszüleink példája a ml számunkra is követendő példa kell hogy legyen.

Ügy ám Orsolya, szépen fogalmaztál. ZOLCZER ÍASZLÖ