Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-08 / 27. szám
1988. július 8. SZABAD FÜLDMGVES 7 eletek néhány nap, áriig a házat úgy-ahogy rendbe В hozták. Aztán bejárta c falut és a környékét, találkozott néhány többé vagy kevésbé ismerős emberrel, de senkivel sem állt meg hosszasabban, mert mindenki sietett valahová. Javábzn folyt a burgonyabetakarítás. Délután betért а кос sába. Már csaknem bealkonyodott, de a helyiségben még nem égett a lámpa, csupán négy férfi üldögélt ben', és a csapos nyilván takarékoskodott a villannyal, vagy azoknak négyüknek jobban esett a beszélgetés a félhomályban, egyszóval sötétben üldögéltek. A két tdósebb, már deres hadi férfit névről ismerte, mindjárt kezet is nyújtottak nekt az asztal fölött. A két fiatalabbrál azonban csak a^ hasonlóság alapján seftette, ktk lehetnek, úgy rémiéit nekt, hogy a sováryabb a termelőszövetkezet egykori raktárosának családjába tartozik, a köpcösebblken egy azóta már megboldogult parasztgazda vonásait vélte felismerni. Helyet szorítottak nekt maguk között, és Josef Majírek, akt a fűrészüzem munkása i olt, odahúzott egy széket, a szomszédos asztaltól, megkérdene tőle, hogy szolgál az egészsége, de választ se várva tovább beszélgetett az asztalnál ülőkkel. Жду összefirkált sörlap fölé hajolták, állukat a sőröskorsónak támasztották, s egymás szavába vágva, csak fújták a magukét. Azon tanakodtak, hagy a vízvezetékcsóveket egyetlen szombaton mint vezetik át a régi és az új település közötti főútvonal alatt, s hogyan terelik el a forgalmat Ívben az úf településen át, erre meg erre, nem több, mint háromszáz méteres, patkó alakú kerülővel. — Gondolja, hogy ez lehetséges, Korba elvtárs? Neki azonban még mindig azon a kettőn járt az este, azon a hosszú, szalmasárga hajú ösztövéren, akt az egykori szövetkezeti raktáros fia lehetett, és azon a sórtehafú zömökön, aki a megboldogult Zoulára lasonlttott; tizennyolc hektár föld, major a kápolnával szemben, három ló, egy csikó és egy hajlott hátú anyóka.., Tovább tankodtak, de Korba rém figyelt a vitára, tekintete önkéntelenül is megint a balján ülő két emberre tévedt. Az ázott szalma hajú ösztövér egyfolytában az orrát nyomorgatta, s mielőtt megszólalt, sziszegve fújta kt a levegőt, és Simon Korba tudta, hogy ez az egész faluban csak Sálek raktáros szokása volt, de elvtársnak őt sohasem szólította, annak aztán nem, isten vele, tttkáraa úr, dörmögte, és csapkodta az aftót, mivel nem szerette, ha a faluból valaki beüti az orrát a magtárba. Az a sórtehafú tönzsl meg, azzal az acél lökhárító formájú homlokával, aki állandóan a tenyerét mutogatja, mint Zoula tette, tessék, tépjetek szőrszálat atenyeremből, ha semmilyen se nő rajta, a szentségit, ne bosszantsatok folyton a jövővel, van elég balom a mával Is, nem értem, mért kell nektek örökösen az én lövőmmel törődnötök, ha nekem csak ennyi gondom volna, elég az hozzá, hogy az igazgató megszédítette a fiamat, de úgyis sofőrnek adom, az a szövetkezet pedig . .. A kocsmába néhány fiatal lépett be, három lány és két fiatalember, az egyiknek közülük, zöld zsinóron, gitár csüngött a vállán, a másik pedig egyenesen a konyha mellett levő kapcsoló felé tartott, és a mennyezeten villogva ktgyúlt a rózsaszínben játszó fénycső. A kocsmáros kidugta a fejét ai ajtón. — Akartok valamit? — Három limonádét és két sört — mondta a gitáros. Megvárta a bádogozott pultnál, míg a csapos megtölti a poharakat, és a magas peremű tálcára teszi, aztán a nagyterem bejáratához egyensúlyozta, és megpróbálta a könyökével kinyitni az ajtót, amelyet társai az imént becsaptak maguk után. * Korba fölállt, és beengedte a fiatalembert. — Köszönöm, főnök. Ebben az arcban is volt valami ismerős, de ahhoz, hogy a névre is rájöjjön, kevésnek bizonyult, és a kocsmán átsuhanó lányok arcán ts felfedezett néhány ismerős vonást, ám úgy őszintén nem tudta, hová sorolja őket. Alit az ajtónál, és azon töprengett, hogy nem csipán gyerekkori emlékfoszlányok merültek-e föl emlékezetéből. Ha az asztalnál ülő két emberre gondolt, újra kételyei támadtak, hogy csakugyan az egykori raktáros, Sálek és a megboldogult Zoula gazda utódait látja-e maga előtt, de amint megpillantotta gesztusaikat, és bele fülelt jellegzetes beszédmodorukba, megint nem tudta, hányadán is áll velük. 'A terem ajtaja mögül halk énekszó hangzott fel. Eletnte szaggatottan, foszlányokban hallatszott, mert egy kamaszos hang éles közbekiáltásokkal mec-megszakította, aztán a gitár újra kezdte, és a bentiek hangja fokozatosan egybeolvadt az akkordokkal, míg végül kikerekedett belőle egy régi forradalmi munkásdal. Korba akaratlanul is körülnézett, de a többetk az asztalnál úgy tettek, mintha a dalt nem hallanák, vagy észre se vennék. Csak amikor Kora felállt, fordította Majírek feléje a fe/ét, és csak úgy mellesleg odavetette: — Holnapra gyakorolnak. Nyilvános ülésünk lesz, úgyhogy ízt... a megnyitóra. Eljössz te is. ugye? Nem felelt. Csendesen besurrant a terembe, Шкап behúzta maga mögött az aftót, és nézte az öt fiatalt a függöny előtt, Daloltak, ám ahogy megpillantoVák, sorban elnémultak. A gitáros azon kapta magát, hogy csak magának pengett hangszerét. — Akar valamit, főnök? — Nem. csak hallgatni akarto n egy kicstt — mondta Korba. — Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. — lói van, jól. — A fiatalén bér térdét meghajlítva meghimbálta magát. — Ha már itt van, mondja meg, hogy hangzik? Onnan hogyan hangzik? — Jól. Nekem legalábbis tetszik. — Akkor jó — mondta a gttá-os, és három ujját a markolatjára helyezte, és a többiekre nézett. Párszor énekelték a dali, elszavaltak néhány verset és szó nélkül eltűntek a függöny mögött. Korba kihátrált a kocsmába de azok négyen már nem voltak ott. Néhány új vendég Ült az asztaloknál. A kártyájukba bámultak, s csupán egyetlenegy biccentett feléje, mivel régebbről jól ismerték egymást. Másnap, késó délután, egy órcn át szólt a helyt hangosanbeszélő. és egy Korba számára teljesen ismeretlen hang a nemzeti bizottság ülésére hívta az embereket. A hangszóró a szomszéd épületen volt, a szavak érthetően hatoltak be a házba, s ez Korhál egészen kihozta a sodrából, dühöngött magában, hogy a hangosanbeszélő az egész falut telebömbölt azzal a gyűléssel, mert a nap folyamán néhányszor végtcfgóndolta, hogyan oson majd feltűnés nélkül estefelé otthonról A biztonság kedvéért néhány ürügyet is kieszelt, például azt, hogy a szövetkezetbe megy intézkedni, tisztítsák ki náluk a pöcegödröt, és hozzanak szenet, aztán meg kell egyeznie velük a körfürészkölcsönzésben ts, mielőtt a kivágott szilvafák törzse kőkeménnyé száradna, s ha minden kőtél szakad, úgy tesz majd,, mintha a szomszédokhoz menne a kerti fű miatt, ha már egyszer ott vannak azok a nyulak, a valóságban azonban már mindent elintézett, csak arra várt, hogy valahogy ügyesen megléphessen a házból, és megkímélje magát a prédikációtól, hogy legaláb vénségére felhagyhatna végre a gyűlésezéssel, hiszen életének a felét, ha nem a háromnegyedét, elgyülésezte. Es minél inkább közeledett a fél nyolc, annál idegesebb és rosszabb kedvű lett, mogorván figyelte, hogyan öltözködik fel a felesége tetőtől talpig, hogyan kefélgetl átmeneti kabátját, mivel ez a szokásos esti egészségügyi sétát jelentette, szándékosan várt, elnyűtt házi nadrágban és papucsban ögyelgett a konyhában, s hol a rádiót, hol a televíziót kapcsolgatta, meg a legyeket csapdosta, s csak akkor fogott gyanút, amikor a felesége■ karján átvetett kabáttal végérvényesen kilépett a szobából, és a haját kezdte Igazgatni, majd az ujfdval aggodalmaskodva véglgsimította a homloka és a szája körüli ráncok barázdált. Ezt itt eddig sohase tette. Lassan te ts öltözhetnél — mondta a tükörbe. — Mert a végén még elkésünk. BOHUMIL NOHEJLi Ogy lett, mintha nem volna hozzá kedve, de közben a szeme sarkából az óra mutatóját leste, ahogy parányi ugrásokkal közeledik a fél nyolchoz, és újra, hányadszor már, megállapította, lwgy a nőt észjáráson nem bír eligazodni, harminckét év alatt sem ismerte ki igazán Mariét, mindig meglepi valamivel, de talán így jó ez, határozottan jobb, mintha mtndent úgy tenne, ahogy előre várta tőle, ám mégiscsak ott motoszkált a fejében, hogy hátha csak asszonyt szeszélyből vagy valamilyen különös, eddig ismeretlen indítékból cselekszik, amelyet 6 képtelen fölfogni, "de tulajdonképpen ideje se volt vele foglalkozni. 'A terem tömve volt, s mivel három sorban asztalok álltak benne, még zsúfoltabbnak tetszett; sokaknak a kocsmából kellett széket hozniuk, mivel az asztaloknál már nem jutott nekik ülőhely. Végül a falak mentén húzódó régi, agyonfaragott lócák is megteltek, s a fiatalok az utolsó néhány széket ts lehordták a színpadról, csupán egyetlenegyet hagytak ott, arra meg a gitáros telepedett, a többiek pedig odaálltak mellé, s miután Majírek megnyitotta a gyűlést, rázendítettek. Simon Korba már nem emlékezett rá, mikor látott ebben a teremben ennyi embert együtt. Talán valamilyen bál vagy szövetkezett évzáró alkalmával, vagy akkor, amikor a sofőrök és traktorosok körzeti tanfolyamát tartották, hanem a nemzeti bizottság teljes ülésére bajosan jöttek el harmincnál többen, most meg biztosan több mint százan megjelentek, az asztaloknál egy sorban tizenketten, az hatszor tizenkettő, és akkor még a lócán és hátul a kocsmába nyíló a/tó előtt ülők, összesen lehetnek vagy százhúsz-százharmincan, még Vaiíák és PíSek is itt van, pedig annak idején minden gyűlésen elküldték a fenébe, és nem hiányzik az a konok Lorena sem, aki csak az ötvenhatos jégeső után lépett be a szövetkezetbe, az elnöki asztal mögött pedig Alois Zubírek ül, az Úristen ezt nem nézheti sokáig, mindennek eljön az ideje, hiszen a természet ellen való vétek mindent fejtetőre állítani, amtt nagyapáink, apáink.,, Hangos, hosszan tartó taps csattant fel, és Marie Korba fülébe súgta, hogy Vahal lányát meg sem ismerte volna, ha az állával és a fenekével nem az anyjára üt, ellenben Zbynda szakasztott apja, ugyanolyan nyakigláb, és Kvéta is inkább Moureket formázza, mint AnSát, de ekkor már a haránt elhelyezett asztalok sora mögött Majírek átadta a szót egy fekete hajú, vállas harmincas férfinak, az meg a kezébe vett néhány papírlapot, de aztán szabadon beszélt, még csak bele se pillantott a papírfaiba. 1'Annak a férfinak zengő, tiszta hangja volt, lassan beszélt, ’is minden szavát érteni lehetett, néhány perc múlva azonban Korba mégis arra döbbent rá, hogy őhozzá másmilyen hangok jutnak el. eleinte mintha a távolból érkeztek volna, de minél többször vetette rá tekintetét az ismerős arcokra, annál zajosabban csapódtak vissza az ismert dbrázatokról a múltnak e visszhangját, örömktáltások az elsó trakfor láttán, káromkodások, szitkozódások a feketevágások miatt, morajló ámulat a fejógépek lüktetése fölött, civódások a természetbeni járandóság körül, az első kombájn lenyűgöző begördülése a hajdani urasági majorba, alattomos áskálódások a szövetkezet első elnökének a háta mögött és szócsaták a különféle alapokra és a munkaegységekre fordítható pénzösszegek meg a háztáji földek,, a tehenek, a libák, a juhok s a malacokkal folytatott üzérkedés miatt, és ahogy aztán az emberek mindezek után mégis egymás nyakába borultak, egy ktssé kótya• gosan az osztaléktól és annak a tudatától, hogy mégse mentek tönkre, mindenki a maga módján rúgott be, uramisten, néha úgy rémük neki, mintha alig egy éve lett volna, most viszont úgy érzi, hogy mindez szörnyen régen történt, az a titkár meg csak beszél, beszél, és mindnyájan hallgatták, senki se köhécsel, senki se zörög készakarva a székével, nem csapkodja poharát a porcelán tálcához, nem kapja le a sapkáját a fogasról, és senki se küldi a fenébe, önkéntes munkaórák, vízvezetékcsövek, beton áthidalók, felajánlások teljesítése, az új bolt megnyitása, az óvoda nincs gumiból, tizenhat lakásegység, szombatonként átlagosan harmincöt ember társadalmt munkára, de a szövetkezet ipari burgonyát szállított fogyasztásra, és nem akad ember, aki a kéményeket megjavítaná, ám most kiaszfaltozzuk az új negyedben az utakat is, nincs ósdi falu, hanem korszerű, központi község... Tapsoltak. Megint derekasan és hosszan, s egyesek kimentek rágyújtani a kocsmába vagy a kocsma elé, mások viszont a székük mögött álldogáltak, és a derekukat ropogtatták, és Korba komótosan elhaladt az elnöki asztal mellett senki ügyet se vetett rá, ktsánttkált a járdára, már 'sötét, hűvös este volt, de a levegő úgy illatozott, akár a bar, mélyen beszívta, és jobbról odafordult hozzá a sttrtehafu tömzsi, az orra alá füstölt, és megkérdezte, hogy van. — Ezek aztán gondok, ml? — mondta, s az utcai lámpa fénye beezüstözte a tenyerét, amelyen még csak egy szőrszál se nő. — Néha a legszívesebben bele... — Micsoda? Mibe? — kérdezte Korba a faltai Zoulát, mivel most már tudta a feleségétől, hogy az a fiatal Zoula, Matéf Zoula, a szövetkezet javítóműhelyének a vezetője, három gyérek, takaros villa az új negyedben, Volga kocsi, tavaly Ciprus szigetén járt, idén júniusban Picundában, hogy ezek az astjszonyok mt mindent nem tudnak, mi mindent össze nem lefetyelnek. — Ugyan már. Hiszen hallotta, nem? Örökösen hajszolunk valamit. Anélkül nem lehetne? — Problémák voltak, vannak és lesznek is mindig. Ilyen az élet, tudom. De nélkülük gyorsabban haladnánk előre. Nem gondolja, hogy kevesebb is lehetne belőlük, ha mindnyájan igazán akarnánk? И megboldogult Zoula pedig azt mondogatta: Hova stet annyira, maradjon már veszteg egy kicsit a fenekén, és élvezze az életét, mit hozakodik elő állandóan a gondokkal, érdekelnek is azok bennünket, maga hóbortos bolond. — Ebben igazad van — mondta Korba. — Ajaj, ez szent 'igaz. Ugyanezt mondottam én is évekkel ezelőtt, de ha most körülnézek... — Évekkel ezelőtt — pöfékelt az arcába a fiatal Zoula —, azt össze se lehet hasonlítani, a maguk akkori gondjait, és a mieinket most, akkoriban minden másként volt, a két dolgot talán egy napon említeni se lehet... És bent megkocogtattak a poharat, hogy vége a szünetnek, a dohányzók visszatértek a terembe, a csapos meg a kocsma ajtajában szedegette el a kezükből a poharakat. Az asszonyok is abbahagyták a karattyolást az asztalok fölött, és Majírek megnyitotta a vitát. Sehogy se Jött álom a szemükre. Feküdtek egymás mellett, állig húzva a hideg, nyirkos dunyhát, Marié megjegyezte, hogy ideje beállítani a kályhát és estefelé egy kicsit befűteni benne, hogy a rég nem szellőzött falakból áradó nedvességet elnyömja, már nyáron nyugdíjba kellett volna mennie, éjjelnappal sarkig tárva lehettek volna az ablakok, most ezt a nedvességet már senki se szellőzteti ki többé a házból, és Korba csitítóan megfogta a kezét, mint amikor késő éjszaka járogatott haza, fél egykor, fél háromkor; vidd az ágyadat a községházára, megtakarítod az utat, legalább a gyerekek kedvéért hazajöhetnél néha korábban, ha már velem nem törődsz, az öreg Niklová járt itt, besegíthetnéd a nyugdíjasok otthonába, a veje legszívesebben kikergetné az istállóba; fogta Marié kezét, és minden összevissza rajzóit a fejében, a várakozó csönd pillanatai, az asztalcsapkodások, a szemrehányó sóhajok, a kárörvendő nevetés, a titkolt sírástól vöröses szemhéj, a részeg ordítozások és aztán megint azok a boldog pillanatok, az új tehénistálló vörös cserépteteje, a hófehér baromfitelep, a sertésistálló és az első talajjavítás, az éjszakot cséplések helyén pedig már új műhely áll és gépszínek, az utakon meg, amelyekbe sok száz fuvar követ süllyesztettek, megülepedett a föld, elnyelték a táblák, amelyeket annak idején papíron hiába kínálgattak a vezetőségnek, és Marté megint mondott valamit, ám az a néhány szó nem bírta megállítani az emlékek özönét, úgy szágudoztak benne, mint valami megbokrosodott húszas fogat, míg egyszer csak a felesége kezét érezte a vállán és a fején. — Ne vedd úgy a szívedre. Fiatal, tapasztalatlan még, nem tudhatja, hogyan ts volt az akkor. ■— Micsoda? f Szinte összerezzent, mint mindig, ha a felesége megzavarta gondolatai áramlását, a következő pillanatban azonban rádöbbent, hogy már sehová se siet, és a másnap reggel gondjai nem terjednek túl kertje kerítésén. De mit is mondott? ■— Majírek ts csóválta rajta a fejét — folytatta Marie csendesen. — Nem lett volna szabad Ilyet mondania, végtére is akkor más időket éltünk. — De mit mondott? Es ki? Hát az a fiatal titkár. Csak ez a nemzeti bizottság végzett a faluban derekas munkát. Mintha a te idődben semmit se tettek volna. *— De kérlek... — Az emberek észrevették, és az asszonyok aztán arról fecsegtek. — Ostobaság. Semmi ilyesmiről nem esett szó — tért kt a 'felesége tenyerének csititó érintése elöl. — Asszonyok. Hát persze, ti nők még a fű növését is tolljátok. "A felesége nem felelt. Hirtelen megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot. Kívülről az utcai lámpa lilás fénye hatolt be a szobába. Korba az oldalára fordult,, lehunyta a szemét, de az álom elkerülte. Nem kellett volna délután aludnom, gondolta, inkább végigsétálhattam volna még egyszer a falun, a régi és az úf községen Is. A felesége fölkelt, pokrócot akasztott az ablakra, mert a kívülről besütő fény miatt 6 se tudott elaludni. *
